“Ne figyeljenek oda arra amit mondok, egyetlen dologra, figyeljenek, amit, csinálok!”
Orbán Viktor
“Nem azt, amit nézünk, hanem magát a látást kell megváltoztatnunk.”
Luther Márton
Az egyik a lezüllött egyházat meg akarta reformálni, a másik az egyházat a hatalom szolgájává akarja zülleszteni. Több, mint félezer évvel a reformáció után a magyar keresztény egyházak egyre inkább egyetlen párt
egyházává lettek.
“Az Isteni ige arra tanít minket, hogy ne a véletlent, vagy a sors szeszélyét lássuk abban, hogy itt és most, Magyarország élén, keresztény, hitvalló kormány áll, hanem érezzük benne Isten kegyelmének megnyilvánulását. (…)
Ami az Isten dicsőségét szolgálja, az a legjobb és a legfőbb jó az embernek. Mi nem csak olyan jövőt akarunk, ahol mindenkinek lesz munkája – ezt már szinte el is értük –, de olyat is, ahol a munka minden formája az Isten dicsőségét is szolgálja. Az utcasepréstől az ország kormányzásáig” – mondta három évvel ezelőtt, a reformáció 500. évfordulóján Orbán Viktor.
A Papp László Sportarénában főpapok és a felbuszoztatott nép részvételével megtartott nagy reformációi alkalmon mi sem természetesebb, hogy a kálvinista miniszterelnököt kérik fel ünnepi szónoknak. Nincs ebben a mai
Magyarországon semmi különös, hisz már rég nem beszélhetünk a hatalmi ágak klasszikus Montesquieu-i elkülönüléséről – amely a híres tudós szerint így a “zsarnokság melegágya” –, az állam és egyház egymástól független működéséről meg végképp nincs mit beszélni, hiszen a vak is láthatja:
a Fidesznek egyháza, az egyháznak meg pártja van.
Nem lenne azzal baj (sőt!), ha Orbán ízig-vérig református és főként keresztény lenne, mert akkor talán a “Sola Scriptura” meggyőzhetné, a “hang és a kéz” pedig nem különülne el ennyire markánsan egymástól. Tudná akkor azt, hogy a kegyelmes Isten, akiről oly előszeretettel beszél, nemcsak adja a hatalmát, hanem – ha akarja – bármikor vissza is veheti. Ha valóban keresztény lenne. Mert a “keresztény” szó azt jelenti, hogy “krisztusi”, azaz “Krisztus követője”, és még véletlenül sem azt, hogy “megkeresztelt”, “vallásos”, “templomba járó”, a “keresztény kultúrkör híve”, “értékrendje szerint inkább keresztény”, hanem azt, hogy a “Krisztus él a szívében”.
Aki kereszténynek tartja magát, annak tudnia kell, hogy a hatalommal nem lehet következmények nélkül visszaélni, Istennel nem lehet packázni, belőle “politikai brandet” csinálni, mert bizony egyszer lesz tételes elszámolás.
Isten a történelem folyamán soha nem azért adott egy állami vezetőnek sem hatalmat, hogy azzal saját kedvére, hóbortjára garázdálkodhasson, vagy a számára kedves módon írja át példának okáért az ország alkotmányát, a jogot pedig különböző terminus technicusok folytán úgy csűrje-csavarja, hogy neki és a liblingjeinek mindenből jó, vastag jusson, a többi pedig hadd pusztuljon. Nem!
Arra sem adja a hatalmát, hogy államilag vezérelt korrupt rendszert építsen bárki is magának, hisz azt mondja, hogy “igazság és jog trónjának támasza” (Zsolt 97,2b), tehát nem hazugság, jogi, erkölcsi korlátok és önmérséklet nélkül szárnyaló haveri kapitalizmus építése az Istennek tetsző, hanem az igazság és a jog. Ahol pedig nem a tehetség, a szorgalom, a tudás és a tisztesség a megbecsülés és a gazdagodás alapja, hanem a simulékonyság, a párttagság és hatalom közeliség, ott Ámosz prófétán keresztül mondja azt az Úr: “Ellenség jön és körülveszi e földet; ledönti hatalmadat és feldúlatnak palotáid.” (3,11).
Az “urambátyám viszony” miatt pedig láthatjuk, hogy tehetséges diákok, dolgos emberek: munkások és értelmiségiek százezreit veszítette el már eddig is az ország. Ennek súlyos árát bizony már fizetjük, de a java még ezután jön. Ahogy a Példabeszédek 14,28-ban is meg van írva:
“A nép sokasága a király dicsősége; a nép elfogyása pedig az uralkodó romlása.”
Van egy édes bája annak, hogy Orbán Viktor a reformáció ünnepén arról beszélt, hogy “a munka minden formája az Isten dicsőségét szolgálja az utcasepréstől az ország kormányzásáig”, miközben nincsenek megbecsülve a “keményen dolgozó kisemberek”, a közfoglalkoztatottak, a közalkalmazottak és a köztisztviselők sem. Létrehoztak viszont egy “lefölöző” vagyonkezelő zrt-t, hogy a szemétszállítás díjainak kiszámlázásából pár milliárdot lecsippenthessen a holdudvar, miközben a hulladékgazdálkodási közszolgáltatást valójában nem is ők, hanem a fővárosi és vidéki nonprofit kft-k biztosítják. Kínkeservesen, megfeszülve, és még legyenek hálásak, tegyék össze a kezüket, ha negyedévenként időben megkapják a zrt-től az általuk végzett közszolgáltatás ellenértékét.
Hiába szólnak, hiába figyelmeztetnek ezek a cégek és mellettük a víziközműveket üzemeltető társaságok, hogy nagy a baj. Süket fülekre találnak.
Vajon Jézus is bedugná a fülét? Az én Bibliámban mindesetre az van írva, hogy “méltó a munkás a maga bérére”
(Lk, 10,7).
Aztán ott a kérdés bennem: Mennyire szolgálja Isten dicsőségét az a “keresztény kormányzás”, ahol a rendszer végén ott pöffeszkednek a pártállam kitolt karjaként a “voldemortok”, akiknek – azt beszélik – jogukban áll arról dönteniük, mely falvak, városok modernizálódhatnak állami forrásokból és melyek nem. Ha a polgármester mélyen benyal a NER-nek – legyen az bármilyen korrupt –, lesz pénz; ha erre nem hajlandó – legyen az bármely tisztességes, becsületes és dolgos –, nem lesz semmi. Legfeljebb egy levél a tartaléklistára vételről.
Kétlem, hogy Isten dicsőségét szolgálná az a “keresztény kormányzás”, ahol a bekábszerezett vezető politikai elitünket és háttérembereit luxus prostiknak kell szórakoztatniuk, míg mások pedofil, jachtozgató, vadászó, halászó, madarászó és villagyűjtögető szenvedélyüknek hódolhatnak.
Persze, szabadon és büntetlenül, a “keresztény szabadság” jegyében.
Aztán láthatjuk, hogy harminc évvel a rendszerváltás után, e “keresztény kurzus” alatt bezsákolt krumplikban mérik az emberi élet értékét, a szavazatok árát, ahol egy zsák krumplinak van külön szerencsi piaci és külön parlamenti árfolyama is; utóbbit a házelnök maga állapítja meg aszerint, hogy éppen milyen érzelmi állapotában van.
Beszélhetnék még sok mindenről. Többek között arról is, mennyiben szolgálja “Isten dicsőségét” a miniszterelnök haveri köre és gázszerelő barátja, akik a világ legsikeresebb vállalkozói közé emeltettek, meg a “volt” Fidesz-tag, pártalapítványvezető, miniszter és egyházi helytartó, akinek “református pápává” való felszentelése párttámogatással hamarosan megtörténik. Soli Deo Gloria?
Ma, 503 éve világtörténelmi esemény színhelye volt a kis szász-anhalti városka, Wittenberg. Az ottani vártemplom (Schlosskirche) hatalmas ajtajára egy Luther Márton nevű Ágoston-rendi szerzetes kiszögelte 95 tételét, amelyeket válaszul adott arra a 94-re, amelyben a római egyház próbálta magyarázni hazug búcsúcéduláinak létjogosultságát.
Luther Márton kereszténysége akkor kezdett veszélyessé válni egyházra, politikai hatalomra és saját magára nézve is, amikor olvasni kezdte a Bibliát. Ez a remete az igékből olyan igazságokra jött rá, amelyek nem hagyták nyugodni. És így van, így lenne ez ma is.
Az Igét olvasni “veszélyes” dolog, ezért sok, magát kereszténynek valló ember meg se próbálkozik vele.
Eltelik szenteskedő, vallásos érzülettel, beéri a vasárnapi misével, az istentisztelettel, a liturgiával, az egyházi programokkal, az Igében való elmélyülés, Isten igazsága nélkül. Pedig ha Lutherhez hasonlóan, nem megszokásból veszi kezébe az ember a Szentírást, akkor abból Isten képes ma is kiszólni, képes az embert gondolkodásra késztetni és látást adni. Csakhogy a gondolkodás veszélyes, a sötétség meg jól jövedelmező és kényelmes. Nemcsak Luther idejében volt így, hanem ma is.
Viktor és Márton. Mindkettő protestáns. Mégsem csak fél évezred közöttük a különbség.
A reformáció jóval 500 évvel ezelőtt úgy kezdődött, hogy Márton szívében, fejében világosság gyúlt. Isten előbb őt reformálta meg, őt győzte meg az Igazságáról, aztán eszközül használta egy deformált egyház megreformálásában. Ézsaiás prófétának van egy igéje: “A kevés is ezerré nő, a kicsiny is hatalmas néppé. Én, az Úr, rövid idő múlva megvalósítom ezt”. (60,22)
Persze, nem ment ez olyan könnyen, hisz véres lett a térde ott vezekelve a Scala Santa “szent lépcsőin”, de eljött életében az a pillanat, amikor legyőzte félelmeit és tudta, nem maradhat csendben. Márton felismerte, hogy az egyház korrupt, összebútorozott a világi hatalommal, és nincs az a gonoszság, amelyre ne lenne képes.
Futószalagon és pénzért folytak a misék, erkölcsileg lezüllött a papság. A szegényekre semmi gondviselés,miközben az egyház fényűzésére az Isten pénze se volt elég. Több kellett, nagyobb kellett, minden persze “Isten dicsőségére”.
A telhetetlenség közepette nem olvasták a Bibliát, amelyben pedig fehéren-feketén ott áll: ha valaki tornyot akar építeni, előbb üljön le, tervezze meg, vegye számba a költségeket, és hogy van-e mivel megépítenie.
(Lukács 14,28).
Ehelyett a sok hiszékeny embert átverve, búcsúcédulákat bocsátottak ki, hogy jusson a szegények garasából a pápának, az egyházi méltóságoknak. Ha lesz pénz, lesz Szent Péter bazilika. Ha fogynak a búcsúcédulák, “megmenekülnek a kárhozatban lévő lelkek”. Pénzért kiváltva őket a tisztító tűzből jól élnek majd odaát a mennybe, ahogy idelent a világgal jól összekavarodott egyház is jól jár.
Viktor is kapott látást arra 1998-ban, hogy egy deformált társadalomból reformáltat alkosson. Kapott hozzá minden égit és földit, de a hatalom számára cél lett és nem eszköz. A két ciklus hosszúságnyi parkoló pályán lett volna ideje megvonni az első ciklus konklúzióit, talán még bűnvallást is tartani, ám helyette úgy tűnik, terveket szőtt. Isten nélkül.
Felismerte, hogy az egyházzal, a néppel ugyanazt meg lehet tenni, amit a sötét középkorban.
És még búcsúcédulák se kellenek hozzá. Elég csak a költségvetésben évről évre pénzt elkülöníteni az egyházaknak, így jut is, marad is, építhetnek új falakat, lefesthetik a régieket, lehet harang, toronyóra lánccal, lehet kényelmes puha párna és ülésfűtés, lehetnek egyházi programok, bálok, és lehet csend. Csend, azaz hallgatás. A hatalom pénzéért cserébe. Mindenki jól jár.
Márton, amikor látta, hogy az egyház annyira lealjasult, hogy képesek még a csórókat, a családtagjaik elvesztéséért bánkódó szegényeket is pumpolni, hiszékenységüket kihasználni, szót emelt ellenük. Ez volt a 95 tétel, amely két hét alatt végigsöpört német földön és egy hónap alatt körbe futott Európán. Mert az igazság forradalmi, a hazugság meg ördögi.
Míg Márton protestált az egyházi sötétség ellen, addig Viktor – úgy tűnik –, a sötétség fenntartásán munkálkodik.
Van egy drága barátom. Gyuri sok évvel ezelőtt megtért, keresztény lett. Örömmel várta azt a napot, amikor a KDNP-s alapszervezeti taggyűlésükön bizonyságot tehet arról, hogy Jézus Krisztusban új élete lett. Elkezdte mondani, hogy mi és hogyan történt vele. Elképedve hallgatták a tagtársak, mire egyikük lepisszentette: “nem itt kell hinned”. Aztán kisvártatva útilapot kötöttek a talpára, mert a mai magyar “kereszténydemokráciának” nem az Isten kell, nem a becsületes keresztény, csak a “brand”, vagy ahogy a polgári Magyarország kapcsán mondta az egyik pártfőideológus: a “politikai termék”.
Jézus Krisztusból ez lett mára. Politikai termék. Hozzáteszem: hathatós egyházi segédlettel.
Persze nem kampányolt a “termékké silányítás” mellett egyik egyház sem, de egy mukkot se szólt ellene. Akik szólni mertek – mert azért vannak ilyenek is a nem nagyok között–-, azok egyből kommunisták és liberálisok, migránssimogatók lettek és indexre kerültek. Lutherre is valami olyat mondott a nagy Leó pápa, hogy a “részeges német”, meg azért csinálta ezt a 95 tételes grimbuszt, mert meg akart nősülni.
Amíg Márton a csendes, dolgos, szorgalmas, magába forduló remete keresztény életét élte – éppúgy, mint a mai magyar kereszténység –, a hatalomnak, az egyháznak az égvilágon semmi baja nem volt vele. A bonyodalmak akkor kezdődtek – és általában akkor szoktak ma is –, amikor az embernek látásigénye támad, látni kezd és igényli az igazságot.
Amikor Márton testvér veszélyessé kezdett válni a pápai, papi hatalomra, pápai bullában parancsolta meg neki X. Leó, hogy vonja vissza tételeit. Márton Wittenberg főterén nyilvánosan elégette a pápai levelet. Nem sokkal később a wormsi birodalmi gyűlés elé rendelték, ahol a birodalmi (politikai) és az egyházi nagyságok ugyanerre kérték, de nekik sem tette: “Itt állok, másként nem tehetek. Isten segítsen meg. Ámen.”
Ezután jött a pápai átok. Luthert kiközösítették az egyházból. A pápa azt kérte V. Károly német-római császártól – mert az egyházi gonoszságban sincs határ –, hogy sújtsa birodalmi átokkal az eretneket. Ez akkor egy halálos ítélettel ért fel. Azt jelentette, hogy aki Luthert megtalálja, elfogja, szabadon, következmények nélkül meg is ölheti. Nem volt egy életbiztosítás kereszténynek lenni, mert a hazug rendszerek soha sem szerették az igazságot szólót. “Luther maga a Sátán emberi alakban és barátcsuhában” – szólt a birodalmi átok.
Hogy életét mentse, Luthert Bölcs Frigyes választófejedelem elraboltatta. Wartburg várába került, ahol György lovagként tíz hónap alatt német nyelvre fordította az Újszövetséget, a következő tíz-tizenkét évben pedig az Ószövetséget. Haja szála sem görbült, természetes halállal halt meg, mert Isten óvta őt mindvégig. Tettei, művei és bátorsága a földön is a halhatatlanok közé emelte. Márton nevét ismerni fogja a világ, amíg lesz világ.
Ma a reformáció ünnepe van, erre emlékezünk. Luther Márton és hitvalló reformátoraink életéből azonban valamit meg kell értenünk. A reformációt nem ünnepelni kell, hanem napi gyakorlattá tenni. Félelmetes, amin Luther átment, és amelyen átmentek hitvalló, nem megalkuvó reformátoraink.
A kereszténység nem kényelmes életvitel, áhítatos kandallómeleg az igazságot szeretőknek, hanem mindig halálos küldetés.
Ha komolyan vessszük, most is az lesz: “Avagy nem tudjátok-é, hogy az igazságtalanok nem örökölhetik Istennek országát?” (1Kor 6,9)
Hol vagytok hát igazság fiai?
Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden szombaton az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel.
