Nevezhetnénk groteszknek is, hogy Oscar-díjat nyert egy olyan magyar rövidfilm, amely az ellenállásról szól. Annak a népnek a filmje nyerte az Oscart, amely cseppet sem áll ellen. Még a diktátor is megdicsérte a filmet és megdicsérte a díjat. “Wow” – mondta.

Az életben a film úgy végződött, hogy mindenki befogta a pofáját, sunnyogott, elénekeltek mindent. Akinek tiltva volt, az csak hápogott. Megnyerték a versenyt, a svédországi utat, és Erika néni (“Wow”) megdicsérte őket. A gyerekek depressziósan, megalázva, jellemben megtörve élnek tovább a világ legjobb kórusában, ahol egymással szemben játsszák ki őket.

Azért nem tud erre az Oscar-díjra büszke lenni egy magyar, mert nem tud szembe nézni vele. Ez olyan tükröt állít elé, ami a magyarokat morálisan megsemmisíti. Nem tudni, hogy az Amerikai Filmakadémia a diktatúrákról szóló tanmesét és az ellenállás emberi nagyságát díjazta-e, vagy tudta, hogy ezzel üzen Magyarországra.

Egy azonban biztos: egy kérdés eldőlt örökre. Ez a kérdés pedig az, hogy mi a helyes? Ha befogjuk a pofánkat, eltűrjük, hogy megalázzanak, szembefordítsanak, kihasználjanak bennünket, hogy megkaphassuk a csokoládét és a svéd utat, vagy elvszerűnek kell lenni embernek kell maradni bármi áron? A sunyi, számító lapítást kell választani vagy ellent kell állni?

A művészet megmutatta  a választ, a legrangosabb művészti díj és a világ értékítélete pedig hitelesítette. A “meg kell élni”, “el kell tartani a családomat”, “nem veszíthetem el a munkámat”, “mit érek vele, majd a többi úgyis csinálja tovább”, “más nem bojkottál”, és az összes többi hamis és hazug hivatkozás most megmérettetett és könnyűnek találtatott.

Az ellenállás, az összefogás, az együttműködés felmondása, a bojkott győzött. Nemcsak a filmben, nem csupán az Oscar versenyében, hanem győz minden alkalommal az életben is. Ja, igen, el ne felejtsük: az a hazugság is megbukott, hogy “a bojkott nem ér semmit”. Az Oscar-díjat egy olyan film kapta, amely ezeket a hazugságokat mind cáfolta.

A diktátorok megsemmisülnek és eltűnnek, ha ellenállásba ütköznek. Ha mindenki fellép ellenük. Nem segít rajtuk a békemenet, azok láthatatlanná válnak abban a pillanatban, amikor a diktátor morálisan megsemmisült. Erről szól az egyetemes művészet, most ezt mutatta meg egy újabb környezetben ez a film.

Ez az Oscar-díj azoknak adott igazat, akiket a kollaboráns, sunyi, megalkuvó és jellemtelen emberek szélsőségesnek, túlzónak, túl radikálisnak és hülyének, leginkább elmebetegnek neveznek Magyarországon. Akikre azt mondják, hogy könnyen pofáznak, ők nem élnek itt vagy nem az ő állásukat veszik el, nem az ő jutalmukat és csokoládéjukat vonják meg.

Az Oscar-díj a magyar nép legnagyobb dicsősége lenne, ha a magyarok ilyenek lennének. De mivel nem ilyenek, ez a szégyenükről szól. Semmi, okuk arra, hogy erre az Oscar-díjra büszkék legyenek. Erre az alkotók büszkék lehetnek, nemcsak mint művészi, hanem mint emberi teljesítményre is. De az, amiről a film szól, az a magyarok legnagyobb szégyene.

Annál nagyobb megalázás, hogy Orbán gratulál a filmhez, és a film sikeréhez, már nincs. Erika néni megdicsérte, és senki, de senki nem lázad fel, hogy most akkor mi kik vagyunk: Erika néni aljas trükkjeinek bábjai, jellemtelen, gerinctelen kiszolgálói, a csokival megvett emberi roncsok, vagy olyan emberek, akiknek van egy kevés önérzetük. Legalább annyi, mint egy tízéves gyereknek.

Nemcsak a film döbbenetes és megrázó, hanem a szituáció is. A magyaroknak olyan film sikerének kellene örülniük, amely olyan jellemeket mutat be, olyan magatartást emel fel, amilyenre ők képtelenek. A film hatására vagy fel kellene lázadniuk a sorsuk ellen, és az embertelenség, a saját gyengeségük, megalkuvásuk ellen, vagy lehajtott fejjel tudomásul venni, hogy mi nem ilyenek vagyunk.

Mi eladjuk magunkat. Mi nem állunk ki se magunkért, se egymásért. Velünk bármit meg lehet csinálni. Mindenre van kifogásunk és magyarázatunk. Mi eltűrjük a diktatúrát, nem is nevezzük annak. Amikor rájövünk, hogy a szeretett Erika néni egy rohadék fasiszta, akkor sem teszünk semmit, hanem tűrjük a terrort, nehogy elveszítsünk valamit. Mit is?

Most mindenki, aki semmit nem tesz, nem áll ki magáért és másokért, aki nem bojkottál, nem száll szembe, hanem engedelmeskedik, az mondja el szépen magában, hogy mit félt. Miért aggódik, hogy elveszíti? Mi ér többet az emberségnél, az emberi méltóságnál? Mire cseréli a szabadságát és a tisztességét? Mit kap érte? Mihez kell ragaszkodnia? Hallgassa meg saját kifogásait és vesse össze tízéves gyerekek egyenes és jellemes viselkedésével.

Akik elmebetegezik szerény személyemet, mert megélni akarnak ebben a kórusban, mert azt gondolják, ha nem állnak ellen a pszichikai terrornak, a megalázásnak, akkor eljutnak majd Svédországba, s addig is tömhetik a szájukba a lejárt szavatosságú ehetetlen csokit, amit a Dubajba tízmilliós bevásárlóutakra járó Rogán és társai meghagynak nekik, azok most ne örüljenek. Ne csináljanak úgy, mintha ez a film nem róluk szólna.

Talán az sem véletlen, hogy ennek a megrázóan gyönyörű rövidfilmnek a rendezője, Deák Kristóf nem Magyarországon él, hanem Angliában. Lehet mondani neki, kollaboráns pártok fanatikusai, hogy “könnyű az észt osztani kintről”, lehet mondani azt, hogy “onnan könnyű pofázni”. Ezeknek a szövegeknek ezzel az Oscar-díjjal vége. Mert ez a “kívülről pofázás” az egyetemes emberi értékekről szól, nem a szaros kis állásodról, amit féltesz, és ezeknek az emberi értékeknek az önmagára baromi büszke magyar nép képtelen megfelelni.

Erről szól a film, ha valaki nem tudná. A magyarokat ítéli meg elsősorban. Nem véletlen, hogy az általános mondanivalót is hordozó művet nem Angliában vagy beazonosíthatatlan helyen forgatták, mint a Legyek urát, hanem egy magyar iskolában, amely egyre jobban teljesít. Ahol emberi gesztusoknak a minimumát sem lehet felismerni egyetlen “tanárban” sem. Egyedül a még meg nem rontott gyerekek képesek az emberséges viselkedésre.

Ők sem sokáig. Mert ha elvonatkoztatunk a film szimbólumrendszerétől, és valóban iskolát látunk magunk előtt, akkor a magyar iskolában éppen az történik, ami ebben a filmben is látszik: agymosás, a személyiség megtörése, megalázása, jó alattvalók nevelése. A magyar nép pedig, amely kussol, a száját tartja, ezért mindig azt várja, hogy majd jön valaki, aki helyette elintézi, megszerzi, kikaparja. Mindig hinni akar valakiben. Ezért mindig Pukli-féle szélhámosok kezébe kerül.

Most éppen új szélhámosokban akar hinni, hogy majd ők megdöntik a diktatúrát, hisz ezek szebbek, fiatalabbak, most készülnek belépni a kórusba Erika néni irányítása alá. Már most azt mondják, hogy az elnémítottak és akik énekelhetnek, ne álljanak szemben egymással. Számolják fel a kóruson belüli ellentéteket, koncentráljanak a feladatokra. Ha Erika néninek jót ötlete van, akkor azt szavazzák meg. Ez a verseny és ez a svédországi út például egy jó ötlet. Ne legyen megosztó ez a két lány, aki szemben áll Erika nénivel.

Igen, a Momentumról beszélek. Be lehet helyettesíteni a közélet minden szereplőjét, és a magyar nép minden karakterét ennek a filmnek a szereplői közé. Ki kivel azonosul? Lehet választani. De ne hazudozzunk, kivételesen, ha lehet. Te ki vagy? Tátogó? Vagy éneklő? Mit szólsz, hogy egyesek nem énekelhetnek? Úgy jártak? Volt rá idejük? Le vannak tojva, Erika néninek igaza van? Nem lehet beazonosítani, hogy a Momentum pontosan az ellenkezőjét hirdeti, mint amiről a film szól? Nem így van? Hazudsz!

Ezzel a filmmel kellene járni az országot és felébreszteni az embereket. Hányan lennének Magyarországon, akik ezt megtehetnék? Mert nem szembesítenék azonnal azzal, hogy te ne beszélj, te az ellenkezője vagy, mint amiről a film szól. Ráadásul az ötlet az elnémított kislánytól, Zsófitól származott. Annak kell kezdeményeznie az ellenállást, akit elnyomnak, nem kell várni másokra.

Nem kell várni a herceget, a “karizmatikus vezetőt”. Ez lenne a magyarok igazi identitása, amit ez a film bemutat, nem az, amit a szélhámos Orbán hazudik, amit az alaptörvénybe írtak, és ami ezer éve nyomorítja ezt a nemzetet. Viszi egyik tragédiából a másikba. Ami kiveszi belőle a gerincet, a bátor és egyenes jellemet.

Ezt a filmet nem azért készítette az alkotója, hogy díjakat nyerjen, meggazdagodjon, és a magyarok úgy tegyenek, mintha semmi nem történt volna. Ez a film falhoz állít mindenkit. Megkérdezi, hogy te ki vagy? Te mit tennél? Te mit teszel? Kitaláltad már a hazugságodat, hogy miért nem teszel semmit? Mire mennél egyedül? Hazudj még. Sunnyogj ki az utcára, mint hűséges alattvaló. Ha hazamész, kommentelgess a Facebookon vadul. Hülyézd le, aki azt mondja, hogy ne másra várj, ne mást vádolj, a hiba benned van.

Most ne mondjam meg, hogy nem én vagyok a hülye, hanem ők? Ez a film arról szól, amit hét éve folyamatosan írok, és amiért számító, korrupt és hazug emberek elmebetegnek neveznek. Nem mintha bármit is számítana. De azért jó látni, amikor az embernek igazat adnak. Nem is akárkik. Ez a film a művészet nyelvén mondja el ugyanazt.

Ne reménykedj, amíg nem vagy olyan, mint egy tízéves kisgyerek, addig nem szabadulsz meg, nem is érdemled meg. Legyetek olyanok, mint a gyermekek, ha ismerős ez a mondat. Ne tűrd, hogy megalázzanak, pszichikai terror alatt tartsanak, ne légy megalkuvó. Főleg ne hazudj, se magadnak, se másnak. Vagy ember vagy, vagy alattvaló vagy. Döntsd el, utána ne vádolj senkit, ne játszd el, hogy Pukli, meg a Momentum, meg a következő szélhámos. Fejezzétek be a hazudozást. Erről szól ez a film.



Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.