1957 nyarán voltam először Hollywoodban. A Szabad Európa Rádió vezetősége a műsorok látókörének szélesítését tervezte, ennek köszönhettem, mint új munkatárs, első kiküldetésemet Los Angelesbe. Kalauzolóm egyike Vadnay László volt, aki akkor még sokat foglalkoztatott filmíró volt, bár tevékenysége mind inkább a televízió felé tendált. Elvitt autóján az egykori Hal Roach stúdióba, ahol – mondotta – már szintén csak a televízió számára forgattak rövidfilmeket. A stúdió udvarán megállt egy (víz nélküli) medence mellett, alig nagyobb, mint a villák házi uszodája és megjegyezte: – Ebbe potyogott bele mindig Laurel és Hardy. Hogy évtizedek során hányszor, annak nincs megmondhatója.
Akkor földb egyökerezett a lábam, az üres medencére meredtem és évtizedeket zuhantam az időben. A körúti Fészek mozgóban, vagy átellenben a Bodográfban, rendszeresen Stan és Pan-filmeket játszottak, és ahányszor játszották, én ott álltam mindig égő füllel és izzadt markomban ötven fillérrel a kassza előtt: – Egy támlás széket kérek! (Mert annál olcsóbb csak a „zárt szék” volt, 30 fillérért.) Ők ketten voltak az én kedvenceim, a sovány és mindig szomorú Stan, meg a kövér, jóindulatú Pan, fejükön mindketten keménykalappal, mindig vállalkozásra készen, nagy tervekkel és mindig mindbe belebuktak. A vállalkozások összeomlottak, a tervek meghiúsultak, minden káoszba fulladt, és ők ketten futásban kerestek menedéket, ami többnyire a kövér számára, ebben a hol vízzel, hol meg sárral töltött medencében ért véget, és a premier plánban elsuttogott sóhajjal:
– A fine mess!
Amire a mozivászon alján rávetítődött a magyar fordítás: – Micsoda zűr! És aztán a vászon közepén az a szó, hogy Vége.
Stan Laurel és Oliver Hardy! Európában a komikusokat valamiféle leereszkedő kedéllyel gyakran illették a filmforgalmazók idióta nevekkel, hogy miért nem lehettek ők ideát ugyanúgy, mint Amerikában „Laurel és Hardy”, miért kellett őket elnevezni Stan és Pannak, arra nincs magyarázat. Mint ahogyan már azt is csak régi filmlexikonokból lehet megtudni, hogy mi volt az igazi neve annak a két skandináviai filmkomikusnak, akiket nálunk a Zoro és Huru elnevezéssel tiszteltek meg. A „Stan” név még megbocsátható, mivel a soványnak csakugyan az volt a rövidített előneve, de az, hogy „Pan” már valóban sértésnek mondható.
Azt, hogy ők ketten mondtak is valamit, hogy nem csak szórakoztatni akartak, csakis nevettetni, azt a Fészek vagy a Bodográf támlásszékén aligha értettem meg. Később aztán már annál inkább. Azok a nagy nekirugaszkodások, az a sok kudarcba fulladt gyürkőzés, meghiúsult terv, összeomlott ház, szanaszét guruló autókerék, az a rengeteg hasra esés egy banánhéjon, arcon szétkenődő habos torta, az nem csak burleszk, slapstick, az mond is valamit, arra érdemes odafigyelni. Dylan Thomastól, a wales-i költőtől, New York-i avantgardista filmesek megkérdezték egyszer, hogy véleménye szerint elképzelhető-e költészet a film műfajában, mire Dylan Thomas elgondolkozva így válaszolt: – Biztosan tudom, hogy a filmben is van költészet. Látványos meghatározással nem szolgálhatok, de megemlíthetek egy példát. Emlékszem egy filmjelenetre, amelyben Laurel fölfelé kapaszkodás közben akaratlanul meglöki Hardyt, aki gurulni kezd egy hosszú lépcsősoron lefelé….
Dylan Thomson ekkor úgy erőt vett a nevetés, hogy nem tudott tovább beszélni, a mondatot, könnyeit törölgetve, akadozva fejezte be:
– …ah! Azt a jelenetet nem lehet szavakban visszaadni. De egyet mondhatok: az a jelenet igazi költészet!
És mennyi ilyen példa sorolható, idézhető Laurel és Hardy filmjeiből. Az például, amelyikben csíkos rabruhában menekülő fegyenceket játszanak. Sikerül ruhát szerezniük, de futva öltöznek át és elcserélik a nadrágokat, a sovány Laurel rángatja magára Hardy bő nadrágját, míg Hardy bokáig érő szűk nadrágban szalad. Szeretnének valahol nadrágot cserélni, de sehol sem sikerül, hol a rendőr bukkan föl, hol egy közeledő nő sikolt fel a két vetkőző ember láttára, mindig tovább kell rohanniuk. Végül megállnak egy halas bódé előtt. A kereskedő akkor tette ki az utcára a rákokkal teli tartályt. Itt sikerül lecibálniuk magukról a nadrágokat, kicserélik, de Laurel föllöki a tartályt és egy rák belecsúszik a nadrágjába. Most úgy rohannak tovább, hogy Laurel pillanatonként nagyot ugrik, mert a rák bele-belecsíp a fenekébe. Megállnak egy felhőkarcoló építkezése előtt, de anélkül, hogy észrevennék, az építőmunkásokat föl s alá szállító lift platformjára állnak. Nadrág-cibálás közben az egyik meglök egy fogantyút, és a lift elindul velük fölfelé. Ebédszünet van, munkások sehol és ők ketten kikötnek a harminc emelet magasságú traverzeken. Alattuk az irdatlan mélységben az utca, játéknak tűnő autók futkározása, és ők a keskeny keresztrudakon csúszkálnak, bukdácsolnak, elesnek, kalimpálnak, lógnak a mélység fölött. Visszacibálják egymást, miközben a rák nem szűnik meg működni az ollójával, a néző kacag, és közben a hideg futkároz a hátán, libabőrös lesz és párás a tenyere, a jelenet úgy burleszk, hogy közben a szívdobogás a kétszeresére gyorsul és a fölhevült nevetés alig különböztethető meg a sikítástól. Volt még egy komikus, aki tudta ezt a titkot, a slapstick és a libabőrt okozó izgalom elegyítését: Harold Lloyd. No, és persze, Chaplin.
Ez a Hal Roach-stúdió, amelynek udvarán akkor, az üres medence mellett Vadnay Lászlóval álltunk, egyike volt a kis, független filmvállalatoknak. Hal Roach, aki eredetileg főgépész volt (a kezdet kezdetén Hollywood vonzotta a műszaki embereket), 1914-ben alapította meg a „Green Ivy”stúdiót. A rövid burleszk műfajára specializálta magát és ellentétben nagy konkurensével, Mack Sennett-tel, aki főként sztárokkal dolgozott, és akinél Charlie Chaplin is kezdte, Roach nem szerződtetett nagy sztárokat. Szívesen foglalkoztatott ismeretlen színészeket, mint például azt az Arthur Stanley Jefferson nevű fiatalembert, aki röviddel azelőtt Skóciából érkezett Amerikába szerencsét próbálni, és nevét Stan Laurel-re rövidítette. Nagyjából abban az időben toppant be Hollywoodba Amerika egyik déli államából egy kövér fiatalember, akinek Oliver Norwell Hardy volt a neve. Hogy végül a kettőt ki hozta össze, Hal Roach vagy Leo McCarey, aki a stúdió gyártásvezetője volt – a fölfedezést később mindketten maguknak tulajdonították -, vagy éppen Laurel és Hardy fedezték föl egymást, homály fedi. Első közös filmjük 1926-ban készült, az volt a címe, hogy „Putting Pants on Philip”. A kövér Hardy a New York-i kikötőben Skóciából érkező unokaöccsét várja. A skót unokaöcs, persze, Laurel. Hardy, a jómódú, megállapodott New York-i polgár nem tud hová lenni a szégyenkezéstől, amikor megpillantja nemzeti viseletben – szoknyában – érkező és óriási derültséget keltő unokaöccsét. Nagy tömeg indul utánuk és az emberek hasukat fogják nevettükben. Ráadásul a szoknyás ifjú nagy szoknyavadász is és valahányszor megpillant egy csinos nőt, nagyot rikkant, ugrik egyet, fordul és elered utána, Hardynak úgy kell visszacibálnia. A tömeg kitartóan követi őket, élvezik a jeleneteket, gurulnak a kacagástól, amikor a földalatti-villamos alagútja fölötti rácson felsüvítő levegő nyakig lebbenti Laurel szoknyáját, hát még, amikor elveszíti az alsónadrágját is, és újra rács fölé kerül, akkor aztán a nők a tömegben egymás karjába ájulnak. De aztán megkerül az alsónadrág, Laurel ismét „szalonképes”, ám nem sokáig, mert most megpillant egy szép nőt, aki nagy tócsa elé kerül a járdaszélnél, mire a gáláns skót leveszi kockás szoknyáját és a nő lába elé teríti, aki azonban megvetőn lebiggyesztett ajakkal átugrik a szoknyán. A kövér Hardy azonban, aki ekkor már magánkívül van a dühtől, rálép a szoknyára – és nyakig süpped egy sáros gödörbe. Maszatos képén megadó, csaknem beletörődő grimasz jelenik meg, és ekkor suttogja el először a később híressé vált három szót:
– A fine mess!
Oliver Hardy 1957-ben halt meg, abban az évben, amelyben ott álltam a Hal Roach-stúdió udvarán, az üres medence mellett. 65 esztendős volt. (Stan Laurel 1965-ben hunyt el, 75 éves korában.)
Ez a medence volt tehát az, amelybe a mindig változó háttér előtt, ők ketten annyiszor, de annyiszor potyogtak bele. Az úszómedencénél nem nagyobb finálé, a nagy nekirugaszkodások, kudarcba fulladt gyürkőzések, hasra esések, arcon szétkenődő torták végállomása. Ha valahonnan, végtelenül nagy messzeségből figyeli valaki mindezt, bizonyos, hogy olykor mosolyogva, olykor azonban szánakozva sóhajtja el:
– Micsoda zűr!
Ez volt Laurel és Hardy filmjeinek filozófiája.
