Aki azt gondolta, hogy nincs már annál lejjebb, mint amikor egy háromfős újságíró csapat megírta, hogy Magyar Péter lángost evett, most ízelítőt kaphat a Telexben arról, hogy nincs a személyi kultusznak olyan undorító formája, amit a sajtóetika bajnokai ne múlnának alul. A sztálinista újságírás legszebb napjait idéző beszámoló nyilván még nem a gödör alja.
A „Veszprémben verset mondtak Magyar Péternek, és a tömeg összekapaszkodva emelte égnek a kezét” című riport a műfaj legjobbjai közé tartozik, amit a szerző őszinte érzelmi kifakadásai és pátosszal kevert elérzékenyülése tesz még hitelesebbé. Ha valaki idegenként látja meg ezt a giccsparádét, azt gondolja, valami erkölcsi nagyság érkezett a városba.
Nem tudjuk, mivel tudnánk segíteni a Telex hiánypótló munkáját, miután a Szabad Nép és a hungarista Összetartás, mint Rákosi és Szálasi személyi kultuszának őrei megszűntek, de talán lehetnének cserkészek vagy úttörők, akik virágot adnak át, vagy népviseletbe öltözött lányok táncolnak neki, s feltétlen ki kell vinni a búza mezőre, ahol ellenőrizheti a termést.
Nem szaporítjuk a szót, inkább átadjuk a hamis és hazug pátosz koronázatlan királyának, a Telex szerzőjének a szót, hogy ő maga győzzön meg mindenkit arról, hogy ilyen borzalom már az ötvenes évek óta nem volt Magyarországon, ami biztos jele annak, hogy Magyarból igazán kiváló fasiszta/nemzetiszocialista diktátor lesz, bárki meglássa.
„Én mint magyar, mondom önöknek, árad a Tisza, hullámok lötyögnek. (Sólyomvári Erik: Tajtékzó tenger [részlet]). Maximum a költészet napján szoktunk cikket verssel kezdeni, de Magyar Péter veszprémi nagygyűlése az említett hullámok erejével törte át ezt a gátat, így kezdődik a remekmű, vegyük észre a hullámok és gát szavakat a Tiszára utalva.
„Ekkor már túl volt a tömeg egymás kezének megfogásán és felemelésén, Magyar gyújtóhangú beszédén, annak megtapsolásán, a NER-es alakok kifütyülésén, egy bakonyi érzelmi hullámvasúton” – folytatódik a helyszíni beszámoló. De még csak a bemelegtésnél tartunk, a java hátra van.
„Nagyon szimpatikus ez a Magyar Péter”, aki mind a jóképűsége, mint a programja miatt bejön egy háromfős nőtársaságnak, akik a beszédes nevű, de amúgy városszerte ismert Kokó cukrászda előtt várták a messiás érkezését” – számol be a tárgyilagos riporter. Majd kissé eltávolítja magától a „messiás” kifejezést, csak annyira, hogy ne nagyon.
Messiásnak nem mi neveztük Magyart, egy ötfős, kollégákból álló csapat egyik tagja külön kérte, írjuk le: „eddig nem tudtunk hova szavazni, de most jön a messiás, látunk fényt az alagút végén”. Ha kérte, nincs mit tenni, akkor leírjuk. A messiás elhozta a fényt az alagút végére, ott világít, süti a retinánkat, boldogan szaladunk felé.
„Szeretnénk, ha a gyerek egy élhető országban nőne fel” – mondta a Telexnek egy fiatal, kisbabát pátyolgató pár, akik szerint Magyar pártja jól fog szerepelni a választásokon. Közben az egyik szervező egy hölgy kérdésére elmondta „a Péter úgy szokott jönni, hogy majd valahol felbukkan”. Mindenki tudja, mindenkinek Péter. Mint Elvis.
Nem idézzük az egész cikket, érdemes elolvasni az ínyenceknek, a történészek számára becses kincs lesz, hogyan alakult ki és jutott győzelemre a nemzetiszocializmus 21. századi mutánsa Magyarországon. Egy jó idézet azonban elhangzott a végén Pál apostoltól, hogy „Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek”, erre tudtunk egy nagy Áment mondani.
Az izgalmakat csökkentve, a végét megmutatjuk: „Végül 30-40 szimpatizánssal együtt meglódult Magyar a sétálóutcán, majd kapualjakon, átjárókon, lépcsősorokon, a vendéglők teraszain ülő érdeklődő tekintetétől követve levonult egy helyi pub kerthelyiségébe.” (…) Magyar magához vett egy korsó Krušót (ez a hirdetés helye), leguggolt nézni a meccsből két percet, majd elvonult a hátsó részbe beszélgetni a fanjaival.”
Mert ő ilyen. Egy percet sem mulaszt el, hogy az övéivel legyen. Mint egy messiás.
