Vasárnap egy félvéletlennek köszönhetően pont a demonstráció Szalay utcai, meglehetősen vehemens részébe sodródtunk. Nem életem első részvétele volt politikai megmozduláson, ám az egyik legborzongatóbb élmény, mintha tényleg csak egy hajszálon múlott volna, hogy a tömeg berontson az EMMI épületébe.

Szerdán hasonlóan felkavaró élményre számítottunk. Alapos késéssel érkeztünk a rettenetes dugók miatt. Megvallom, már a perecárusok és a forralt bort cipelő emberek látványa megütközést keltett bennem némiképp, ám a folytatás is pontosan beleillett a legelső érzésbe, ami elfogott.

A beszédeket nem elemezném, ez az írás most nem arról szól, inkább csak szubjektív látlelet: egymástól függetlenül többen ugyanazt a szót használtuk az eseményről szerzett benyomásunk megfogalmazására: majális.

Aznap délután az egyik szervező jelezte is az egyik közösségi oldal fórumán, hogy tudomása van többek harcias terveiről (székházat dobálnának és hasonlók), de arra kérte őket: ne tegyék, mert „ma itt nem lesz forradalom”, hosszú még az út és tartalékoljuk az erőnket, illetve nehogy ellenünk forduljon a közvélemény, ha – és ezt én foglalom így össze röviden – nem viselkedünk rendesen.

Arról mondjuk nem tudok, hogy egy valódi forradalom időpontját előre el szokták volna dönteni, azon azonban elgondolkodtam előtte – és alatta főleg -, hogy mi a cél?

A beszédek ugyanis beszédszerűek voltak, jól fogalmazva, nyelvtanilag, stilisztikailag rendben, ám fura volt rádöbbenni: unatkozom. A tömeg is nagyon haloványan, erőlködve reagált a hosszú szónoklatok hosszúra nyújtott szüneteiben.

Aztán többször integetnünk kellett egy darunak tömegfotózás céljából, elhangzott a himnusz és az örömóda. Majd kérték a résztvevőket, hogy zenét hallgatva várják meg a naplementét, hogy készülhessen még egy fénykép, és ne menjenek sehová…na, akkor nem bírtuk tovább. Sokan elindultak onnan.

Mintha ordító versenyre hívtak volna, ám a helyszínen közölték volna, hogy csak suttogni szabad.

Fojtogatóan frusztráló. Ez a szó írja le leginkább az érzést, ami elfogott.

Erre az érzésre aztán gyógyírt jelentett, ami később történt: egy sokkal határozottabb, szókimondóbb, több órás demonstráció. Valódi tüntetés, nem csak összegyülekezés.

Félreértés ne essék: nem vagyok az erőszak híve. Sokan ezért mondjuk és mondtuk már évek óta, hogy jól kell dönteni, ki kell állni, szólni kell – mindezt időben, mert később már késő lesz. Hiába persze, és késő lett.

Nálunk már ugyanis nem a demokrácia szabályai érvényesülnek. „Az lesz, amit mondtam, mert megmondtam, és punktum. Aki megnyikkan, azt pofán vágom.” Ennyi a politikai program. Ezért felesleges kérni a nyakunkon ülő maffiózókat bármire, hosszasan papolni nekik jogról és megértésről, jövőről meg belegondolásról. Nem értik ezt a nyelvet. Nem beszélnek demokráciául. Ebből következik, hogy célt érni nem lehet náluk ilyen módon.

Nehéz dolgok ezek. Vajon én vállalnám-e a kockázatot, hogy az általam összehívott tömeg erőszakosan kezd el viselkedni? Vajon én dobálnék-e?

Nem, nem szeretnék törni-zúzni. Nem állok az erőszak pártján. De csak az odanyomulást, a körbevételt, a megakadályozást, a polgári engedetlenséget, a sztrájkot, a bojkottot látom megoldásnak.

Nem értenek a szóból, a jólnevelt viselkedésből. A pénz hiányából és a (valamifajta) fizikai ellenállásból igen. Ezért nem maradhatnak a helyükön. Ezért kell más terv, mint remekbe szabott szónoklatok. Ezektől ők még nyugodtan és jól alszanak.

Ezért szurkolunk azoknak, akik leállítják a forgalmat, kitűzik az EU zászlaját, megdobálják a kisajátított középületeket. Örülünk a fiataloknak, és szurkolunk, hogy ne fárasszák ki, ne félemlítsék meg, ne fizessék le őket.

De nem elég a „lélekben veletek vagyunk”, „hajrá fiatalok”, „csak így tovább”. Mindenkinek mennie kell. Közös felelősség, hogy ide jutottunk, közös felelősség, hogy irányt váltsunk. Együtt.

Hajrá, Magyarország!



Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)