Sebestyén Balázs rádióbemondó dühbe gurult, amiért valaki kilőtte a védett szürkefarkast, és ronda dolgokat mondott a vadászokról, akik privátim is, és szervezetten is, azonnal tiltakoztak. Sebestyén haragjában csakugyan mondott egy-két butaságot, ami profi rádióshoz nem illik, de amúgy én egyetértek vele. Én is mindig az áldozattal vagyok. Nem azzal, aki lő, azzal, akire lőnek.
Én tudom, hogy ők, a négylábúak is éreznek, mint én, örülnek, mint én, fájnak, mint én, félnek, mint én; ehhez ragaszkodnak, amazt kerülik, ebben megbíznak, attól menekülnek – pont úgy, mint én.
És szörnyű lelkifurdalást érezve azt is tudom, hogy sokat közülük az én fajtám legyilkol, fölzabál, és magam is eszem a húsukból, és nem mentség, hogy más embertársam gyilkol helyettem.
A világot nem én teremtettem, nem én vagyok felelős azért, hogy a földön az élőlényeket a táplálkozás láncolata köti össze. Tudomásul veszem, de nem örülök neki igazán.
Annak viszont örülök, hogy ma már elég sok állatkertben van „állatsimogató”, ahol a kisgyerekek gondos szakmai felügyelet mellett megsimogathatják, megölelgethetik a szelíd őzikét, a kecskegidát a báránykát, a kölyök-kengurut, összebújhatnak a jó kutyussal, ölbe vehetik a kiscicát, a nyulacskát, a kiskacsát… Megtapasztalhatják, hogy az állat ugyanolyan hús-vér élőlény, mint ők és a többi ember, a testvéreik, szüleik, óvodás társaik… – jó, ez pedagógia; melegvérű állatokat válogatunk ki, emlősöket, madarakat, de azért, hogy a gyerek megtanulja: ember és állat egy bolyból való, mind testvér. Biztos, hogy az ilyen gyerekben embertársai iránt is több lesz a szeretet.
Bizony ambivalensen viszonyulunk mi ehhez az egészhez! Egy hazugságot nevelünk a gyerekbe. Eltitkoljuk, hogy az élet, a biológiai lét a földön körkörös gyilkosságra épül, mert erre a tényre nem lehet erkölcsi rendet alapozni. Ezt a tényt Jézus, a názáreti rabbi, a tanító is elhallgatta, aki az emberi morált a legpontosabban fogalmazta meg, mondván, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat, hogy minden ember a felebarátod, még az ellenséged is (most ne ragozzuk, milliószor leírták már, ezerszer legalább én magam is, tudjuk, miről van szó), de a többi élőlényről ő sem beszélt. (A Biblia viszont beszél erről, és ezt a jelenséget romlasnak tartja, a bűnbeesés következményének, és éppen a Messias birodalmaban múlik ez el, ahol együtt legel majd a kecske és az oroszlan – A Szerk.)
Az egymást fölfaló földi élőlények között, ember és állat között, a küzdelem valamikor sokkal kiegyensúlyozottabb és tisztességesebb volt, mint most. A Homo Sapiens megjelenése idején arányaiban még legalább annyi állat falt föl embert, ahány állatot az ember evett meg. Később az ember esze és társadalom-alkotó képessége révén megerősödött, és a tápláléklánc csúcsára került, de ez nem cáfolja, hogy minden élőlény egyetlen entitás; ha az ember egy állatfaj, akkor minden állat egy-egy emberfaj – a különbség közöttünk tehát nem lényegi, hanem fokozati. Tessék föllapozni Darwint.
És pontosan így gondolták ezt őseink. Az ősember szerette, tisztelte, nagyra becsülte, önmagával egylényegűnek tartotta a vadász-zsákmányát.
Amikor megkérdezte a gyerekem, hogy ha megesszük a csirkét, miért nem esszük meg a Borcsa kutyát, azt feleltem családi használatra (eléggé pontatlanul), hogy azért, mert barátot nem eszünk.
Őseink nem így gondolták. Az ősember igenis barátjának, szinte testvérének tekintette a vadász-zsákmányt.
Barátot nem eszünk?! Ez a modern városi ember önámítása, aki előkészítve, csomagolva veszi a húst, mint én, ha bemegyek az áruházba, de már néhány kilométerrel arrébb a vidéki asszony maga nyiszálja el a csirke nyakát, akit nagy szeretettel dédelgetett, mióta puha pelyhes kis jószágként kikelt a tojásból. De a családnak enni kell hogy adjon.
Ember és állat intenzív kapcsolatát, egylényegűségét bizonyítja, hogy az archeo-antropológia szerint a legtöbb embercsoport (horda, törzs) hitt abban, hogy valamely tiszteletreméltó állattól származik: oroszlántól, elefánttól, szarvastól, bölénytől, farkastól.
A növénytermesztés és állattenyésztés során kialakult egy, a földön korábban soha nem létezett új életforma: a háziasított állat. Mindenki, aki velük foglalkozott – és foglalkozik a mai napig –, a tevehajcsáron át a marhapásztorig, a juhásztól, kanásztól, a lovat, tehenet, disznót, baromfit tartó földművelő, állattenyésztő emberig közvetlenül tapasztalhatta, hogy az állat igenis öntudattal rendelkező, szenvedni, örülni, megismerni, ragaszkodni, szeretni tudó élőlény, tanítani, nevelni lehet – majd’ azt nem mondom: lelke van.
Azt a húst, amit a nagyáruházakban gusztusosan csomagolva vásárolunk, nem vadásszák ma már, hanem nagyüzemileg állítják elő úgy, hogy sok-milliószámra gyilkolják le hentesek, mészárosok a háziasított állatokat, akikről épp az imént állapítottuk meg, hogy csaknem lelkük van.
Hogy az ember tehát minden ragadozó legragadozóbbika, az tény. Hogy neki kellene először lemondania a ragadozásról – ez viszont már erkölcsi kérdés.
De néhány vegetáriánus (vagy „vegás”) hívőtől eltekintve ez senkinek sem jut eszébe; közülük is sokan nem morális, hanem egészségügyi okokból nem esznek húst. Ezek a szórványos tiltakozók semmi hatással nincsenek a vágóhidak, csirkegyárak irgalmatlan technológiájára.
Ma csak a vad- és erdőgazdaságban dolgozó szakemberek „vadásznak”, azaz lőnek ki vadat a bioegyensúly fönntartására és a vendéglátóipar ellátására. Így van ez nem csak Magyarországon, de a többi fejlettnek mondott országban is. A vadászat foglalkozás. Munka.
A sportvadászat ezzel szemben szórakozás, élvezet, a termeléshez a szükségletek kielégítéséhez semmi köze. A modern sportvadászat azt jelenti, hogy az állathoz képest állig fölfegyverkezve, vagyis rizikó nélkül, ok nélkül, értelem nélkül, a vadászember saját örömére, szórakozására olyan élőlényeket gyilkol, akiknek egyáltalán nem kellene még meghalniuk. Csak azért pusztulnak el, mert ő, a vadász élvezi a gyilkolást, és meg is tudja fizetni, mert ez roppant költséges szórakozás, csak az engedheti meg magának, aki előtte embertársai kizsákmányolásával jól megtollasodott (vagy korrupt és egyes állami pályázatok nyertesei úgy vesztegetik meg, hogy Svédországba viszik helikopteres vadászatra, mint Semjén Zsoltot – A Szerk.).
Aki a Mount Everestet sportból megmássza, az én szememben ugyan hibbant egy kicsit, de bizonyos tiszteletet érzek iránta, mint ahogy a medvét egyetlen finn medveölő késsel levadászó embert is csodálnám, de így…?!
Mondtam már: én a vadakkal vagyok. Sosem a gyilkossal, mindig az áldozattal. Nekem Nagy László költeménye jelenti a vadászatot.
Vadászok lépnek
Nyúl, a kölyködet fénybe ontva
nem gondoltál a patronokra,
most meg fiastul sírsz a körben,
megőszültök, ha puska dörren,
fácánkakas, pityergő párod
fölött a fél-szárnyad kitárod –
bújok veletek bukva, lesve
a tébolyító kökényesbe!
Vadászok lépnek, lépnek, lépnek,
villogásuk az égig ér,
orrukon gőzök lobogói,
talpuk alatt ropog a dér.
Vadászok lépnek. Hát persze, hogy lépnek, anélkül nem tudnának mozdulni. De ez a fontos? Nem az hogy lőnek? Miért fontos Nagy László számára ez a teljesen nyilvánvaló tény, hogy a vadászok lépnek? És hogy talpuk alatt ropog a dér. Nem emlékeztet ez valamire? Nem halljuk a katonabakancsok szöges talpainak ütemes csattogását a városok aszfaltján, macskaköves sikátoraiban?
Nyúl, a kölyködet fénybe ontva, nem gondoltál a patronokra…
Ez a költő a nyúlra figyel, mikor a vadászatról beszél, és nem a daliás emberre, aki vadászik? Az űzött vaddal bújik bukva, lesve a tébolyító kökényesbe? Ezt látja meg ebből a nemes, férfias sportból? A fiastul síró, megőszülő nyulat? A fácánkakast, aki pityergő párja fölé tárja a szárnyát? És figyeld meg, olvasó, ezek ráadásul mind családosok. Ettől mindjárt megkeseredik bennem minden jópofa és kellemetes sztori, amit a vadászatról hallottam, és az jut az eszembe, hogy anyák, a gyermekeiteket megszülve nem gondoltatok a gépfegyverekre, a bombákra! Az ártatlanokat gyilkoló terroristákra! A vadászok lépnek, lépnek, lépnek, és veszélyben vagyunk mindannyian, hisz villogásuk az égig ér, arcuk nincs, bezzeg lobogójuk, az van! És talpuk alatt ropog a dér.
Több mint harminc éve mondtam egy négyéves kislánynak, hogy ne taposd el a pókot, mert a pók ugyanolyan élőlény, mint te meg én meg a kismókus, vagy a kiskacsa, érez, örül, fél, ha bántják, fáj neki, és ez a most már nagylány emlékszik erre a mai napig. A mai napig az üldözött, megnyomorított, kifosztott, kizsákmányolt, szenvedő emberek mellett van.
Aki nem tapossa el a pókot, abból nem is lesz vadász, és úgy gondolkozik, ahogy ez az említett fiatalasszony. És ez ma Orbanisztánban nem kívánatos. Értem én! Ezért kell a vadászgató művészt és a kereszténydiktatúra Krisztus nevében vadászó politikusát egymás mellé, ugyanarra a piedesztálra állítani.
Tisztázzuk: nem vagyok farizeus. Nem a vadászattal, mint olyannal van bajom. Amitől én utálkozom, az a sportvadászat, amikor a vérontás csak szórakozás. Az állat sosem gyilkol szórakozásból. Az állat akkor öl, ha éhes, vagy ha védekezik, vagy a kölykeit védi. Arra az erkölcsi magaslatra, hogy szórakozásból gyilkoljon (nyugodtan nevezhetjük a jelenséget kéjgyilkosságnak is), a földi élőlények közül csak az ember jutott el. A sportvadász az állatok kéjgyilkosa.
Sebestyén Balázs rádiós kollega minapi kirohanását, a szürkefarkas kilövése miatt érzett indulatát, mint föntebb mondtam már, tökéletesen megértem, de a kifejezései, konkrét vádjai között sok a szamárság. Ivászat, tivornyázás, nőzés nem föltétlen velejárói a sportvadászatnak, a pénisz hosszához sincs köze, elvégre sportvadász nő is lehet.
A vadászat, valljuk be, nem a dolgozó nép, nem a proletáriátus sportja. Ennek a szenvedélynek az hódolhat, aki meg bírja fizetni, és akinek még több pénze van, az befizethet egy afrikai szafarira, ahol az elkábított oroszlánt vagy bölényt odavezetik a hős vadász puskacsöve elé. Legyen boldog vele! Legalább az ott dolgozó helyiek keresnek egy pár fillért.
Semmi közöm hozzá, jelentéktelen ügy. A hajléktalanokhoz van közöm, akiket érzéketlen rongyemberek kriminalizálnak, a készülő új törvénnyel megnyomorított munkásokhoz, alkalmazottakhoz van közöm, a kirabolt magyar kórházakban haldokló és idő előtt eltávozó betegekhez van közöm, az igazi menekültekhez van közöm, akik csakugyan háború vagy üldöztetés elől menekülnek, és nincs hová lehajtsák a fejüket.
Hogy jön a képbe a sportvadászat?
Úgy, hogy ha egy erkölcsileg nagyon labilis társadalomban hivatalból divatba hozzák az állatok legyilkolását, az azért aggasztó, mert elvész tőle az emberekben még meglévő (nagyon kevés) empátia, szolidaritás, jóság, egymás iránt érzett szeretet is.
A sportvadászat érdektelen magánügy, egy dúsgazdag törpe minoritásnak az én szememben erkölcstelen szórakozása. Akkor válik közveszélyessé, ha társadalmi elismeréshez jut. Ha hírességek, celebek kérkednek, dicsekednek vele egy olyan országban, mint Orbán Viktor embertelen, szadista diktatúrája.
