A The Guardianben jelent meg egy írás az újság brüsszeli tudósítójának tollából, melynek lényege, hogy az Orbán Viktor miniszterelnökkel szövetséges új oligarchaosztály pénztárgépként használja az Európai Uniót.
A cikk azt taglalja, hogy Magyarországon az egy főre eső uniós támogatások értéke az egyik legmagasabb az EU-ban (a 2021-ig tartó, hétéves költségvetési időszakban 25 milliárd eurót kap), ám az uniós támogatású tendereken a magyar miniszterelnök családtagjai, barátai és támogatói által vezetett vállalkozások mellett más versenytársak nemigen rúgnak labdába.
A szerző említi a nemrégiben Magyarországra látogatott Ingeborg Grässle német kereszténydemokrata EP-képviselő megállapítását, aki szerint a tenderek 36 százaléka esetében egyetlen jelentkező van, amivel elkerülik a versenyt, hiába tartják be látszólag a szabályokat. (Ez az arány Lengyelország és Horvátország esetében még magasabb: 45%-os.)
Grässle (nem kizárólag magyarországi) problémának nevezte, hogy egyes tagállamokban a oligarchákból politikusok lesznek, és egyszerre szakítanak nagy pénzeket hazai és nemzetközi szinten a saját vállalkozásaiknak.
Az EP-képviselő sürgetőnek tartja, hogy az EU komolyabban tartsa kézben az irányítást, hiszen enélkül törvényesnek ismeri el egyes politikusok és barátaik „kasszába markolását”.
A cikk említést tesz arról, hogy az unió csalás elleni hivatala, az OLAF komoly szabálytalanságokat talált a miniszterelnök veje, Tiborcz István korábbi érdekeltségébe tartozó Elios Zrt. pályázataiban, emiatt Brüsszel negyvenmillió eurót, 13 milliárd forintot kérhet vissza Magyarországtól.
Valóban itt az ideje, hogy az EU végre a fejéhez kapjon, és elgondolkodjon: miért is ömleszt irdatlan mennyiségű, mások által megtermelt pénzt egy korrupt diktatúrába, hogy ez miért jó az Európai Uniónak, miért jó Magyarországnak?
Ha esetleg kiderülne, hogy voltaképpen mindkettőnek rossz, onnan már csak egy lépés feltenni a következő kérdést: kiknek hajt hasznot ez a folyamat?
