Orosz József tanulmányának következő három fejezete szoros egységet alkot: mindhárom azt mutatja be, miként rögzült a magyar politikai kultúrában a vezérképzet, és hogyan torzítja el a demokratikus alternatíva lehetőségeit.
A kollektív emlékezet csapdája című fejezet a magyar történelem feldolgozatlan traumáira – Trianon, megszállások, forradalmi vereségek – világít rá. Ezek a veszteségek kollektív frusztrációt szültek, amelyet a közösség újra és újra egyetlen vezető alakjára vetít ki. Így a politikai lojalitás intézmények helyett személyekhez kötődik, a demokratikus önszerveződést pedig a vezérkultusz szorítja háttérbe.
Az Alternatív valóság és a demokratikus alternatíva torzulása azt mutatja be, hogy ez a minta a jelenben is folytatódik. A Tisza Párt és Magyar Péter jelensége nem rendszerszintű megújulást kínál, hanem a NER logikájának ellenzéki újratermelését. A sérelmi politika, a morális binaritás és a bűnbakképzés ugyanazokat a sémákat követik, mint a kormányzati kommunikáció – csak más szereplőkkel. Valódi pluralizmus és deliberatív vita helyett így az alternatív valóság is az autoriter nyelvi és érzelmi struktúrákat ismétli.
A most közölt harmadik fejezet a magyar online média szerepét vizsgálja a vezérképzetek megerősítésében. A közösségi média algoritmikus logikája, a véleménybuborékok, a „lájkbajnokság” és a „horse-race” típusú újságírás mind hozzájárulnak a politikai infantilizációhoz és a kritikai diskurzus elsorvadásához. Vásárhelyi Mária elemzései és nemzetközi példák is rávilágítanak: a média gyakran – szándékosan vagy akaratlanul – részesévé válik annak a mechanizmusnak, amely karizmatikus vezéreket épít vagy rombol. Így a függetlenség illúziója mögött sokszor cinkosság rejlik, amely tovább szűkíti a demokratikus nyilvánosság terét.
16. A kollektív emlékezet csapdája: a vezérképzet és az önfeladás mint politikai reflex
A kortárs magyar politikai élet megértése szinte lehetetlen a tömegpszichológiai dimenziók vizsgálata nélkül. Bár a politikai elemzések gyakran intézményi vagy hatalomtechnikai szempontokat hangsúlyoznak, a magyar társadalom esetében különösen erős az a pszichológiai szerkezet, amely Wilhelm Reich (1972) diagnózisát idézi fel. Reich A fasizmus tömegpszichológiájában amellett érvel, hogy az autoriter politikai formációk sikerét és tartósságát nem kizárólag a külső kényszer vagy a propaganda biztosítja, hanem azok a mélyen beágyazott pszichés minták, amelyek révén az egyének saját frusztrációikat a vezető figurájához kötik. A vezér ilyenkor nem csupán politikai döntéshozó, hanem affektív központ: az a személy, aki a kollektív vágyakat és félelmeket egyaránt megtestesíti.
A kortárs magyar politikai kultúra tömegpszichológiai megközelítése különösen termékeny, ha Wilhelm Reich gondolatait a hazai értelmezési hagyományok fényében vizsgáljuk. Reich diagnózisa, miszerint a társadalom elfojtott frusztrációi a karizmatikus vezér alakjában találnak levezetésre, szorosan kapcsolódik ahhoz a problémakörhöz, amelyet Bibó István (1986) már a negyvenes évek végén megfogalmazott. Bibó szerint a magyar társadalom képtelen volt szembenézni történelmi vereségeivel, ezért pótcselekvésekben és illúziókban keresett menedéket. A bibói „torz forradalmi helyzet” valójában ugyanazt a pszichológiai logikát tükrözi, amelyet Reich írt le: a feldolgozatlan sérelmek projekciót és vezetőfüggést szülnek, és a közösség belső feszültségeit egyetlen személy képezi le és vezeti le.
A magyar történelmi tapasztalat ebből a szempontból különösen figyelmeztető. A 20. század során ismétlődő veszteségek és megszakítottságok – Trianon, a német megszállás, a szovjet dominancia, majd 1956 leverése – sorozatos traumákként épültek be a kollektív emlékezetbe, anélkül, hogy a társadalom képes lett volna feldolgozni őket, illetve az emlékezetpolitika a saját politikai narratívájának megfelelően adaptálta és torzította. Gyáni Gábor (2016) történész több írásában hangsúlyozza, hogy a nemzet sorsát újra és újra valamilyen külső erőtől vagy belső megváltótól várta, ami tökéletesen illeszkedik Reich tömegpszichológiai magyarázatához: a feldolgozatlan traumák kollektív kivetítése vezérekben testesül meg, akik magukra vállalják a közösség sorsának irányítását.
A rendszerváltás után ez a mintázat nem szűnt meg, legfeljebb új formát öltött. Kovács Éva szociológus rámutatott, hogy a kollektív önazonosság Magyarországon ritkán kötődött stabil intézményekhez vagy közösségi normákhoz, sokkal inkább személyes vezérekhez, akik „hordozták” a társadalom vágyait és frusztrációit. Ezért a demokratikus átmenet idején sem az intézményi rendszer vált a kollektív biztonság forrásává, hanem továbbra is személyekbe vetett bizalom strukturálta a politikai mezőt. Így érthető, hogy a társadalom csalódásai mindig gyorsan személyhez kötött illúziók összeomlásaként jelentek meg, és újra és újra a vezérkultusz formájában találtak megoldást.
A magyar társadalom történeti tapasztalata különösen kedvezett annak, hogy ezek a mechanizmusok újra és újra megerősödjenek. A 20. század sorsfordító eseményei – a trianoni békeszerződés, a második világháborús vereség, a szovjet megszállás és az 1956-os forradalom leverése – nemcsak társadalmi traumák, hanem pszichológiai megrázkódtatások is voltak. Ezek közös jellemzője a veszteségélmény és a cselekvőképtelenség tapasztalata. A társadalom többsége azt élte át, hogy a nemzet sorsát nem maga alakítja, hanem mindig külső hatalmak, idegen érdekek, vagy éppen saját politikai elitjének döntései kényszerítik rá. Ez a sorozatos kiszolgáltatottság Reich szavaival „az éntől megfosztott” állapotot eredményezte, amelyben az egyén hajlamos volt lemondani saját autonómiájáról, és egy karizmatikus vezérben keresni a kollektív önazonosság és biztonság helyreállítását, a frusztráció feloldását. A rendszerváltás utáni évtizedekben e mintázat tovább élt, noha formája átalakult: a demokrácia ígérete hamar csalódásba fordult, és a gazdasági, társadalmi bizonytalanság a frusztráció újabb hullámait hozta magával.
A frusztráció kollektívvá válása sajátos politikai-pszichológiai következményekkel jár. Wilhelm Reich megállapítása szerint a tömegpszichózis akkor jön létre, amikor az egyének hosszú távon megélt frusztrációit egy közös szimbólumrendszer kanalizálja – gyakran egyetlen személy, a vezér alakja köré szerveződve (Reich 1946). Vásárhelyi ezt a gondolatot kiterjesztve így ír: „A tartósan frusztrált tömeg hajlamos önpusztító válaszreakciókat is adni – például alávetni magát egy új rendnek, csak hogy csituljon a zűrzavar” (Vásárhelyi 2007). Ez a pszichikai manőver nem más, mint önfeladás: a cselekvőképesség tudatos vagy tudattalan feladása a rend, a kiszámíthatóság és a paternalista védelem illúziójáért cserébe.
A 2010 utáni korszakban Orbán Viktor hatalma Reich téziseinek tankönyvi példájaként is értelmezhető. A vezérkultusz itt nem egyszerűen politikai kommunikációs technika, hanem mélyen beágyazott pszichológiai struktúrák megszólítása. Orbán alakja egyesíti a „nemzeti apa” szerepét, aki védelmet nyújt a külső fenyegetésekkel szemben, és azt a projekciós felületet, amelyre a társadalom a saját sérelmeit és vágyait vetítheti. A magyar közegben ez az üzenet különösen hatékony, mert egy hosszú történeti folyamat során a kollektív frusztráció mindig személyekhez kapcsolódott, sosem intézményekhez. A demokratikus intézményrendszer így sosem tudott a kollektív önazonosság és biztonság szimbólumává válni – e funkciót rendre a vezér alakja töltötte be.
Reich szerint az autoriter struktúrák pszichológiai alapja a saját erőtlenségét belsővé tett egyén, aki a vezérben keresi azt a hatalmat, amelytől maga is megfosztatott. A kortárs Magyarországon ez a dinamika kétirányúan is működik. Egyrészt a kormánypárti tábor hűségesen azonosul a vezérrel, és biztonságát tőle reméli. Másrészt az ellenzéki tábor jelentős része is vezéralakokat keres, akik a csalódottságot és tehetetlenséget személyes karizmájukkal oldanák fel. Ez magyarázza, miért is vált rövid idő alatt tömeges mozgalommá Magyar Péter fellépése: személyében a frusztráció újabb „hordozófelületet” talált, függetlenül attól, hogy programja mennyiben kínál valódi intézményi alternatívát.
A vezérkultusz tehát nem csupán egy politikai figura köré szerveződő rajongás, hanem mélyebb antropológiai és történeti gyökerű mintázat. A magyar politikai kultúrában ez a minta újra és újra aktiválódik – hol forradalmi hős, hol „rendszeren belüli reformer”, hol erőskezű „rendet csináló” vezető képében. A jelenlegi politikai térben feltűnő Magyar Péter-jelenség is ebbe a hagyományba illeszkedik. Fellépése egyesíti a bennfentes tudás és a morális lázadás ethoszát, így egyszerre testesíti meg a rendszerkritikát és a rendszerismeretből fakadó hatékonyság ígéretét. Ez az ambivalencia különösen vonzóvá teszi őt azok számára, akik csalódtak a hivatalos intézményrendszerben, de még nem fordultak el véglegesen a politikától.
Ugyanakkor ez az affektív viszonyulás nem csupán reményt ad, hanem újratermeli a már ismert reménystruktúrákat is. „A vezérkultusz megjelenése a cselekvő önmagát feladó közösség menedéke” – írja Vásárhelyi. Ez a menedék azonban illuzórikus: a közösségi autonómia és a társadalmi szövet megerősítése helyett a személyes hitre épülő politikai lojalitás sémáit ismétli. Így a társadalom nem megerősödik, hanem tovább gyengül: a civil önszerveződés, a deliberatív politikai terek és az állampolgári részvétel minimálisra zsugorodik, miközben a közélet a személyi hatalom kiterjesztésének színterévé válik.
A magyar politikai kultúra így ismételten ugyanazt a ciklust járja be: a társadalmi frusztráció feldolgozatlan marad, és nem intézményi keretekben, hanem személyes vezérekhez kötődve talál ideiglenes feloldást. Ez azonban mindig instabil, mert a vezér bukása vagy gyengülése után a feldolgozatlan sérelmek újra felszínre törnek, és egy új karizmatikus alak köré rendeződnek. A demokratikus önszerveződés és autonómi hiánya pedig azt eredményezi, hogy a közösség újra és újra kiszolgáltatottá válik saját pszichológiai struktúráinak. A magyar közegben tehát Reich diagnózisa nem történeti kuriózum, hanem a jelen megértésének egyik kulcsa. A vezérkultusz és a frusztráció kölcsönhatása olyan mélyen gyökerezik a társadalmi tapasztalatban, hogy minden új politikai hullám hajlamos ugyanazt a mintázatot újratermelni. A politikai kultúra mélyrétegeiben tehát tovább él az a reflex, amely az egyéni cselekvés helyett a vezér karizmájától várja a megváltást. Ez a reflex akkor a legerősebb, amikor a demokratikus intézmények már nem képesek a társadalmi szenvedések feldolgozására. A vezérképzet így nem váltja ki a demokrácia működését, hanem annak válságát tükrözi.
17. Alternatív valóság, vezérképzet és a demokratikus alternatíva torzulása: a Tisza Párt és Magyar Péter példája
A Tisza Párt és Magyar Péter körül kibontakozó politikai dinamika nem csupán új szereplő megjelenését jelenti a magyar politikai palettán, hanem egy olyan alternatív valóság strukturált felépítését is, amely látszólag megkérdőjelezi a kormányzati hatalmat, valójában azonban a NER nyelvi, morális és hatalomkezelési logikáját reprodukálja. Az általuk képviselt diskurzus nem radikális szakítást jelent a rendszerrel, hanem annak transzformált, esztétizált újratermelését. E transzformáció során a vezérképzet, a sérelmi politika és a morális binaritás nem csupán az orbáni kormányzati kommunikáció visszhangjaként jelenik meg, hanem annak szerkezetét átmentve, új legitimitási pozíciót épít fel – ezúttal az ellenzéki térfélen.
A magyar politikai rendszer az elmúlt másfél évtizedben fokozatosan posztdemokratikus berendezkedés jellemzőit vette fel. Colin Crouch (2004) szerint a posztdemokrácia olyan politikai forma, amelyben a demokratikus intézmények formálisan működnek, de a politikai döntések egyre inkább zárt, elitközpontú logika szerint születnek, és a polgári részvétel csupán szimbolikus marad. Ebben a keretben az alternatív valóság narratíváinak térnyerése nem meglepő, hiszen a politikai közösség újrakeretezése a bizalmi és képviseleti válság következménye, amelyben az állampolgári diskurzusokat a vezérek morális autoritása váltja fel. A Tisza Párt által konstruált alternatív valóság a sérelmi politika logikáját követi: a rendszer elutasítása nem rendszerszintű elemzésből, hanem egyéni csalódásból, lojalitásvesztésből táplálkozik. Ez a narratíva nem intézményes megoldásokat kínál, hanem moralizáló bűnbakkeresést.
Magyar Péter politikai fellépése nem új ideológiai keretet vagy deliberatív vitát nyit meg, hanem a „tiszta nép” és a „romlott elit” bináris ellentétét építi újra, amely már a NER korábbi populista retorikájának is alappillére volt (Laclau 2005). A vezérképzet tehát nem lebontja az autoriter struktúrát, hanem új arcot ad neki. Ez a mechanizmus különösen fontos annak megértéséhez, miért beszélhetünk az orbáni alternatív valóság transzformációjáról. A Fidesz által felépített morális világrend –amelyben a „nemzet egysége” áll szemben a „hazaárulókkal”, a „keresztény kultúra” a„liberális dekadenciával”, a „nép” pedig a „kozmopolita elittel” – átöröklődik a Tisza Párt diskurzusába, csupán a szereposztás változik. Magyar Péter és mozgalma ugyanezen bináris sémákban gondolkodik, csak immár az ellenzéki szereplőket – a „kék Fideszt”, az „óellenzéket” – állítja a „gonosz” oldalára. Ez a diabolizálás nem rendszert bont, hanem új ellenségképet gyárt. Chantal Mouffe (2000) agonisztikusdemokrácia-elmélete szerint a demokratikus politikának el kell ismernie a konfliktus permanenciáját, de azt produktív, pluralista keretbe kell terelnie.
A „szembenállás” legitim, ha agonisztikus (ellenfelek) és nem antagonisztikus (ellenségek). A Tisza Párt viszont nem ellenfeleket, hanem morális ellenségeket konstruál: a „régi ellenzék” nem más véleményt képvisel, hanem a rendszer része, megvetendő és bűnös. Ez a diskurzus szűkíti a demokratikus agonisztikus tér lehetőségét, és visszavezeti a politikát az autoriter, morális döntéshozatal logikájába. Ezáltal nemcsak a kormányzati túlhatalmat, hanem a kritikai nyilvánosságot is korlátozza. A sérelmi nyelvezet és a diabolizálás a politika középpontjába emeli a személyes traumákat és morális sértődéseket, miközben kihátrál az értékalapú, deliberatív vitákból. A Fidesz sem programokat kínált, hanem ellenségképeket – Brüsszelt, Sorost, migránsokat, Ukrajnát –, a Tisza Párt pedig hasonló logikát követ: az „óellenzék” válik az új mumussá, miközben a rendszer autoriter működéséről nem esik szó.
Ez a retorikai stratégia nem véletlen: a rendszerkritika helyett rendszerpozíciót céloz meg. Nem kérdőjelezi meg az alkotmányos rend torzulásait, a hatalmi ágak szétválasztásának hiányát vagy az illiberális berendezkedés ideológiai bázisát –ehelyett a politikai morál hiányára hivatkozva személyeket váltana. A kommunikációs térben ez a bináris gondolkodás felerősödik. A „posztnyilvánosság” – ahogy Habermas (1989) után több szerző jellemzi – algoritmizált, fragmentált és lojalitásalapú kommunikációs terekre bomlott, ahol a deliberáció lehetősége korlátozott. A Tisza Párt ezt a szerkezetet használja ki: rövid, erőteljes, morálisan telített üzeneteket közöl, amelyek kizárják a párbeszéd lehetőségét, és erősítik a saját tábor erkölcsi felsőbbrendűségét. Fairclough (1992) szerint a politikai nyelv nem csupán a valóságot írja le, hanem aktívan újratermeli a társadalmi viszonyokat. Magyar Péter nyelvhasználata (pl. „A nép nem fél többé kimondani az igazat”) nemcsak performatív, hanem igazságrezsimet alapoz meg (Foucault 1980), amelyben a valóság a vezér kijelentéseiből származik, és nem empirikusan ellenőrizhető állításokból.
A transzformált alternatív valóság tehát nem alternatívája az orbáni rendszernek, hanem annak új verziója. Strukturálisan ugyanazokra az érzelmi és diskurzív mechanizmusokra épül: nem programot kínál, hanem sérelmet; nem értékről beszél, hanem személyeskedik; nem rendszert bont, hanem trónra ül; nem szövetségeseket keres, hanem bűnbakot; nem a hatalom természetét kritizálja, hanem az ellenzék gyengeségét. Ezért a Tisza Párt nem a demokratikus megújulás zászlóshajója, hanem a NER posztellenzéki alteregója, amely a rendszer nyelvén beszél, csak új címkékkel. A politikai tér így nem nyílik meg, hanem tovább zárul. A kritikai pluralizmus, amely a deliberatív demokrácia feltétele lenne, sokkal inkább helyet ad a bináris, morális közösségelvűségnek, amely nemcsak a Fidesz uralmát tette lehetővé, hanem most annak ellenzéki árnyékát is legitimálja. A demokratikus alternatíva torzulása nem csupán a jelen politikai rendszer sajátossága, hanem egy mélyebb posztdemokratikus krízis következménye, amelyben a politikai szenvedélyek nem agonisztikus versengésben, hanem antagonisztikus kiütéses harcban realizálódnak. Így a Tisza Párt által kínált alternatív valóság – bármennyire új ruhát viseljen is – a NER nyelvi ésstrukturális kódjait örökíti tovább, korlátozva az utat a demokratikus megújulás előtt.
18. A függetlenség illúziója és a cinkosság mechanizmusai
A magyarországi közéleti diskurzus jelenlegi állapotát vizsgálva, hipotézisként fogalmazható meg, hogy az online hírportálok – különösen a Telex, a HVG.hu és a444.hu – pártosodása, valamint a közösségi média mechanizmusai, mint a bandwagon effect – magyarul követőhatás vagy tömegnyomás-effektus –, az algoritmikus megerősítés és a echo chamber effect, vagyis a véleménybuborék-hatás nem csak a vezető politikai figurák köré szerveződő vezérképzetek megerősítésében érhető tetten, hanem egy komplex, interdiszciplináris összefüggésrendszerben jelentősen hozzájárultak a kritikai hangok elnémulásához. Ezzel együtt megalapozottan kijelenthető-e, hogy az idézett hírportálok cinkosává is váltak a vezérképzet kialakulásának és a társadalmi illúziók táplálásának?
A jelenség nem egyedülálló, hanem a globális média- és politikai viszonyokban is tetten érhető, amint azt a nemzetközi párhuzam is igazolja. A CBS-t irányító Leslie Moonves 2016-ban nyíltan kijelentette: „Lehet, hogy nem jó Amerika számára, de a CBS-nekiszonyatosan jót tesz… Ömlik a pénz, és ez szórakoztató… Bocsi, hogy ezt mondom. De gyerünk, Donald! Csak nyomjad!” (Politico, The Hollywood Reporter, 2016). Ez a kijelentés az egyik példája annak, amikor egy médiaóriás tudatosan választja az értékközvetítés és a társadalmi felelősség háttérbe szorítását a nézettség és a profit érdekében, egyben hozzájárulva a társadalmi polarizációhoz és a populista vezérképzet megerősödéséhez. A magyar helyzetben ezt a stratégiát az online hírportálok bizonyos mértékben átvették vagy éppen reagáltak rá, miközben sajátos belső kihívásokkal és politikai nyomásokkal néznek szembe.
A magyarországi médiaállapotot részletesen elemző Vásárhelyi Mária (2025) „Függő függetlenek” című, A Mozgó Világban közölt írásában olvashatjuk, hogy „Magyarországon a mindennapos tájékoztatás területén a független sajtó gyakorlatilag elesett. Az elmúlt egy év során a korábban politikailag függetlennek tekinthető médiában egyre inkább teret hódít az elfogult, pártos tájékoztatás, amelynek eszközei a kiegyensúlyozatlanság, az elhallgatás, a hírek eltorzítása, bizonyos események túlreprezentálása, esetenként egyes médiumok propagandaeszközként történő funkcionálása.” Vásárhelyi rámutat arra is, hogy a kritikus médiákat nemcsak a hatalmi diskurzus szisztematikus lejáratása érinti, hanem a közönség is aktívan hozzájárul a közösségi terekben: „[…] nemcsak Magyar hazugozza és propagandistázza le az orgánumot, amely kritikus hangot üt meg vele szemben, hanem hozzászólók hada lepi el a komment-szekciót, válogatott átkokat szórva az újságírók fejére és előfizetésük lemondásával fenyegetőzve.”
A tömegnyomás-hatásnak köszönhetően a társadalmi csoportok tagjai hajlamosak egy domináns vagy többségi véleményhez igazodni, függetlenül annak tényleges megalapozottságától, ezáltal elősegítve a polarizáció mélyülését és a kritikátlan elfogadást (Mullen, Brown & Smith, 1992). Ez a jelenség digitális környezetben különösen felerősödik, hiszen a közösségi média platformok algoritmikus megerősítései (algorithmic reinforcement) biztosítják, hogy a felhasználók elsősorban olyan tartalmakkal találkozzanak, amelyek megerősítik meglévő nézeteiket, az információs buborékokban, amelyek tovább szűkítik a tájékozódási horizontot és csökkentik a pluralista vélemények elérését (Pariser, 2011). Ez a mechanizmus a közösségi média platformjain (Facebook, TikTok, Instagram) és az online hírportálok megosztó felületein egyaránt jelen van, és egyre inkább polarizáltabbá teszi a közéleti diskurzust.
Az online sajtó, köztük a Telex, a HVG.hu és a 444.hu is, ebben a környezetben kényszerül működni, s ez a függetlenség és az objektivitás fenntartásának komoly próbatétele. Különösen a Telex online hírportál esetében tapasztalható az a jelenség, amelyet politikai infantilizációnak lehet nevezni, és amely a lájkbajnokságokban ölt testet. A portál egyes politikusok közösségimédia-megjelenéseire adott lájkok számát méri, ahol a politikai szimpátia vagy ellenérzés dominál. A lájkbajnokság mint digitális társadalmi megerősítés, egyfajta kvázi-jutalmazási rendszerként működik, amely tovább növeli az egyoldalú, polarizált narratívák terjedését, és elfojtja a kritikai, árnyaltabb diskurzust, alapjaiban kérdőjelezi meg a média objektivitását és hitelességét, és bár a lájk-kultúra a figyelemgazdaság természetes velejárója, Magyarország kontextusában ez tovább erősíti a politikai infantilizációt és a polarizációt.
Ezzel párhuzamosan az online média világában megfigyelhető „horse-race” újságírási gyakorlat – ahol a politikai verseny állandó, dinamikus és érzelmileg túlfűtött „futamként” jelenik meg – tovább erősíti az infantilis politikai diskurzust. A hangsúly az események közvetlen hatására, méginkább az érzelmi beleélésre tolódik, miközben az összetettebb politikai elemzések és háttérinformációk háttérbe szorulnak (Sullivan, 2018). A helyzet súlyosságát jól érzékeltette Gyurcsány Ferencnek, a Demokratikus Koalíció volt pártelnökének 2024. június 24-én közzétett EP-választási értékelő videója, amelyben hangsúlyozta, hogy „ráadásul ez a sajtó az utóbbi években már nem elégszik meg az általa osztott politikai értékek közvetítésével, a politikai élet ellenőrzésének klasszikus feladatával, hanem valóságos szándékát takargatva közvetlenül pártpolitizál.
A demokratikus, független sajtót megillető jogokat, bánásmódot követel magának, miközben a magyar függetlennek mondott sajtó nagyobb részt megszűnt tiszteletreméltó demokratikus intézmény lenni. Tulajdonosaik, szerkesztőségük, egyes újságíróik, esetenként hirdetőik érdeke, véleménye alapján egyoldalúan szelektálnak a hírek között, a tárgyilagos hírt saját véleménnyel torzítják. Az újságírók és a szerkesztők egy része szakmája szabályain tiporva propagandistává vált, politikai aktivistaként viselkedik, büntet és jutalmaz.
A sajtó nagyobb része megszűnt a közélet hiteles tükre lenni, a függetlenség hamis álcája mögé bújva akár akaratától függetlenül is az ellenzéket rombolja, és ezzel párhuzamosan Orbán rendszerének fenntartását szolgálja.” Gyurcsány Ferenc „szokásosan” és folytatólagosan a támadások kereszttüzébe került, különösképpen a tárgyalt médiák részéről, ahogy ez legkorábban az online térben, a 2000-es évek közepétől megjelent gonzó típusú újságírással kezdődött. A gonzó újságírás olyan újságírói stílus, amelyben a szerző nem kívülálló, objektív megfigyelőként ír, hanem saját személyes élményein, érzésein és szubjektív benyomásain, avagy prekoncepcióján keresztül mutatja be a választott hírt. Ugyanez a stílus alkalmas volt arra is, hogy egy-egy politikai ellenfelet, vitatott figurát vagy botrányhőst finoman vagy nyíltan nevetség tárgyává tegyen.
A szubjektív, cinikus és olykor kegyetlen tónus, az ironikus keretezés (framing) és a narratív túlzások olyan percepciós torzulást eredményeznek, amelyben az érintett szereplő hosszú távon a negatív sztereotípiák foglyává válik. A probléma az, hogy ez a kettő – a karakterépítés és a karaktergyilkolás – nemegyszer ugyanazon szerkesztőségi logika és közönségigény terméke. A kattintásalapú, hírversenyben élő online média (Telex, 444.hu, HVG.hu) örökölte az Index által megteremtett szórakoztatónak szánt, szubjektív hangvételt, de a politikai polarizáció és a közösségi média algoritmikus logikája miatt ez a stílus ma már a vezérképzet erősítésében vagy a kritikus hangok delegitimizálásában játszik szerepet. Az egyidejű karaktergyilkolás és karakterépítés paradoxonja itt válik világossá: a média egyszerre képes lebontani egy politikus imázsát az irónia és a gúny eszközeivel, miközben másokat ugyanilyen eszköztárral karizmatikus, kultikus figurává emel – mindezt nem feltétlen politikai elkötelezettségből, hanem a figyelem- és érzelemgazdaság logikájának engedve.
Az Index stílusát és kulturális örökségét – szerkesztőségi migráció révén is – magukkal vitte az újonnan alakult szerkesztőség, a Telex és a 444.hu. Jóllehet deklaráltan független, a közéleti tájékoztatásra törekvő médium, a digitális figyelemgazdaság (attention economy) logikájában működik (Wu 2016). A magyar online hírportálok válságát jól szemlélteti az egyik legismertebb eset, Dezső András, a HVG.hu egykori oknyomozó újságírójának esete. Dezső egy rendőrségi jegyzőkönyv közzététele kapcsán került politikailag motivált támadások kereszttüzébe. A dokumentum feltárta a családi vita részleteit, melynek nyilvánosságra hozatala komoly politikai vihart kavart.
Magyar Péter nyíltan propagandistának bélyegezte Dezsőt, megsértve a szakmai presztízsét, és megpróbálta hitelteleníteni az újságírót. A politikai támadások nyomán Dezső András és több kollégája távozott a HVG.hu-tól, majd a Telexhez csatlakozott, ahol azonban továbbra is folytatódtak a rá irányuló nyomásgyakorlások. „Az újságíró Dezső András esete megmutatta, hogy a sajtó kritikai szerepe elleni támadások nemcsak a személyét, hanem a független sajtó egész hitelességét célozzák. A kommentelők hadának szervezett célja az volt, hogy megfélemlítsék, elszigeteljék, és ellehetetlenítsék szakmai tevékenységét, amely egyben a média szélesebb körű pártosodásának és a nyilvánosság manipulációjának része” (Vásárhelyi, 2025). Ez az eset nem csupán egyedi zaklatásként értékelhető, hanem a média egészének az a rendszerszintű problémájaként, amelyben a politikai erőforrások – legyen szó kormányzati vagy ellenzéki támogatottságról – kihasználják a digitális kommunikációs platformokat a sajtóellenes narratívák erősítésére. (Media1, 2024).
Az említett sajtójelenségek összességében arra mutatnak rá, hogy a magyar online média egy jelentős része kritikusi szerepét az elmúlt években önként vagy kényszerűen feladta. A már kifejtett algoritmikus megerősítés és a tömeghatás, valamint a véleményburok-hatás olyan öngerjesztő környezetet hozott létre, amelynek révén a magyarországi, magukat „függetlenként” definiáló online hírportálok — így különösen a Telex, a HVG.hu és a 444.hu — a Magyar-jelenség politikai felemelkedésében nem csupán passzív közvetítőként, hanem bizonyos értelemben aktív, bár többnyire implicit módon működő, strukturális és diskurzív „cinkos” tényezőként azonosíthatók. E cinkosság nem feltétlenül szándékos politikai kollaborációt takar, hanem sokkal inkább a médiarendszer gazdasági kényszereiből, a digitális tartalomfogyasztás algoritmizált logikájából, valamint a politikai kommunikáció pszichológiai mechanizmusainak működéséből fakadó összefonódást.
Az önfeladás, avagy az „alkalmazkodás kényszerének” folyamata e sajtóorgánumok esetében több síkon érhető tetten. Egyrészt a reklámpiaci függés és a kattintásalapú bevételi modell arra ösztönzi a szerkesztőségeket, hogy a hírérték fogalmát a piaci logika alapján újraértelmezzék, a tartalmat a nagy figyelmet generáló, konfliktusos vagy szenzációs politikai szereplők — jelen esetben Magyar Péter — folyamatos szerepeltetésére alapozva. Másrészt a korábban deklarált normatív értékek (tárgyilagosság, kiegyensúlyozottság, pluralizmus) fokozatosan háttérbe szorulnak a versenyképes online jelenlét fenntartásának pragmatikus, de politikailag torzító szempontjaival szemben. Ebben a folyamatban a „függetlenség” a nyilvánosság előtt retorikai eszközzé redukálódik, amelynek tényleges tartalma kiüresedik, és amely a napi gyakorlatban egyre kevésbé jelenti a pártatlan tájékoztatás alapkövetelményét.
(Folytatás holnap)
