Mivel megingathatatlanul jóindulatú, és már-már ostobaságig jóhiszemű vagyok, miniszterelnökünk azon kijelentését, miszerint mi magyarok vagyunk a földrész utolsó gaulle-istái, ő pedig logikusan nem lehet más, mint De Gaulle, szóval ezen eszmefuttatását sem vagyok hajlandó ironikusan értelmezni. De még csak arra a megállapításra sem jutok, hogy mindez csupán azért, mert a jelmezkölcsönzőben elfogytak a Napóleon-kalapok, pláne nem süllyedek odáig, hogy mindezt valami olcsó és nyilvánvalóan igaztalan elmegyógyintézeti poénnal zárjam le, hanem most is, mint mindig, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy elsősorban szerénység ez az ő részéről, mármint, hogy ő nem Napóleon, nem Nagy Sándor, nem Batu kán, hanem csak a polgári, hódításban visszafogott, népirtásban kiváltképp vétlen De Gaulle, szóval ez jó.
Csak a régóta az Egyesült Államokban élők kedvéért: olyan ez, mintha George W. Bush visszafogottan nem Lincolnhoz mérte volna magát, hanem csupán Roosevelthez.
Mindez szóra sem lenne érdemes, ha miniszterelnöki feladatai ellátása mellett, mintegy mellékesen jegyezte volna ezt meg, azonban a helyzet sajnos az, hogy ezek ellátása helyett ragadtatja magát ön- és népdefinícióra, a haza meg szarban. És nem – mielőtt arra gondolnának, hogy a menekültek, a háttérhatalom, a világméretű zsidó összeesküvés vagy a chemtrail miatt állt elő ez a helyzet, hanem sokkal inkább azért, mert tehetségtelen, illetve tehetségtelen és gazember vezetői voltak az országnak, akiket a – immár kiderült – gaulle-ista nép bőszen támogatott, mindig és minden körülmények között.
Ez utóbbi tény, mármint a nép támogatása a legszomorúbb dolog Magyarországon, az utolsó pillanatig kitartó, kormányát a szakadékban is támogató nép, aki addig nem is mer mást mondani a közvélemény-kutatóknak, amíg meg nem hallja, hogy a kabinet, az aktuális miniszterelnökkel együtt szét nem placcsan a fenéken, aztán a visszhang is elhal, és akkor, de kizárólag akkor már mérhető a kormánypárt és a szeretett vezető népszerűségének néminemű csökkenése.
Európába, de mindannyian!
Tényleg bocsánat, meg minden, de én annyit nem tudok várni, úgyhogy elindulnék egyedül, még egyszer elnézést kérek, de kinek van ezer éve?!
Főleg úgy, hogy a cél sem biztos, mert most épp kétharmaddal Ázsiába (de mindannyian!) akarunk menni, ami az ellenkező irányban van, és ne jöjjön senki azzal, hogy majd körbeérünk, mert ott a Csendes-óceán, meg egyéb vizek.
Gorkij szívből utálta az ő orosz népét, de én ezt nem engedhetem meg magamnak.
Csak megjegyzem, hogy van egy furcsasága, miszerint sohasem az irány, hanem mindig a sebesség számít. A magyar nép jobban gyűlöli a jó irányba, de tötymörögve haladó vezetőt, mint a rossz irányba rohanót, mert a rohanás imponáló, lelkesítő és magával ragadó, a cél meg teljesen mindegy, hiszen sem a végpusztulásba, sem a Kánaánba nem jutunk el soha, mivel valahol útközben megváltozik a terv (bocs, fiúk, otthon felejtettem a szótárunkat), valaki elveszti a térképet, nem viszünk magunkkal elég uzsonnát, ronda a táj, jönnek a pirézek, mindegy, de visszafordulunk, és egy ideig megint ülünk bambán a gangon. Aztán új vezető támad, és lelkesen robogunk utána.
Talán nem jól figyeltem meg, de mintha a Kárpát-medence falai emelkedtek volna az utóbbi időben, mert előrelátó, de gonosz szomszédjaink az ilyen felbuzdulásokra való tekintettel ráraktak néhány lapát földet a Kárpátokra meg erre-arra, hátha az emelkedő elgondolkodtatja a buzgárként feltörő nemzetet. Jól gondolták, majdnem mind itt maradtunk, alig félmillió emberünk indult neki. Gondolom, a legerősebbek, a legelszántabbak, a legkreatívabbak, a vállalkozó szelleműek, a kíváncsiak, és megint azok maradtak, akiknek minden jó.
Ez elég jó azoknak az országoknak, ahol a munkáért pénzt szokás adni, a nyugdíjakat nem lopják el és nagyjából jövőre is ugyanaz lesz az alkotmányban, mint tavaly. Ezek az országok unalmasak, kiszámíthatók és senki sem akarja feltalálni az önjáró villamosjegyet, így aztán még örülnek is a vérfrissítésnek, miközben Magyarország aktuális miniszterelnöke is boldog, hiszen a maradó magyarok szívesen masíroznak zeneszóra, nem értik, de elhiszik a híreket, nem beszélve az ünnepekről, mert akkor meg ünnepelnek.
A rádióban szép zenék szólnak majd, a színházban valaki éppen százezredszer ugrik be a nagybőgőbe, a kapuk fölött lobogók lobognak. Ahogy egy ismerősöm megjegyezte, ha minden a terv szerint halad, Magyarország 2024-ben megrendezi az 1936-os berlini olimpiát, de olyan sikerrel, hogy a bevételekből évtizedekig finanszírozzuk a teljes egészségügyet.
A kalandozások kora véget ért, vezérünk nem hódító nemzetfő, hanem olyan üldögélős, maradós fajta, akinek jó itthon, mert itt szeretik őt. Felesleges elfoglalni más országokat, ha valaki elfoglalhatja a saját hazáját, kifoszthatja és felégetheti. Aztán elmeséli az áldozatoknak, hogy ők győztek, de be sem tudja fejezni mondanivalóját a fülsiketítő tapsorkántól.
