Az Orbán-rendszer a határon embertelenségre készíti fel a katonákat, a rendőröket és a határőröket, akiket később be lehet vetni a magyar polgárok ellen is. A menekülteken gyakorlatoznak. A Migszol honlapján olyan megdöbbentő vallomások olvashatók, amelyek koncentrációs táborok hangulatát idézik. Verik a menekülteket, helyenként kínzásnak is tekinthető a bánásmód, ahogy az Orbán-rendszer erőszakszervezetei bánnak velük.

Mindez ellentétes a nemzetközi joggal, a törvényességgel. Az emberi jogokat szó szerint tapossák a menekültekkel együtt a sárba. Ezeket a vallomásokat angolul és hitelesítve el kellene küldeni az ENSZ-be, az EU-ba és emberi jogi szervezetekhez. Ezek most “csupán” a kiszolgáltatott menekültekről szólnak, de ez felkészítés és kiképzés.

A határon sajátítják el védtelen és kiszolgáltatott embereken a fogásokat, az ismereteket, módszereket, amelyeket később be lehet vetni a rendszer igazi ellenzékével szemben is, ha lesz olyan. Ha lesz olyan ellenzék, amely nem simul be a rendszerbe, hanem az Orbán-rendszer legitimitását megkérdőjelezi, az alkotmányos rend megdöntését számonkéri.

Miután külföldi és idegen hatalmak által pénzelt ügynököknek nevezik, terrorizmussal vádolják majd őket, a semmiből előbukkan egy embertelenségre kiképzett, erőszakos és durva karhatalom, amely a határon kapta meg a kiképzést, és ott tanulta meg, hogy az embereknek nincs méltóságuk, bármit meg lehet tenni ellenük, és élvezet verni őket.

Az alábbiakban ezeket a vallomásokat közöljük. Aki ezt elolvassa, szembesülhet az Orbán-rendszer lényegével. Azonnal emberi jogvédőket kell küldeni a határra, feljelentést kell tenni ellenük, és nemzetközi megfigyelőket kell hívni. Aki ezt elnézi, eltűri, helyesli, az kész arra, hogy Orbán ugyanezt saját népével szemben is megtegye.

Egy januári napon léptem át a magyar határt. Eleinte 55-en voltunk a csoportban, és mindannyian átmentünk a magyar oldalra. Aztán különváltunk, és a mi 12 fős csoportunkat a kerítéstől körülbelül 2 kilométerre elkapták a magyar rendőrök. Négyen voltak egy rendőrautóval, két kutya is volt velük. Az első dolog, amit csináltak, az volt, hogy könnygázt fújtak a szemünkbe, amitől nem láttunk többé tisztán. Próbáltam kinyitni a szememet, hogy megjegyezzem az arcukat, vagy az egyenruhájuk számát, de a könnygáz miatt ez lehetetlen volt. Csak annyira emlékszem, hogy fiatal, 20-22 év körüli férfiak voltak kék egyenruhában. Megkérdezték, honnan származunk, majd azt kiabálták: “No Hungary for you!”, miközben terroristáknak, Talibánnak és hasonlóknak neveztek minket.

Eközben két másik rendőrautó is megérkezett, újabb 8 emberrel és 4 kutyával. Emlékszem, hogy az egyikük egy idősebb, kövér ember volt. Arra kényszerítettek, hogy beleüljünk egy pocsolyába, ami térdig ért. Egyikünk, egy 13 éves fiú nem tudta abbahagyni a sírást, amit a könnygáz okozott neki – őt a rendőrök az első sorból hátrahozták, így mellém került. Továbbra is sírt, ekkor a rendőrök kinevették, rendőrbottal ütni kezdték és rákiabáltak, hogy fogja be. (“Shut up!”) Ő volt köztünk a legfiatalabb, de a csoportban volt még három másik fiatalkorú is.

A rendőrök ránk parancsoltak, hogy tartsuk fel a kezünket és nyissuk ki a kabátunkat, majd ütni kezdtek minket a bordáink és a hasunk tájékán. Néhány rendőrnél műanyag, másoknál fém bot volt. Ezután egyenként mindannyiunkat átkutattak, miközben a többieknek továbbra is a pocsolyában kellett ülnie. Mindannyiunkat felállítottak és levették rólunk a meleg ruhákat – kabátot, kesztyűt, sapkát és nadrágot (azokról, akin több mint egy nadrág volt.) Ha valakinél dinárt találtak, azt megsemmisítették, amikor azonban eurót találtak, azt zsebre rakták. A mobiltelefonjainkat a földön összezúzták.

​Az átkutatás alatt fel kellett tartanunk a kezünket az erős, hideg szélben. Ezután is a pocsolyában ülve kellett maradnunk, és azt mondták nekünk, hogy tegyük a kezünket a mellettünk lévő ember vállára, majd újra ütni kezdtek minket a rendőrbotokkal a bordáinknál. Az egyik rendőr felállt B. vállára, nevetett és ugrálni kezdett rajta. Aztán ránk parancsoltak, hogy álljunk fel egy sorba, és ránk uszították a kutyáikat jobb oldalról. Amikor valaki megpróbált elmenekülni a kutyák elől, a rendőrök ütni kezdték és kényszerítették, hogy álljon vissza a sorba. Továbbra is nevettek rajtunk, és azt kiabálták: “tartsátok a sort!” (“Keep the line!”)

Aztán visszahívták a kutyákat, de nekünk továbbra is a sorban kellett maradnunk. Aztán mögénk álltak úgy, hogy ne láthassuk őket, és elkezdték egyenként megkocogtatni az emberek vállát. Amikor valaki hátrafordult, hogy rájuk nézzen, azt mondták: “Hello!”, és könnygázt fújtak a szemébe. Nem engedték, hogy megtöröljük az arcunkat, azt mondták, így kell maradnunk. Aztán az egyik rendőrségi kisteherautóhoz vezettek minket – miközben sétáltunk, a lábunkat ütlegelték a botokkal. Az ülésekre nem ülhettünk, helyette a rakodótérbe lökdöstek minket további ütések kíséretében, amíg mindannyian be nem préselődtünk a 12 embernek nyilvánvalóan túl szűkös térbe.

A hátizsákjainkat elvették tőlünk, és kidobáltak minden ételt és vizet, amit találtak. Néhány keményebb gyümölcsöt – almát, narancsot – az arcunkba dobtak. Aztán a kerítés kapujához szállítottak minket. Mivel ülve nem fértünk volna el, egész úton állnunk kellett. Néhány rendőr jelent meg kulccsal, hogy kinyissák a kaput, de ekkor egy idősebb ember, aki katonai egyenruhát viselt, odajött és mondta nekik, hogy várjanak. Gázsprayt vett elő, és újra a szemünkbe fújt. A rendőrök le akartak fényképezni minket, és mondták, hogy nyissuk ki a szemünket, amire viszont mi nem voltunk képesek a gázspray miatt. Ezért újra verni kezdtek minket, hogy ezzel kényszerítsenek rá, hogy belenézzünk a kamerába. Aztán a kerítéshez vittek minket, és azt mondták: “ez a ti nyelveteken van, olvassátok!” (This is your language, read!”) A kerítésre fel volt rakva egy szöveg, ami arról szólt, hogy a magyar hatóságok semmilyen fizikai vagy verbális erőszakot nem alkalmaztak velünk szemben, és a rendőrök arra kényszerítettek minket, hogy ezt olvassuk fel egyenként hangosan. Mindannyiunk felolvasását kamerára vették. Miközben azt kellett mondanunk, hogy semmilyen bántalmazás nem ért minket, a rendőrök megint elengedték a kutyákat, akik a lábunknál mászkáltak, csakhogy a kamera ebben a magasságban nem vette a képet. Aztán átengedtek minket a kerítésen, és ránk parancsoltak, hogy menjünk vissza Szerbiába. A szerb oldalon nem voltak rendőrök. Az esemény körülbelül 2 óra alatt játszódott le.




Egy 40 fős csoport tagjaként léptem át a magyar határt. A kerítés túloldalán körülbelül 5 percet sétáltunk gyors tempóban. Aztán én 11 másik emberrel együtt leültem, a többi 28 ember viszont továbbment.

Ekkor talált meg minket egy 12-14 fős rendőrcsapat. Voltak, akik kocsival, mások gyalog érkeztek. Lámpa volt náluk, amivel embereket kerestek. Mi felálltunk, ők pedig odajöttek, és egyből rugdosni kezdtek, illetve a bordáinkat ütötték rendőrbotokkal. Nem tudom, milyen anyagból voltak a botok, de feketék, nehezek és nagyon kemények voltak. Aztán arra kényszerítettek, hogy álljunk fel a száraz földről, ahol ültünk, és egy körülbelül 2 inch mélységű pocsolyához vezettek minket, amibe bele kellett ülnünk. Azt mondták nekünk, hogy tartsuk fel a kezünket, majd ránk rontottak, a fejünket ütlegelve a botjaikkal. Aztán azt mondták, hogy vegyük le a sapkánkat és a kesztyűinket. A kezem nagyon fázni kezdett, ezért megpróbáltam zsebre rakni, de nem engedték. Azt kiabálták: “vedd ki a kezed!” (“Take your hands out!”), és arra kényszerítettek, hogy kicipzározzam a kabátomat. Mindannyiunk zsebeit átkutatták, és az összes mobiltelefont ledobták a földre és széttaposták.

Miközben továbbra is a pocsolyában ültünk, a rendőrök egyenként mindannyiunk mögé odajöttek, és azt mondták: “Hello my friend”! Amikor valamelyikünk hátrafordult, hogy rájuk nézzen, a rendőrök sprayt fújtak a szemébe. Aztán az egyikük, egy kövér, szakállas és bajszos férfi ránk engedte a kutyákat. Ő végig egy kutyával állt a lába között. A kutyák ránk másztak és össze-vissza karmoltak.

Aztán a rendőrök újra verni kezdtek minket. Engem kétszer a hátamon, kétszer a fejemen és az ujjaimon is megütöttek. Voltak rendőrök, akiket egyáltalán nem tudtam megnézni, mert amikor sprayt fújtak a szemembe, lehajtottam a fejemet, és utána akárhányszor megpróbáltam felnézni, mindig megütöttek. Azt mondták, lehajtott fejjel kell maradnunk. Azt mondták: “ne nézzetek fel!” (“don’t look up!”) Nagyon keményen ütöttek minket.

Körülbelül másfél óráig kellett ülnünk a pocsolyában. Aztán egy rendőrségi kisteherautóhoz vittek minket, ami átlagosnak látszott, szirénákkal a tetején. Volt egy része, amit rács választott el az utastértől, ide kellett bemásznunk. A rács másik oldalán kutyák voltak. Botokkal kényszerítettek minket, hogy bemásszunk, mert bent nem volt elég hely. Az egyikünk kint állt, és már nem tudott sehogyan se beférni, de a rendőrök bepréselték, miközben ütlegelték is. Aztán ránk zárták az ajtót és a határhoz hajtottak velünk.

Amikor kiszálltunk, a rendőrök megint egy sorba állítottak minket. Egy új ember érkezett, aki sprayt fújt ránk, neki másfajta egyenruhája volt, fekete és fehér foltokkal. Olyan volt, mint egy katonai egyenruha. A többieken sötétkék egyenruha volt. Ez a spray másfajta volt, mint a korábbiak. Fájt tőle a szemem. Az előzőtől köhögnöm és hánynom kellett. Nagyon sokat köhögtem. Az első sorban voltam, amikor elkezdték ránk fújni.

Megkérdezték tőlünk, hogy miért próbáltuk meg átlépni a határt. Aztán lefilmeztek. Azt mondták, fel kell olvasnom egy szöveget, ami egy kampón lógott a kerítés kapuján, és eközben videóztak. Amikor vége lett a felolvasásnak, az egyik rendőr átlökött a másik oldalra. Amikor mindannyian befejeztük az olvasást, megnyitották a kaput és azt mondták: “Go!” Úgyhogy elkezdtünk visszasétálni.




Körülbelül egy hete, januárban léptem át a magyar határt. Az éjszaka nagyon hideg volt, de nem havazott. Még azelőtt értünk át, hogy havazni kezdett volna. A csoportban 42-45-en lehettünk. 3-4 kiskorú és 5-10 idősebb ember is volt velünk. Éjfél után vágtuk el a kerítést és átmásztunk. Még a “dzsungelben” voltunk, amikor hátranéztünk és tőlünk körülbelül 1 kilométerre megláttunk egy rendőrautót, pontosan azon a helyen, ahol elvágtuk a kerítést. A rendőrök meglátták a vágást. Ezután még körülbelül egy órát sétáltunk, amikor egy főúthoz értünk. Az út mentén házak voltak, és néhány lakó felkapcsolta a villanyt, hogy megnézzék, ki járkál kint.

Az út másik oldalán erdő volt. Láttuk, hogy rendőrautók állnak mellette felkapcsolt lámpával. Már messziről észrevettük őket. A rendőrök zseblámpákkal mászkáltak az erdőben, és rájöttünk, hogy minket keresnek. Közben egy helikopter is megérkezett. Valaki azt mondta, bújjunk el, úgyhogy az egyetlen alkalmas helyen, egy út menti mezőn próbáltunk elrejtőzni. Ezután még körülbelül 20-25 percig kerestek minket. Sokan voltak, vagy 30-40-en lehettek. A helikopter fölöttünk szállt el, és megvilágított minket, ekkor észrevettek. Még tett egy kört, hogy megnézzék, van-e még valaki a környéken, majd elrepült.

5 perccel később a rendőrök odajöttek. Ekkor mindannyian ültünk. Abban reménykedtem, hogy ha középen ülök, nem kapok majd annyi ütést, mint a szélső emberek, úgyhogy bementem középre. Amikor a rendőrök odaértek, elkezdtek hangosan ránk kiabálni. Nagyon durva, rémisztő kiabálás volt. Mindannyiuknál bot volt, amivel  nem egyszer, nem kétszer, hanem sokszor megütöttek minden menekültet. Közben rugdostak is. Mi végig ültünk, ők pedig 15-20 percen keresztül csak ütöttek és rúgtak minket. Néhány ember akkora ütést kapott, hogy hangosan sírni kezdett. Nagyon durván megverték őket.

Először az egész csoportot kezdték el bántalmazni, de aztán egyenként is elkezdték verni az embereket. Az ember azt hinné, hogy a kiskorúakkal és az idősekkel kíméletesebben bánnak, de nem, őket is ugyanúgy megverték. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy ki milyen idős, válogatás nélkül vertek mindenkit. Volt ott egy ember, aki nem a mi csoportunkkal volt, őt külön kapták el. Őt 30 percen keresztül verték. Azt akarták megtudni tőle, hogy hol van a csoportja, de ő nem tudta megmondani. Megfogták, és beleverték a fejét a földbe úgy, hogy kitörtek a fogai. A füléből és az orrából is ömlött a vér. A szája is felszakadt ott, ahol kitörtek a fogai. Miután visszavittek minket Szerbiába, teljesen készen volt, nem tudott megmozdulni. Csak feküdt a földön. Mi vittük vissza a horgosi tranzitzónába, ahol megengedték, hogy ott maradjon éjszakára.

A rendőrök megaláztak minket és nevettek rajtunk. Miközben vertek minket, viccelődtek. Azt mondták: “Basszátok meg! Basszátok meg, muszlimok! A muszlimok állatok!” (“Fuck you! Fuck muslims! Muslims are animals!”) Aztán sorba állítottak minket és mondták, hogy üljünk le. Mindannyiunktól megkérdezték, hogy hová valósiak vagyunk. Közben továbbra is ütlegeltek minket. Mindegy volt, hogy a sor szélén vagy közepén ültél. Ha úgy tartotta kedvük, megütöttek. Amikor valamelyikünk megpróbált más pozíciót felvenni, vagy kicsit kilógott a sorból, akkor kivitték, megverték, majd visszalökték és azt mondták neki: “ülj egyenesen!” (“Sit straight!”) Soha életemben nem féltem még ennyire. Soha nem vertek még meg így, és soha senkit nem láttam, aki így vert volna egy másik embert.

​A rendőrök elkezdtek átkutatni minket. Átkutatták a kabátjainkat. A táskáinkat ledobták a földre és a lábukkal kezdtek el beletúrni, hogy megnézzék, mi van bennük. Aztán kirugdosták a tartalmukat és azt mondták nekünk: “Pakoljátok össze a táskátokat újra!”(“Pack your bags back up again!”) Minderre csak néhány másodpercet adtak. Aki nem tudott elég gyorsan pakolni, azt megint megütötték, és azt mondták neki: “gyorsabban!” (“Faster!”) Arra kényszerítettek, hogy levegyük a ruháinkat, és tovább vertek minket.

Aztán újra leültettek minket és visszaadták a ruháinkat. Odahoztak egy rendőrségi kisteherautót. Volt benne egy rész ülésekkel, oda kellett ülnünk. Horgoshoz vittek minket, ahol ki kellett szállnunk. Az autó ajtajánál egy kutya állt, és amikor valamelyikünk megpróbált kiszállni, a kutya ráugrott és ugatott, félelmetesen viselkedett. Ezután újra egy sorba rendeztek minket, és az egyik rendőr gázsprayt vett elő. De aztán a szerb oldalon is megjelent egy rendőrautó, úgyhogy nem merte használni. Az autó megállt a határ szerb oldalán.

Adtak nekünk egy papírt és megkérdezték, milyen nyelven beszélünk. A papíron ez a szöveg állt: “Illegálisan léptük át a magyar határt. Most már tudjuk, hogy legálisan is átjuthatunk a tranzitzónán keresztül”, és “amennyiben erőszakos bánásmódot tapasztaltunk, feljelentést tehetünk”, de arról már nem volt szó, hogy mégis hogyan tehetnénk ezt meg. A szöveget hangosan fel kellett olvasnunk, miközben lefilmeztek minket.

Aztán visszatoloncoltak minket. A nap már felkelt, mire Szerbiába értünk. Ilyen hosszú ideig tartottak ott minket. A szerb rendőrség nem kérdezte meg, hogy megvertek-e. Régebben még megkérdezték, de mostanában már nem törődnek vele. Horgos felé irányítottak minket. Próbáltunk beszélni velük, de ők csak annyit mondtak, hogy menjünk. Senki nem kérdez tőlünk semmit. Senki nem akar minket meghallgatni.




Körülbelül egy hete léptem át a magyar határt, éjfél körül. 30-35-en lehettünk, volt velünk 4-5 kiskorú és 10-15 korombeli vagy idősebb ember is. Első próbálkozásra átjutottunk, és utána még körülbelül 2 órát sétálhattunk. Ekkor megjelent a fejünk fölött egy helikopter világító lámpával, és észrevettek minket. Körülbelül 40 rendőr volt a közelben, köztük nők is. Megpróbáltunk elbújni néhány almafa közé, de megtaláltak. Nem mondtak semmit, csak elkezdtek ütni és rugdosni, anélkül, hogy bármit is kérdeztek volna. Körülbelül fél órán keresztül csak vertek minket. Néha fekete rendőrbotokkal ütöttek, néha rúgtak. Engem hasba rúgtak. Volt köztük egy magas ember, ő ütött minket a legdurvábban. Volt velük 3 vagy 4 kutya is, akiket arra használtak, hogy megijesszenek minket – hol ránk eresztették, hol visszahúzták őket. Arra kényszerítettek minket, hogy levegyük a ruháinkat, és mindenünket átkutatták. A táskáinkból kirugdosták a holminkat. Amikor megpróbáltuk visszavenni a ruháinkat, megrugdostak. Annyira féltünk, hogy inkább otthagytuk a dolgainkat a földön. Aztán egy kisteherautóhoz vittek minket, és a vállunkat és a hátunkat bottal ütlegelve kényszerítettek minket, hogy beszálljunk. Aztán a határra vittek és egyenként megfogtak és kihúztak minket a kocsiból. Közben továbbra is ütöttek és pofoztak minket. Aztán sorba állítottak a határnál és mindannyiunk arcát lefényképezték. 4 vagy 5 embert arra kényszerítettek, hogy olvassanak fel egy szöveget egy papírról, de én nem voltam köztük. A papíron olyasmi volt, hogy “illegálisan léptél be, miért léptél be illegálisan?” Aztán kinyitották a kaput és átrugdostak, vagy átlökdöstek minket a fejünknél fogva. Megérkezett egy szerb rendőrautó.

​Volt már, hogy megkérdezték, hogy megvertek-e a magyarok, de most nem kérdeztek semmit. A horgosi táborba mentünk. Senki nem kérdezett tőlünk semmit. Senki nem kérdezte meg, hogy jól vagyunk-e, vagy hogy megvertek-e minket. Úgy, ahogy voltunk, szakadt ruhában, a szabad ég alatt aludtunk. Attól a pillanattól kezdve, hogy elfogtak, addig a pillanatig, amíg visszatoloncoltak, folyamatosan vertek minket. Napkeltekor értünk vissza Szerbiába. Nem hazudtam neked és nem túloztam el semmit. Fiatal gyerekeket ütöttek meg, fiatal gyerekeket ütöttek meg annyira, hogy sírtak. Ez az igazság. Imádkozunk, hogy Isten mentsen meg minket ebből a bajból. Idejöttünk, és az életünk rosszabb itt, mint otthon volt. Itt még a kutyáknak is jobb dolga van. Soha nem gondoltuk volna, hogy egyszer így fognak bánni velünk, hogy valaki valaha is ilyen rosszul fog bánni velünk. A kicsi gyerekeinket hagytunk otthon a lehetőségért, hogy az életük egyszer majd jobb legyen, de ehelyett csak a mi életünk lett rosszabb. Hogy is mondhatnám el neked…? Hová mehetnénk? Nem mehetünk tovább, de nem mehetünk vissza sem. Szörnyű helyzetben vagyunk. Senki nem ért meg minket. Senki nem beszéli a nyelvünket.




Egy 40 fős csoport tagjaként léptem át a magyar határt. Többen átfutottak a határon és elszaladtak. 14 ember velem együtt hátramaradt, és a rendőrök elfogtak minket. 6 vagy 7 rendőrautóval voltak, mindegyikben 2 vagy 4 rendőr ült. 2 kutya is volt velük. Először könnygázt fújtak a szemünkbe. Aztán engem és még 3 embert arra kényszerítettek, hogy vegyük le a cipőnket, és álljunk a hóba. Közben rendőrbotokkal ütöttek és rugdostak minket. A rendőrök sötétkék egyenruhában voltak. Kivéve ketten, akik másfajta ruhában voltak, valamiféle katonai nadrágjuk volt. Nem tudom elmondani, pontosan hogy néztek ki. Nem engedték, hogy az arcukra nézzünk, amikor megpróbáltunk rájuk nézni, megütöttek és azt mondták: “hajtsd le a fejed!” (“put your head down!”) Az egyikük magas és vékony volt, és körülbelül egy inch hosszú szakálla és bajsza volt. Ő vert minket a legdurvábban. Egy másik ember idősebb és kövér volt, és volt egy kutyája. Azt mondták nekünk, hogy tartsuk fel a kezünket. Ha leengedtük a kezünket, megütöttek. A hóban álltunk, és elvették a sapkánkat.

​Aztán egy rendőrségi kisteherautóhoz vittek minket. 6 vagy 7 kocsival voltak, de egybe zsúfoltak be mindannyiunkat. Mikor a határ felé hajtottunk, két másik autó elkísért minket. A határnál ki kellett szállnunk a kocsiból és sorba állítottak minket. Aztán ránk eresztették a kutyákat. Lefotóztak és lefilmeztek minket. A cipőnket és az arcunkat is vették. Felolvastattak velünk egy szöveget, amiben az állt, hogy legálisan kell átlépnünk a határt. Én nem tudok olvasni, de a barátom felolvasta.




Egy januári éjszakán próbáltam meg átlépni a magyar határon. Eredetileg 48 emberrel együtt indultam el, de kilencen megijedtek, mielőtt a kerítéshez értünk volna, úgyhogy ők úgy döntöttek, hogy inkább visszamennek. Nekünk, többieknek sikerült átjutnunk a magyar oldalra.

​Az erdőben nagyjából 15 kilométert tettünk meg a határtól észak felé, amikor autók hangját hallottuk és elbújtunk. Négy rendőrautó érkezett, nagyjából 15 rendőrrel, képzett kutyákkal, hőérzékelőkkel és kézifegyverekkel. Megláttak minket a fényben. Összetereltek minket, majd ránk eresztették a kutyákat.

A rendőrök ezután, anélkül, hogy bármit is kérdeztek volna tőlünk, rugdosni és verni kezdtek minket. Aztán mindannyiunkat átkutattak, átnézték a zsebeinket és hátizsákjainkat. Ha pénzt vagy okostelefont találtak, megsemmisítették. A pénzt a szemünk előtt tépték szét, a telefonokat a földhöz vágták. Az összes telefonból kivették az akkumulátorokat és a SIM-kártyákat, és egyenként megsemmisítették őket.

Aztán elvették tőlünk az összes meleg ruhát – kabátot, kesztyűt, sapkát, sálat, cipőt és zoknit – csak egy vékony felső és nadrág maradt rajtunk. Akin több nadrág volt, azzal levetették azt is.

​Eközben megjelent egy újabb rendőrautó. Az újonnan érkezett rendőrök csatlakoztak a már ott lévőkhöz. Az egyik barátomat annyira megütötték egy bottal, hogy felszakadt a fejbőre. Aztán utasítottak minket, hogy üljünk le egy sorba úgy, hogy a lábainkat szétterpesztjük, a kezeinket a térdünkre tesszük és lehajtjuk a fejünket, majd a táskáinkban talált vizet a fejünkre és ruhánkra öntötték.

Ezután ráparancsoltak egy férfira, hogy álljon fel és tegye a kezeit a háta mögé. Az egyik rendőr megragadta a gallérjánál fogva, a földre lökte, és fegyvert szorított a fejéhez. A férfi sírni kezdett és kegyelemért könyörgött, ekkor a rendőr elvette a fegyvert, egy másik társa viszont rálépett a nyakára és leszorította, a többiek pedig rugdosni kezdték.

Ezután ismét ránk uszították a kutyákat. Megpróbáltunk hátrálva menekülni a kutyák elől, de a rendőrök utunkat állták és visszarugdostak minket a kutyák felé. Ez többször is megismétlődött. Néhány rendőr mindezt a kocsiban ülve, teázgatva és röhögve nézte végig.

Amikor elunták a “játékot”, a rendőrök autókba ültettek minket, és visszavittek a szerb határhoz. A légkondit maximumra állították, hogy minél hidegebb legyen. Miután visszaértünk a határhoz, arra kényszerítettek minket, hogy felolvassunk egy urdu nyelven írt nyilakozatot – volt pastu és fárszi változat is -, amely szerint illegálisan léptük át a határt, és nem tapasztaltunk semmiféle szóbeli vagy fizikai erőszakot a magyar hatóságok részéről. Aki nem olvasott elég hangosan, arra rákiabáltak és megfenyegették. A felolvasás alatt a rendőrök videóra vettek minket.

Reggel 8 körül visszatoloncoltak minket a szerb oldalra. A szerbek visszavettek minket és utasítottak, hogy menjünk Horgosra, de mi tudtuk, hogy nincs ott semmiféle szállás, leszámítva a tranzitzónánál lévő nem hivatalos tábort. Közülünk csak néhányan kapták vissza a vizes cipőjüket és zoknijukat, mi, többiek a maradék ruháinkat tekertük a lábunk köré, így indultunk visszafelé.

A hőmérséklet egész idő alatt körülbelül -7 fok volt és havazott.

 

Nincs hozzászólás : Koncentrációs táborokat idéző vallomások Orbán embertelenségéről

Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)