Az ellenzék igazi válsága az, hogy nem tud egyenesen és tisztán beszélni sem, mert a magatartásuk belső ellentmondásai megakadályozzák azt. Már azt is nagy dolognak kell tekinteni, hogy 12 év alatt eljutottak annak kimondásáig, hogy „nem legitimálhatják a rendszert azzal, hogy eljátsszák a parlamenti demokráciát”, de azt nem tudják kimondani, hogy ehhez az szükséges, hogy akkor ne üljenek be a parlamentbe, mert ha megteszik, akkor azzal szükségképpen és elkerülhetetlenül legitimálják a rendszert, mert eljátsszák a parlamenti demokráciát.
A DK is próbálkozott már mindenféle csavarral, hogy úgy legyen kint, hogy közben bent is van, és fordítva, de sehogy nem megy az, hogy úgy akarnak kilépni a rendszerből, hogy nincs meg hozzá a politikai bátorság. Most Donáth Anna fogalmazta meg a Momentum 7 pontját, amely több részletében is meglehetősen ködös, homályos, talányos és nem elég konkrét, de mindjárt az első pontban megjelenik az alapvető önellentmondás: a Momentum tudja, hogy ez egy önkényuralom, amely demokráciának álcázza magát, és az első lépés az lenne, hogy ezt az álcát le kellene tépni róla.
Ennek legfőbb akadálya, hogy az ellenzék nem tud lemondani a pártok állami támogatásáról, ami a parlamenti mandátumokhoz és a parlamenti jelenléthez kötődik. Ha kijönnek a parlamentből, és nem kölcsönzik a demokrácia hamis látszatát a diktatúrának, ha nem asszisztálnak diktatórikus törvények megszavazásához, akkor elesnek a pártok működéséhez szükséges pénztől. Ebben az esetben a demokráciákra jellemző pártműködést egészen más alapokra kellene helyezni, ehhez azonban nincs meg a politikai bátorság. Nem mernek alulról építkezve működni.
Szép dolog, hogy Donáth Anna elmondja: „Szerinte a rendszeren kívül kell gondolkodni, és szimbolikusan jelezni: nem lesznek a Fidesz díszellenzéke, a magát demokratikusnak mutató rendszer díszlete, és nem szabad a parlament falain belül eljátszani a ránk osztott szerepeket; egy képviselő ugyanis ezerféleképpen képviselheti a választóit, de ezt elsősorban a törvényalkotáson kívül kell megtennie.” Ez nesze semmi, fogd meg jól. A deklaráció szintjén nem lesznek díszellenzék, de ha bemennek a parlamentbe, márpedig bemennek, akkor mégiscsak azok lesznek.
A te beszéded legyen igen-igen vagy nem-nem, ami azon felül van, az ördögtől való, idézhetné Donáth Annának édesapja az idevágó passzusokat, és ha bemennek a parlamentbe, akkor minden más szöveg felesleges duma, mellébeszélés, az ördögtől való. Mert ha jól próbáljuk megfejteni a fából vaskarikát, akkor ez azt jelentené, hogy ugyan bemennek a parlamentbe díszellenzéknek, de a díszellenzékiségüket azzal palástolják, hogy az ellenzéki és a képviselői munkájuk javát nem a parlamentben, hanem azon kívül végzik el.
Na, ez az, amiből nem lesz semmi. Ha a képviselőknek be kell járniuk a parlamentbe, különben megbüntetik őket és/vagy elveszik a pénzüket, akkor amellett már se idő, se ötlet, se szándék nem marad arra, hogy bármi mást tegyenek. Idő és energia sem lenne rá, emellett beindulnak a politikusi reflexek, a demokratikus rendszerekben szokásos tevékenység, ami ez esetben pótcselekvés és az említett legitimációs tevékenység és díszellenzékiség. Nem csinál ezen kívül már senki semmit.
Már csak azért sem, mert nem szorul rá, hiszen a bérmunkában elvállalt rendszerlegitimáció biztosítja a pénzt, ami megteremti az ellenzéki pártok társadalom feletti státuszát. Nem mozdítja ki őket abból a szerepből, amiben vannak. Mehetnek az orbánista álellenzéki ATV-be szerepelni, facebookozhatnak, dumálhatnak, pontosan azt teszik, amire Donáth Anna azt mondta, hogy nem jó. Ha lemondanának a parlamenti részvétellel járó pénzről, akkor egészen másképp kellene eltölteni a napot és egészen másfajta politizálást kellene folytatniuk.
Vissza kellene térniük az illegális pártok és tömegmozgalmak klasszikus módszereihez, alulról kellene sejteket szervezniük. Le kellene menniük az emberek közé, kirándulásokat, különböző köröket szervezni, segíteni nekik a mindennapokban. A kisemberek pénzéből, támogatásából kellene megélni, vagy dolgozni kellene mellette, mint másoknak, alulról kellene építkezni. A fasiszta rendszer nem is kínál más valódi ellenzéki lehetőséget, mint a rendszeren kívüliséget és az antifasiszta mozgalmat. Ellenkező esetben mindenki a fasiszta rendszer része lesz, eladja magát.
Ezzel kellene szembenéznie az ellenzéknek, és ezt kellene vállalnia. Ehhez arra lenne szükség, hogy az általuk is időnként megfogalmazott dilemmákra elvszerű, korrekt, egyenes és következetes válaszokat kellene adniuk. Ha már eljutnának oda, hogy nyíltan beszéljenek arról, hogy a pénz a probléma, és a másfajta ellenzékiség, a majdnem illegalitás és az antifasiszta mozgalom vállalása a kényelmes képviselői állások helyett, és nem beszélnének mellé mindenféle hazugságokat, amilyeneket például Gyurcsány Ferenc is elejtett a parlamenti ellenzékiség „fegyveréről”, ami nincs.
Nincs ilyen fegyver. Gyurcsány Ferenc nem mond igazat, halandzsázik és mellébeszél. A parlamentben csak egy dolog van, a pénz és cserébe a legitimáció. A többi hazugság. Neki még vannak is emlékei és ismeretei a munkásmozgalomból, hogy mit jelent az antifasiszta mozgalom, mit jelent a rendszeren kívüliség. De azt melósok és nem nagytőkések csinálták, nem egy politikusi kaszt tagjai, hanem elhivatott, elkötelezett antifasiszták.
Érdeklődéssel nézzük, hogyan harap saját farkába az ellenzék, hogyan kerülgeti a forró kását, hogyan próbál fából vaskarikát csinálni, hogy ne kelljen kimondani, ne kelljen szembenézni azzal, hogy a pénz a kulcskérdés: az apparátus, a párt, az állások, kicsiben az „Audi-kulcsok”, a látszat, a presztízs és a kényelem. A félelem a bizonytalanságtól, a másságtól, a jelentéktelenségtől, egy újfajta politizálástól, annak következményeitől. Nem volt elég 12 év arra, hogy ezzel szembenézzenek és szakítsanak azzal, amit rutinból tesznek. Megvárják, amikor már nem tehetnek mást.
Nem mernek szembenézni azzal, nem merik kimondani azt, hogy ennek a rendszernek az alapja az a hazugság, hogy ez egy demokrácia. Ha ez a legitimáció megkérdőjeleződik, a rendszer alapjai rendülnek meg. Márpedig ezt a legitimációt, a demokrácia hamis látszatát az ellenzék léte, tevékenysége, kollaborációja adja, ezért az ellenzék ennek a rendszernek a legerősebb támasza. Orbán arra építette az egész rendszerét, hogy gyávák, elvtelenek lesznek, nem mernek szakítani, nem tudnak lemondani a pénzről és a státuszról, és igaza lett. Ez a nemzeti „együttműködés”.
Donáth Anna így is tabukat döntöget, de amíg nem beszél egyenesen, míg nem mondja ki, hogy ez a kettő nem megy együtt, el kell dönteni, hogy vagy díszellenzékiség és legitimáció vagy kivonulás a parlamentből, vállalva azt, hogy nem kapnak pénzt, és vállalva az illegális antifasiszta mozgalmat, a rendszeren kívüli alulról szerveződést, addig ez csak homályos beszéd marad. Hiányzik a hit és a meggyőződés, hogy ha ezt meglépik, akkor nem veszítenek el semmit, hanem csak azt, ami eddig is akadályozta őket az igazi rendszerellenes tevékenységben.
Az élet nem bent, hanem kint van. Kíváncsian várjuk, ki lesz az első, aki ezt kimondja és meg is teszi. Nem kényszerből, nem taktikázásból, hanem elvszerűségből. Ezúttal is felhívjuk a figyelmet arra, hogy ha ezt nem döntik el minél hamarabb, megjelennek a Márki-Zay-féle karrierista szélhámosok, akik ennek a döntésképtelenségnek a populista vámszedői. Akik majd meghirdetik, hogy ők azok, akik a rendszeren kívül vannak, ők az „ellenállók”, és ők leváltják az ellenzéket. Súlyosbítva a jelenleg is súlyos helyzetet. Szembe kellene végre nézni azzal, hogy ezt be kell fejezni.
Márpedig a régi vágású politikus garnitúra nem fogja átlépni saját árnyékát, nekik egy másik őszödi beszédet kellene tartania valakinek, de nem fog. Kikre lehetne számítani, ha nem rájuk, a fiatal generációra. Az ő őszinteségükre, nyíltságukra és egyenességükre. Jó lenne, ha nem nőnének bele és nem tanulnák el a handabandázást a régi öreg motorosoktól. Legalább mondják ki őszintén, hogy ez a dilemma. Elfogadjuk, hogy nem könnyű döntés, de jussunk el az őszinte világos beszédig és szembenézésig.
