Bartus László: Barcsai Tibor halálára

1
Az idős Barcsai Tibor. Maga is olyan szűrreális figura volt, mint a rajzai.

Most kaptam a hírt, hogy 80 éves korában elhunyt Barcsai Tibor grafikus, festőművész, régi barátom. Sok éve nem találkoztunk, az utóbbi időkben politikai okokból el is távolodtunk egymástól, de a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején mondhatni, hogy elszakíthatatlan barátok voltunk.

Tibor az egyik legfurcsább figurája volt Esztergom életének, ami azért nagy szó, mert abban az időben a hozzá hasonló figurákkal volt tele a város, fotósok, képzőművészek, amatőr színészek. Én voltam köztük a mozis, de én abszolút hétköznapi figura voltam a csodabogarak között. Tibor a filmek szeretete, a városban zajló intenzív filmklubos élet miatt barátkozott össze velem, de neki mindenki barátja volt, akit nem utált. A szénlapátos rakodótól, a tanítóképzős diákon át a világhírű képzőművészig mindenki. Élmény volt lakni a városban, találkozni ezekkel az elvont, regénybe illő karakterekkel, figurákkal, mint amilyen Barcsai Tibor volt. Barcsai ellentmondásos személyisége, elképesztő műveltsége, szó szerint lebilincselő személyisége (ha elkezdett beszélni egy “kávé” mellett, és élvezte a társaságot, nem engedte feállni az embert, de nem is volt érdemes, mert brilliáns, szellemes és szenvedélyes előadásmódja egyébként is a székhez láncolta a társaságot). Hihetetlen intellektus, páratlan agy, állandó vibráló gondolkodás, mindennek azonnal felismerve a fonákját. A buta embereket nem szerette, azokat halálra cikizte.

A város intrikusaként járta a kocsmákat és a szórakozóhelyeket, kárörvendően vitte a pletykákat és a legújabb sztorikat, amelyek mindig önmagukon túl is mutattak. A “kávé” azért van idézőjelben, mert Tibornak váltakoztak a “kávés” és “nem kávés” korszakai. A “kávézás” az italozást jelentette nála, “kávés” korszakában vedelte az alkoholt, mértéktelenül ivott, de sohasem részegedett le, és csak egy kicsit volt agresszívebb a szokásosnál. Aztán amikor besokallt, jött a “nem kávés” periódus, a sport időszaka, amikor hónapokon át egy korty alkoholt sem ivott, hanem sportolt, rótta a köröket a szigeten, miközben lobogott az oldalról fejtetőre átfésült haja.

Tibor “nem kávés” periódusában sem volt kellemesebb ember azoknak, akik nem szerették a stílusát, az éleslátását, metsző humorát. Én rajongtam érte, nagyon élveztem. Legendás volt a nőkhöz való viszonya. Akkor még Mária élt, Tibor élettársa, aki nagyon kedves, nagyon okos és finomlelkű pszichiátriai orvosnő volt, fiatalon állítólag bombanő. Amit sokan nem értettek, hogyan képes együttélni az excentrikus Barcsai Tiborral. Sokan azt mondták rosszmájúan, hogy rajta gyakorol, de Máriával sokat voltam együtt, kirándultunk vele a VW Bogárral és a kutyával, aki leginkább Tiborra hasonlított. Mária szerette Tibort, értékelte a műveltségét, humorát. Szerette, hogy Tibor odavan a komolyzenéért, bár időnként Tibor szedett-vedett barátai zavarták, ha felvitte őket.

De Tibornak mindig voltak plátói szerelmei. Tibor élete nagy részében permanens módon volt szerelmes, de leginkább a női nembe, és a nők ellentmondásos személyiségébe. Aki ilyen volt, ennélfogva Tibor számára elérhetetlen és megközelíthetetlen, azokba menthetetlenül beleesett. Szerelmesen járta az utcákat, ilyenkor képes volt elhagyni a sportot és “kávézásba” fogni. Otto Weininger hírhedt könyve, a Nem és jellem volt a bibliája, innen vette a magyarázatait az általa részben felmagasztalt, részben megvetett női principium megértéséhez, aminek lényege az volt, hogy mindig olyan nőket választott szerelme tárgyául, akik elég titokzatosak és kiismerhetetlenek voltak. Az egyszerű nőket, akik híján voltak minden rejtelemnek, kettősségnek, intelligenciának, észre sem vette, megvetette, a természet tévedésének tartotta. A többiekről nem vett tudomást, illetve nem tekintette őket a szó igazi értelmében “nőnek”.

Tibor személyiségét jól példázza, hogy az antiszemita zsidó, Otto Weininger volt a kedvence, aki zseni volt, és nem úgy kellett érteni semmit, mint ahogy mondta, illetve annak volt még egy fordított értelme is. Nem véletlen, hogy öngyilkos lett, és Kafka is elment a temetésére. Tibor weiningeri értelemben tekintett a nőkre, de a látszat ellenére nem volt nőgyülölő, hanem túlságosan is imádta “a” nőket, a “nőt”, mint teremtményt, amit képtelen volt birtokolni. Vonzotta a miszticizmus, a rajzai is ezt tükrözik, morbid figurák, össze nem tartozó elemek, leginkább a középkori misztikusokra emlékeztettek. Nem volt hívő, de Jézus személyébe mindig beleborzongott, megrettent és elment futni.

Volt egy örök szerelme, akit ráadásul Évának hívtak, mint az Édenben, és Tibor a női nem megtestesítőjét látta benne, aki szikrázó intellektus, s aki egy szerinte közönséges, műveletlen német férfi felesége lett. Ez mindent igazolt, amit Tibor addig a nőkről gondolt. Tibor szerette a focit, és mint mindenben, ebben is kiváló ízlése volt, mindig a braziloknak szurkolt. Nem bírta a német focit, egész estés előadásokat tartott róla, mint bármiről a Zöld Gyík-ban. Luis Bunuel volt a kedvence, amúgy is szerette Salvador Dali-t. Tibor hatására írtam az egyik szakdolgozatomat Bunuel archetípusairól. A Bunuel-filmek nőábrázolása is teljes mértékben egybevágott az ő nézeteivel. Tibor végignőzte az életét anélkül, hogy egy nőhöz ért volna, leszámítva, hogy szenvedélyes előadásmódja közben a nők karját szorongatta a kocsmában.

Utálta a kötöttségeket, a diktatúrákat, gyűlölte a kommunista rendszert, de ebbe belefért, hogy az állambiztonság valamilyen szintű munkatársa legyen. Az esztergomi Vár-hegyen dolgozott idegenvezetőként, kiválóan beszélt angolul, oroszul, és az arra járó turistáknak művészettörténeti előadásokat tartott, mindig valami csípős megjegyzéssel a festmények nőalakjairól. Amikor Tibor ment fel a Várba, többször látták egy bizonyos őrnaggyal sétálni. A rossz nyelvek szerint ez volt az ára, hogy átjöhetett a mamájával Munkácsról. Egyszer Simon Tibor, aki nagyszerű ember, és jó barátom, már tanácselnök volt (később kiváló polgármester), behívott, hogy az állambiztonság figyelmeztette, miket beszéltünk Kaposi Tamással (Kaposi Endre festőművész és tanítóképzős főigazgató később balesetben elhunyt fiával, egy csillogó tehetségű festőművész barátommal) a moziban. Rajtunk kívül csak Barcsai Tibor volt jelen, aki velünk együtt élcelődött valamelyik elvtárson és a rendszeren.

De soha nem tudtam Tiborra haragudni, Tamás is csak nevetett rajta. Barcsai Tibor állítólag 80 éves volt, ami azért megdöbbentő, mert Tibornak nem volt kora. Már akkor is idős volt és fiatal, teljesen kortalan, ahogy szelte a várost, ahogy Lucifer megy, és keresi az intrika helyét. De jó értelemben. Tibor humanista volt, soha nem volt gonosz, nem bántott senkit, közel állt hozzá a buddhizmus. Ahogy maga is kortalan és időtlen volt, Esztergom különleges figuráira is úgy tekintett, mint különféle típusokra, akik a múltból itt maradtak, mindig is léteztek, akik megtestesítik az elődeiket, akik e falak között jártak, csak a díszletek változtak. Mint akik csak újjászülettek és örök körforgásban élnek. Barcsai Tibor úgy élt, mint a Mester és Margarita valamelyik figurája, Hamvas Béla Karneváljának egy szereplője.

Vajon visszajön-e Barcsai Tibor másik testben, ahogy remélte? Ha nem, az nagy vesztesége lesz a világnak, és nagy megtiszteltetés nekünk, hogy ismerhettük és minden ellentmondásával együtt szerethettük ezt a kivételes egyéniséget, nagyszerű művészt, és életművészt, egy szíve mélyén rendkívül érzékeny és jó embert.

Most, ha Tibor szellemében szeretnék búcsúzni, amit el is várna tőlem, amin ő nagyszerűt nevetne, s azonnal valami poénnal válaszolna, a karomat szorongatná, dörzsölne egy darab papírt a hamutartóba, akkor azt mondanám: “Tibor a nők szeretete és könnyei kísérjenek utadon”. Mire Tibor felnevetne és mondaná, hogy “Ne, Laci, ne! Nem lehet egy kis nyugalom legalább a túlvilágon? Lehet, hogy ott is nők lesznek? Lehet, hogy ez a büntetésem?”

Drága, kedves Tibor, Isten áldjon, legyen nyugalma nyughatatlan lelkednek a túlvilágon. Köszönöm az együtt töltött időt, a kiváló beszélgetéseket, a sok nevetést, és mindazt a sok mindent, amit tanulhattam tőled. Fájó szívvel és nagyon sok szeretettel búcsúzik tőled, barátod, Laci