Itt ülök egy tájfunt követő éjszakán, Szedzsong város egyik hipermodern épületének 28. emeletén, az új lakásomban, és gondolkozom. Három napja jóformán csak a tájfunnal volt elfoglalva a koreai-félsziget népe, teljes joggal, hiszen itt 6 éve nem járt ilyen, Japán többnyire megfogja őket.

Ez a mostani azonban fel tudott jönni a nyugati tengeren (ezt a vizet a térképek sárga tengerként jelzik), mert 4 fokkal melegebb volt a tenger felszíne, mint az ilyentájt normális. Nyilván működik a kínaiak hackje, ahogy azt Trump elnök volt szíves a tudomásunkra hozni a globális felmelegedéssel kapcsolatban…

Annak ellenére, hogy a Szolik nevű képződmény hatalmas erővel ért Csedzsu sziget déli partjaihoz, és hatalmas károkat okozott, a félszigetre lépve megszűnt a meleg tengervíz adta energia utánpótlása, így lelassult, és bár fejfájdító, szeles, hangos, átalvatlan éjszaka áll mögöttünk, alig van kár, ember pedig egy esett áldozatul. Egy huszonéves kiránduló lány, aki minden figyelmeztetés ellenére Csedzsu szigetén tájfun hullámokat szeretett volna fényképezni. Elsodorta a szél, azóta sem találják a holttestét.

Az egész nyár rendkívüli volt, szélsőséges. Nem esett elegendő csapadék monszun idején, maga a monszun is sokkal korábban jött, mint az szokásos, és rövid volt. Utána két hónapot töltöttünk egy gőzfürdőben, folyamatos 35-37 fokos hőmérsékletben, 90% páratartalom felett úgy, hogy ha hűvös volt éjjel, akkor lement a hőmérséklet egész 34 fokig is.

Dél-Korea nem trópusi ország, de még csak nem is szubtrópusi, normális négy évszak volt errefelé eddig, hideg téllel, szép és hosszú ősszel, virágos tavasszal, és monszun érintettségű, párás nyárral. Mindig mondom, hogy szerintem ez az egyetlen ország a világon, ahol télen párologtatót kell használni, olyan száraz a levegő, nyáron meg páraelszívót, mert a klíma a trópusi esőerdőkét idézi olyankor. Ezen a télen sem volt könnyű, emlékszem, gyakran mutatott a hőmérő mínusz 28 fok alatti hőmérsékletet, sok hó esett, akkor is küzdöttünk az időjárással rendesen.

Itt a termőföld sem túl jó, a termőterület az ötvenmilliós lakossághoz viszonyítva elenyésző. Dél-Korea területe alig nagyobb, mint Magyarországé, de itt a terület 70%-a lakhatatlan hegyvidék. Ebből következik, hogy az előbb említett, közel ötvenmillió ember egy akkora területen él, mint Magyarország harminc százaléka.

Valamiért mégis sokkal jobban, boldogabban, összetartóbban, folyamatos fejlődésben.

Hobo egyik dalszövegében van, hogy „ történelemkönyvet olvas, és nevet”. Ezt erre a félszigetre is el lehet mondani, sőt, itt lehet csak elmondani igazán. A múlt század eleji, és a második világháború végével befejeződött japán megszállás után ez az ország deklaráltan a világ legszegényebb országa volt, majd jött a koreai háború, amitől senki sem lett gazdagabb, viszont milliók haltak meg ismét.

Kína, és Amerika pedig elégedetten hátradőlt a fotelben, a félsziget két országra szakadt, minden nagyhatalom megkapta a maga szükségesnek ítélt érdekszféráját, a koreaiak nemigen foglalkoztattak senkit. Észak-Koreából egy családi diktatúra lett, Dél-Koreából pedig egy kis amerikai kezdőtőkével megdobott, kirabolt, felégetett, szegény, tudatlan emberekből álló harmadik világbéli ország, ahol a millió hegyen még fák sem maradtak a háborúk nyomában. Most 2018-ban, Dél-Korea az egyik legnagyobb adományozó a világon, ugyanúgy segítenek a jégből kifogyott jegesmedvéken, mint a szír vagy afrikai gyerekeken.

Párját ritkítja az ország digitális fejlettsége, a demokrácia olyan fejlett, hogy a Washington Post, a Pák elnöknő elleni gyertyás tüntetéssorozat idején azt írta, van mit tanulni a világnak ettől a zsúfolt kis országától polgári öntudat és demokrácia terén, és valóban, van mit tanulni tőlük. Magyarországnak különösen, ahol a lakosság és a termőföld aránya itt csak álom, a minősége is az, a terület lakhatóságáról már nem is szólva. Itt nagyon sokan haltak éhen, és nem is volt az annyira rég. Még ma is úgy köszönnek az ismerősök egymásnak, hogy „Ettél már ma?”

Korea ma a világ 5-8. legfejlettebb gazdasága, attól függ, milyen szempontok szerint értékelik az elemzők. Nincsenek ásványkincsei, nem rendelkezik kőolajjal, semmije sincs, csak szorgalmas, okos, előrelátó lakosai, akik nem magukért, a gyermekeikért dolgoznak, tesznek, és ha veszély fenyegeti amit eddig felépítettek, legyen az gazdasági probléma, vagy politikai, klímaváltozás, időjárási anomália, szorosra zárják soraikat, és egy emberként állítják helyre az ország működését.

Ezzel szemben Magyarországon minden feltétel adott, nem kell tájfunokkal, súlyos földrengésekkel, cunamikkal bajlódni, csak azt a szép, kellemes helyen lévő országot kéne tudni normálisan belakni, élni, de az sem megy. Orbán Viktor és maffiája még diktátornak is gyenge, egyszerűen csak egy populista gazember, aki megtanulta, hogy a magyarokat nagyon könnyen egymásnak lehet ugrasztani. Még a recept, ami szerint dolgozik, is régi, és mindenki által ismert, „oszd meg, és uralkodj”. Lám, milyen egyszerű, és mennyire jól működik.

Keresztények a nem keresztények ellen, nyugdíjasok a kismamák ellen, határon túliak a határon belüliek ellen, és fordítva. Egy nem túl nagy, szárnypróbálgató tüntetésre emlékszem, amit bohócforradalomnak neveztek. Katonák, tűzoltók, és más fegyveres testület tagjai vettek részt, akiktől a frissen hatalomra került Orbán-kormány megvonta a korkedvezményes vagy korengedményes nyugdíjat. Ők voltak ott, meg mi páran, akik már akkor éreztük, hogy szolidaritás nélkül nem fog menni. Akkoriban lelkesen, és sokkal fiatalabban vezettem egy Facebook-csoportot, több, mint 800 taggal. Sosem felejtem el, közel hétszázan jelezték, hogy eljönnek a tüntetésre, és mi vártuk őket kitűzőkkel, táblákkal, zászlókkal.

Eljöttek öten. Öt egész ember abból a nyolcszázból, akik nap, mint nap ott harcoltak a Facebookon az Orbán-kormány ellen kivont karddal, illetve klaviatúrával, de valahogy meleg is volt, utazni is kellett volna, a tűzoltókhoz nem sok közük volt, hát otthon maradtak. Annyi lelket én még nem láttam tüntetésen, mindenki azt írta, hogy lélekben velünk van, de én a fizikai valójukra számítottam. Persze, csalódtam, ez volt az első ilyen élményem. Hamarosan fel is adtam a csoport vezetését, akkor már Koreában éltem, láttam, hogy reménytelen, és nem akartam egy düh levezető szelep funkcióját betölteni, arra okosan meghagyták az ATV-t Orbán és Németh Sándor koprodukcójában.

Azóta igen sok víz lefolyt a Hán folyón és a Dunán is. Közben négy évet töltöttem Németországban, a holland, belga határvidéken, aminek számomra a legnagyobb tanulsága az volt, hogy rájöttem, a szocializációnk köszönőviszonyban sincs az ún. európai értékekkel. Az átlag nyugat-európai egész máshogy él, egész más értékeket preferál, mint mi, magyarok. Álságos és hazug az a feltételezés, hogy a magyarok Európához szeretnének tartozni, ugyan, dehogy! Persze, még a sorosozók is tisztában vannak vele nagyjából, hogy az EU pénze nélkül Magyarország két hét alatt csődbe menne, ezért aztán csak módjával „üzennek Brüsszelnek”, azt is magyar nyelven.

Magyarországon elhelyezett óriás plakátokon, és senkinek nem tűnik fel, hogy ez nem Brüsszelnek szól?! Vicc. A valódi nyugati életforma, értékrend, tempó, prioritások, olyan messze esnek a miénktől, hogy azt elmondani is nagyon nehéz. Ez persze nem feltétlenül rossz dolog, csak az vele a probléma, hogy a társadalom egy része abban a hitben ringatja magát, hogy Magyarország csak Orbán miatt nem európai, pedig ez nem így van. Orbán csak rájött arra, amire én, és okosan kihasználta. Ha egy nép nem ismeri önmagát, persze, hogy tévútra lép. A magyarok igen kevés érdeklődést mutatnak például a transzneműek nyilvános mosdóhasználata irányába, és bár ez lehet akár szégyen is, tény, s mint ilyen, tényként kell kezelni.

Vörös színű, fura zászlók lógnak a Parlament épületéről, középkori filmekben látni ilyet, mikor indultak a lovagok keresztes háborúba, hasonlót vittek magukkal. Közben azért a menekülőknek nem adnak enni a határon, és persze, alig pár emberről van szó, de mégis megpróbálják Iványi Gábort is ellehetetleníteni, aki enni adna nekik, mert az ellenség nagyon kell, akkor nem figyel senki semmi másra egyik oldalon sem, csak az ellenségre. A Fidesz-fanok utálhatják Iványi Gábort, és a migránsokat, az ún. demokratikus oldal pedig kellőképpen fel lehet háborodva a billentyűk mögött, hol máshol. Idén is meleg a nyár, globális felmelegedés van, és különben is nyaralnak, augusztus van.

Azt mondják, nincs ki mögé beállni. Akik meg elég elszántságot éreznek ahhoz, hogy vezessenek, azt mondják, nem áll be mögéjük senki. Mindenki mindenkire gyanakszik, személyes érdeket, pénzt vél felfedezni a változtatás szándéka mögött. Orbán pedig kínosan ügyel, hogy ezt az állapotot fenntartsa, kellő mennyiségű gyűlöletet, és gyanakvást ültessen el az emberekbe, nehogy eszükbe jusson, hogy együtt sokkal erősebbek, mint bármilyen hatalom a világon.

Végtelenül egyszerű ez, de nyilván belülről nem könnyű mindenkinek átlátni, és az is igaz, hogy nem élnek elég rosszul az emberek ahhoz, hogy az már elérje az ingerküszöbüket. Azok, akik pedig a brazil nyomortelepeket megszégyenítő körülmények között tengődnek, nem tudják az érdekeiket érvényesíteni. Azt hiszem, azt sem tudják, hogy vannak érdekeik, lennének jogaik. Orvos, iskola, tüzelő, lakás, munka nélkül, és nyári forróságban elzárt közkutak mellett ugyan melyikünk viselkedne másképp?

Mi itt küzdünk a tájfunokkal, a kevés területtel, rengeteget dolgozunk, hogy jobb, még jobb országot hagyjunk a gyermekeinkre. Télen fagyoskodunk, nyáron hőgutát kapunk, de mégis, soha egy percig nem gondoltam, hogy nem éri meg. Itt megéri, itt élet, halál kérdése, fel sem merül, hogy valaki ne adjon bele mindent.

Lehet, hogy Magyarországra is kéne valami tájfunszerű dolog, ami felébresztené az emberekben a mélyen alvó tudatot, hogy vagy tesznek egymásért, s így önmagukért, vagy egyszerűen majd szépen, lassan elfogynak, és beolvadnak más világok működő társadalmaiba, ahogy a családom, és én is tettük.







Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.