Kertész Ákos Leonard Cohen-fordítása és a holokauszt

2

Mióta menekültstátuszt kapott Kanadában, csak magyar témájú cikket írt Kertész Ákos író. Most azonban a montreali szellemi élet egy darabját fordította magyarra, amikor Irene Angelico, montreali dokumentumfilm-rendező előbb Leonard Cohennek írt levelét fordította magyarra, majd Leonard Cohen egy klasszikusát is átültette magyarra.

Kertész Ákos

Irene és Abbey az a rendező házaspár, akik Kertész Ákosékat befogadták, akik azóta is jó barátaik, és figyelemmel kísérik a sorsukat. Irene írt egy posztumusz levelet Leonard Cohen-nek, akit személyesen ismert, ezt megjelentette a Canadian Jewish News-ban, és elküldte Kertész Ákosnak, aki feleségével 15-20 Leonard Cohen rajongója. Leonard Cohen egyébként Montrealban (is) élt. Kanadában született, vallásos zsidó családban, a nagyapja a Canadian Jewish Congress alapító elnöke volt. A család eredetileg Lengyelországból való.

Kertész Ákos úgy érezte, ez több mint levél, ez egy költői levél. És lefordította a levelet, de nem nyersfordításként, hanem műfordításként. Leonard Cohen levélben idézett dalszövegét érintetlenül akarta hagyni, de végül azt az egy versszakot mégis lefordította. Aztán ettől inspiráció kapott és lefordította az egészet. Maga a levél, ahogy a dal is, a holokausztról szól, az emberi életről és a halálról.

Irene Angelico (balról)

Az alábbiakban közöljük Irene Angelico filmrendező Leonard Cohennek írt posztumusz levelét Kertész Ákos fordításában, majd a “Dance Me to the End of Love” című dalának/versének magyar fordítását, ugyancsak Kertész Ákos tollából.

“Kedves Leonard Cohen!

Azt mondtad egyszer, hogy a “Dance Me to the End of Love” egy szerelmes dal, amelyet a holokauszt ihletett. A nácik gyakran kényszerítettek egy-egy rabokból álló vonósnégyest, hogy klasszikus kísérőzenét játszanak, amíg a többi foglyot a gázkamra felé terelték. Abban a sorban, hogy Dance me to your beauty with a burning violin,” a “ beauty”, a szépség – ahogy magyaráztad – „there… at the end of existence” – vagyis, hogy itt a szépség vége a létezés, az élet végét jelenti.

Még a halálod előtt kezdtem írni ezt a levelet. Ez az ősi hazáról, Vilniusról, vagyis, ahogy a zsidók hívták: Vilnáról szól, ahol a családod oly közel állt ahhoz, hogy létezésének végére érjen. A férjem, Abbey és én meghívást kaptunk Vilniusba, az emberi jogok fesztiváljára, az Inconvenient Films-től, a Dark Lullabies (A sötétség altatódalai) című dokumentumfilmünk bemutatójára, mely arról szól, milyen hatással volt a holokauszt a németek és a zsidók következő generációira. Olyan szívmelengető szavakkal reagáltál a filmünkre, hogy szeretném valahogy viszonozni a te mély empátiádat azzal, hogy elmondom azt a megrendítő eseményt, ami ott, Vilniusban történt.

Nem voltam hajlandó elfogadni a meghívást a fesztiválra. Te tudod, hogy Vilnius Lengyelország része volt a II. Világháború előtt. Az ottani élénk zsidó kulturális és szellemi életnek köszönhetően Észak Jeruzsálemének hívták. De a németek és helyi zsoldosaik csak azért is létrehozták a vilniusi gettót.

Miután Varsóból elmenekültek, ott tartóztatták le a szüleimet, és zárták be őket a vilniusi gettóba. Ott történt hogy anyám halálmegvető bátorsággal, a fölkoncolást kockáztatva letépte a sárga csillagot, kiszökött a gettóból, és visszakísérte az orvost, hogy apám törött lábát sínbe tegye. Ott volt az apám ikertestvére, Eda, a férje és a kislányuk, az édes kis hétéves Misia – valamennyien a halál bélyegével a homlokukon. Az apám soha nem bocsátotta meg magának, hogy nem tudta őket megmenteni.

Mindezt az apám emlékirataiból tudom, melynek ő „Utóhatás: egy túlélő odisszeája a háborútól szabdalt Európában” címet adta. Miért nem akartam elmenni arra az elátkozott helyre?

Minden vilniusi utam egyúttal zarándoklat is volt a szüleim múltjához. Ezért, ha nem is volt kedvem, mégis elmentem erre a fesztiválra. És itt történt, amit el akarok mondani.

Apát és engem többször meghívtak a sötétség szívébe Németországba, és mi többször el is mentünk. Minden alkalommal úgy éreztük, hozzájárultunk ahhoz, hogy megnyissuk a németek következő generációinak szívét és elméjét annak a hagyatéknak a befogadására, melyet ők éppúgy örököltek a történelemtől, akárcsak mi.

De Litvánia nem Németország. Ma több mint hárommillió lakosa van, főként római katolikusok és egy maréknyi zsidó, a néhai nagy közösség maradványa. Litvánia függetlenségének napján a vilniusi katedrálistól minden esztendőben neonáci felvonulás indul a városközpont körútjára.

A volt szovjet blokk többi országához hasonlóan a litvánok is a németeket, a nyugati szövetségeket, a Szovjetuniót, vagyis mindent és mindenkit hibáztatnak a holokausztért, csak önmagukat nem. Bár a litvánok együttműködtek a saját zsidó népességük kilencven százalékának kiirtásában, ezért a felelőséget soha nem vállalták. 75 évig és három generáción keresztül nem szóltak semmit, nem tanultak semmit, nem emlékeztek semmire, és nem változtak semmit.

Aztán tavaly augusztusban a zsidó közösség egy emlékmenetet indított az ottani mészárlás évfordulóján Moletai-ba, abba a Vilnius közeli kis faluba, ahol 1941 nyarán a litván rendőrség összeterelte a falu valamennyi zsidó lakosát, bezárta őket a zsinagógába étel és víz nélkül, majd néhány nap múlva megnyitották a kaput, és az éhségtől és szomjúságtól elgyötörten kitámolygó embereket a a vesztőhely felé hajtották, és belelőtték mind a 3,400 zsidót csecsemőstül, aggastyánostul egy gödörbe. Hetvenöt évnyi csend követte ezt a tömeggyilkosságot is.

A zsidó közösség szervezte meg azt a bizonyos évfordulót. Kétszáz, esetleg háromszáz résztvevőre számítottak, beleértve az áldozatok külföldön élő rokonait is. De akkor valami példa nélküli dolog történt. Egy cikkel kezdődött, melyet a népszerű litván író és filmrendező, Marius Ivaškevičius írt az eseményről.

“Nem vagyok zsidó, litván vagyok… Nem tudom, lehet, hogy gyerekes naivitás, de valamiért azt érzem, hogy a mi nemzedékünk véget vethet ennek a rémálomnak… Molėtai-i idő szerint négy óra van. Augusztus 29-e. Látogassuk meg azokat, akik háromnegyed évszázada várnak ránk. Úgy gondolom, hogy bár akkor a sorsuk beteljesedett, mégis tudták, hogy eljön a nap, amikor Litvánia visszafordul értük. És akkor ők is visszatérhetnek Litvániába. Mivel Litvánia az otthonuk volt. Az egyetlen otthonuk, nem volt más”.

Háromezer litván jött el a zsidó közösség menetére. Azért jöttek, hogy azokat a meggyilkoltakat a saját halottaiknak tekintsék – a saját veszteségüknek, a saját fájdalmuknak.

Egy csomó fiatal litván, sok pap, szerzetes és magas rangú tisztviselő jött el, köztük az elnök, nagykövetek, miniszterek, a hadsereg vezetője és még a poszt-szovjet Litvánia 83 éves első elnöke is. És jöttek emberek Lengyelországból, Oroszországból, Lettországból és Fehéroroszországból, hogy a lemészárolt zsidók szeretteivel együtt masírozzanak.

Néhány nem zsidó föltette a sárga csillagot. Azután mindenki türelmesen várt, hogy gyertyát gyújthasson, és egy követ helyezzen el az emlékművön ottjárta emlékére és kegyeletből – zsidó szokás szerint.

Három generációra volt szükség ahhoz, hogy a litvánok elkezdjék lassan megismerni országuk szerepét a holokausztban. Vilniusban két vetítése is volt megrendült nézők előtt a Dark Lullabies-nak, és a fesztiválszervezők egy harmadikat is adtak ráadásképpen. A közönség, a filmet végignéző fiatalok nyilvánvalóan úgy érezték, hogy nem tudnak a saját múltjukon keresztüllépni.

Az egyik vetítés után fölállt egy, a húszas évei közepén járó gyönyörű lány, és azt mondta: “Mindig azt hittük, hogy ez történt a zsidókkal. És most rá kell döbbennünk, hogy ez velünk történt, a mi állampolgárainkkal, saját magunkkal. ”

Így kezdődik a kételkedés és a gyógyulás folyamata.

Azoknak az embereknek a listája, akik most ebben a kisvárosban keresték eredetük nyomait mindazokkal együtt, akiket a nácik és a litvánok annakidején megsemmisítettek, magába foglal egészen hétköznapi embereket, és magába foglalja minden idők legragyogóbb zsidó elméit.

Ez a lista magába foglalja a Nobel-díjas Bob Dylant. Amikor Dylan díját bejelentették, azt mondtad, hogy ez a díj olyan, mint egy medál a Mount Everesten. Emlékszel?

Ezen a listán található a nagy kanadai nemzetközi emberi jogi ügyvéd és egykori kanadai igazságügyi miniszter és főügyész, Irwin Cotler.

És ide tartozik a komikus Sacha Baron Cohen; a korábbi izraeli miniszterelnök, Menachem Begin; New York polgármestere, Michael Bloomberg; Marc Chagall, a festő; a zeneszerző Aaron Coplande; a Beatles menedzsere, Brian Epstein; Harrison Ford filmszínész; a zeneszerző Philip Glass; az anarchista Emma Goldman; a Nobel-díjas Nadine Gordimer; az Oscar-díjas rendező, Michel Hazanavicius; a színésznő Scarlett Johansson, a színész Walter Matthau; Benjamin Netanjahu, Izrael miniszterelnöke; az énekes-dalszerző Pink; az izraeli író, Amos Oz; az amerikai író, J. D. Salinger és a komikus John Stewart.

És ez a lista foglalja magába a nagy kanadai költőt, regényírót, énekest, dalszerzőt. A gyémánt ragyogású férfit.

De vajon hány másik jövőbeli nagy vezető, gondolkodó, művész, tanár, szülő és gyerek nem születhetett meg, mennyit mészárolt le a gyűlölet tébolya?

Távozásod sebet ejtett a montrealiakon és a földkerekségen élő más embereken, akiket oly mélyen meghatott a zenéd és a szavaid. Ismerted magad, és annyira ismertél bennünket, mint senki más.

Halálod hírére sokan virrasztottunk a régi otthonod előtt. Énekeltük a dalaidat, amiket mindannyian tudtunk, és könnyeinkkel mostuk föl a Parc du Portugual-t.

Azt írja kommentárjában Ivaškevičius, a dalodról és rólad, hogy veled a tehetség és az értelem szikrázó ötvözete ment el, és elvesztésedbe egy kicsit belehalunk mi is.

“Leonard Cohen is innen, ebből bolyból való. Biztosan hallottad a szerelmi balladát, – “Dance me to the end of love”, és talán még önfeledten táncoltál is rá. Ha nem, hallgasd meg. Kiderül, hogy a zsidóinkról van szó… foglyul ejtve várják a hívást – és a lövés dörrenését:

Dance me to your beauty with a burning violin
Dance me through the panic ’til I’m gathered safely in
Lift me like an olive branch and be my homeward dove
Dance me to the end of love,
dance me to the end of love.”

(Táncba hív a szépséged s egy égő hegedű
Táncolj át a pánikon, ha jön a csontkezű
Emelj föl, mint olajágat, a galamb is te légy
Táncolj, míg a szerelem él,
táncolj, amíg véget ér.)

Szeretettel,

Irene Lilienheim Angelico”

Angol eredetiből fordította Kertész Ákos

Az alábbiakban pedig olvasható a dal eredeti angol szövege és alatta Kertész Ákos fordítása:

“Dance Me To The End Of Love”

Dance me to your beauty with a burning violin
Dance me through the panic ’til I’m gathered safely in
Lift me like an olive branch and be my homeward dove
Dance me to the end of love
Dance me to the end of love
Oh let me see your beauty when the witnesses are gone
Let me feel you moving like they do in Babylon
Show me slowly what I only know the limits of
Dance me to the end of love
Dance me to the end of love

Dance me to the wedding now, dance me on and on
Dance me very tenderly and dance me very long
We’re both of us beneath our love, we’re both of us above
Dance me to the end of love
Dance me to the end of love

Dance me to the children who are asking to be born
Dance me through the curtains that our kisses have outworn
Raise a tent of shelter now, though every thread is torn
Dance me to the end of love

Dance me to your beauty with a burning violin
Dance me through the panic till I’m gathered safely in
Touch me with your naked hand or touch me with your glove
Dance me to the end of love
Dance me to the end of love
Dance me to the end of love

––––––––––––––––

Kertész Ákos fordítása

Táncolj, míg a szerelem él

Táncba hív a szépséged s egy égő hegedű
Táncolj át a pánikon, ha jön a csontkezű
Emelj föl, mint olajágat, a galamb is te légy
Táncolj, míg a szerelem él,
táncolj, amíg véget ér.

Én látom csak szépségedet túl a tanukon
Táncod ősi emlékével üzen Babilon
Mondd el halkan, így a dalban, meddig és miért –
Táncolj, míg a szerelem él,
táncolj, amíg véget ér.

Táncoljunk az esküvőnkig, s onnan is tovább
Fogj át nagyon gyöngéden sok szürke éven át
Föld fölött és víz alatt csak ölelj és ne félj
Táncolj, míg a szerelem él,
táncolj, amíg véget ér.

Táncoltass a kicsiért, ki meg sem születik
Táncolj el a csókjainktól foszló függönyig
Emelj fölénk sátrat, habár szakad a kötél
Táncolj, míg a szerelem él.

Táncba hív a szépséged s egy égő hegedű
Táncolj át a pánikon, ha jön a csontkezű
Forró bőrrel, hűs lepelben, mindkettő te légy
Táncolj, míg a szerelem él,
Táncolj, míg a szerelem él,
táncolj, amíg véget ér

 



2 HOZZÁSZÓLÁSOK

  1. Sajnos csak most jutottam el ehhez a cikkhez, és olvashattam el a “levelet”. Ám úgy gondolom, hogy éppen ez az a levél, amit soha nem késő elolvasni. És jó lenne, ha minél többen megtennék ezt! Különösen napjainkban…Köszönöm Kertész Ákosnak, hogy közreadta.