Kertész Ákos: NANCY ÉS GEORGE

Közzétéve June 09, 2019, 1:58 pm
27 mins

Mindenekelőtt szeretném megköszönni Mr. Donald Jackson támogatását, információit. A történetet egy filmsorozat is földolgozta, Mr. Jackson a sorozat felvételvezetője volt.

Segítségével próbáltam meg rekonstruálni a valósághoz lehetőleg híven az eredeti eseményt.

A történet a New-York-i rendőrség egyik legkiválóbb helyszínelő laboratóriumához, ezen belül is Sam Bayton laboratórium vezetőhöz köthető. A helyszínelőknek bonyolult fordulatok után sikerült szitává lőniük azt, akit megint nem kellett volna. Aki több jót tett, mint rosszat, akinek erénye több volt, mint a bűne. Persze megsértette a törvényt, az állam törvényét ‒ ez igaz. És a rendszer képviselői azóta is roppant elégedettek önmagukkal, megint sikerült jót tenniük. Megbüntetni a bűnözőt, megtalálni, aki elveszett, és közben valakit megfosztani talán örökre az igazi szeretettől. A kognitív disszonanciát, ami abból az ellentmondásból fakad, hogy egy bűnelkövető más szempontból akár még jó ember is lehet, a rendszer csak géppisztolysorozattal bírja föloldani. A rendszer egyszerűségre tör. Közérthető akar lenni. Csak annyit ismer a formális logikából, hogy vagy-vagy. Fekete vagy fehér. Nem akar tudni arról, hogy más viszonyrendszer is létezik. Például az, hogy is-is. Nem hisz abban, hogy a gordiuszi csomót nem csak kettévágni lehet, meg is lehet oldani. Nem csak erről az egy konkrét rendszerről van szó. Általában a rendszerekről.

A fönt említett helyszínelő laborban az volt a szokás, hogy a legutóbbi bűnügy mindig elsőbbséget élvezett, a csapat erre vetette rá magát, gyorsan, míg ki nem hűltek a nyomok.

Azon az augusztusi hajnalon egy heves zivatar vonult át New York városa fölött.

A helyszínelők gengszterek egy csoportját készültek lerohanni. Golyóálló mellényben gyülekeztek a zuhogó esőben, közelharcra számítva, kibiztosították a fegyvereket, ki-ki megcsókolta a maga nyakláncon hordott feszületjét, Dávid csillagát, amulettjét, kabaláját, s elszántan benyomultak a gengszterek búvóhelyére, ahol csakugyan tűz fogadta őket. Sam a másik oldalon kirohant valami nagy tetősszerű erkélyre, a zuhogó esőbe az egyik gengszter után, de megcsúszott, elesett, a gengszter föléje került, ráfogta a fegyvert. Sam farkasszemet nézett a gengszterrel, a pisztolycsővel, a halállal.

A bűnöző habozott, tudta, hogy rendőrt lelőni az alvilágban komoly rangot jelent, de amúgy nagy rizikó is. A rendőrgyilkos után kíméletlen hajsza indul, utána veti magát az egész testület, szinte lehetetlen megúszni. Hosszú, kitartott pillanat. Sam tudta, hogy minden a rá fegyvert fogó ember döntésétől függ; a kiszolgáltatottsága elviselhetetlen volt. Mikor végre mögöttük a tetőn Sam néhány embere is fölbukkant, a gengszter jobbnak látta, ha elpucol.

A helyszínelők irodájában folytatódott a napi rutin, azon dolgoztak, hogyan lehetne a fölszívódott banda nyomára bukkanni, de Sam Bayton valahogy nem volt jelen. A hajnali események megzavarták, sőt megrázták. Hirtelen úgy döntött, elővesz egy régi, megoldatlan aktát, ami hét éve ott porosodott az asztalán. Így keveredett ebbe az ügybe a csapat, melynek során végül szitává lőttek valakit, aki legföljebb egy letartóztatást, és tisztességes tárgyalás után néhány év börtönt érdemelt volna. Maximum.

*

Nancy édesanyja kemény alkoholista volt, apja régen lelépett, Nancynek már nem is voltak emlékei róla. A szóban forgó napon, hét évvel ezelőtt, június 6-án vagy 7-én Nancy édesanyja megint részegen és erős fejfájással zuhant az ágyra hajnalban. Az akkor nyolcéves Nancy Tylenolt keresett, de nem talált. Ahogy máskor is, elindult a drog-store-ba, a legrövidebb úton, a hátsó bejáraton át. Az üzlet hátsó traktusában szokatlan ordítozás állította meg; a sarokba húzódott. A boltot éppen két gengszter rabolta ki, látszott rajtuk, hogy nincsenek szinkronban.

A pénztáros, idősebb kínai, fegyvert rántott, de a főnök rákiabált, hogy ne! inkább adja oda a pénzt. A pénztáros letette a stukkert, és kezdte átrámolni a kasszát. A fiatalabb rabló tartotta a zsákot, az időseb fedezte, és gyanakodva szuggerálta a kínai maga mellé tett stukkerét. Mikor már üres lett a kassza, az idősebb látva, hogy a pénztáros jobb keze is szabad, föl tudná kapni a fegyvert, elveszítette az önuralmát és lőtt.

‒ Te barom, te idióta! ‒ ordított a fiatalabb.

A főnök is előrántotta a pisztolyát, de mielőtt elsüthette volna, az idősebb rabló már a második lövést adta le. Két halott ‒ teljesen értelmetlenül.

Menekültek volna, de az utcán két kisportolt férfi jött a bolt felé, és nem lehetett tudni: ha a kínai az előbb megnyomta a vészcsengőt, akár FBI ügynökök is lehettek. A gengszterek a hátsó kijárat felé szaladtak. Észrevették a lapuló kislányt.

‒ A kurva életbe, szemtanú!

‒ Hagyd a francba, Max! Gyerek!

De az idősebb fölnyalábolta. A gyerek a rémülettől sikítani se bírt.

Benéztek a Max nevű pasas partneréhez, Lolához, aki szép, de nagyon elhasznált asszony volt. Gyorsan búcsúztak, romantikázni nem volt idő. A kislányt az asszony nem láthatta, a fiatalabb fickó mögött állt reszketve az előszoba homályban.

‒ Majd írok.

‒ Nem is tudsz írni.

‒ Ő tud ‒ intett a pasas maga mögé, a társa felé.

*

Verőfényes délután. Valahol egy árnyékos helyen duplafülkés Ford Pickup állt meg. Max, George és Nancy szálltak ki.

A két pasas előre jött. Max, elővette a stukkerét.

‒ Napok óta hurcoljuk ezt a kölyköt magunkkal. Púp a hátunkon.

George először meg sem értette. De mikor fölfogta, a döbbenettől a lélegzete is elakadt. Egy mozdulattal lefegyverezte a társát, és leütötte a kezéből kicsavart stukkerrel. Max elvágódott, homlokát elöntötte a vér. George még csak föl sem emelte a hangját.

‒ Na, azt már nem.

Kivette Max pisztolyából a tárat, a töltényeket köréje szórta, utánuk dobta a pisztolyt és a tárat is. Ez banditabecsület. Társat még halálos összetűzés esetén sem hagyunk magára fegyvertelenül. Visszament a kocsihoz. A kislány, mi mást tehetett volna, beszállt.

Max lassan megkereste a pisztolyát, a tárat, összeszedte a golyókat, újra megtöltötte a fegyvert. Kezefejével megpróbálta letörölni homlokáról a vért; elmaszatolta az arcát, a nyakát. Föltápászkodott. Nézte George-ot a gyereket, a távolodó kocsit. Kiköpött utánuk.

Aztán vállatvont.

Hét év után, amikor Sam Baytonék megindították elsősorban az elrabolt kislány után a nyomozást először csak Max Ward nyomait bírták követni: ő volt a könnyebb eset. Amerre járt, nyomokat hagyott maga után, kisebb nagyobb disznóságokat követett el, melyekért vagy kapott néhány hetet, hónapot, vagy sikerült a letartóztatás elől megszöknie, de írott bizonyíték maradt utána. George és Nancy neve nem bukkan föl, nem lehetett tudni együtt vannak-e még. De más követni és más elkapni valakit. Max Ward roppant mozgékony volt, hét év alatt az egész országot többször is megjárta, télen a déli, nyáron az északi államokban csavargott, mint piti megélhetési bűnöző.

Időnként azért dolgozott is, mikor évek múlva elkapták, Virginiában éppen rakodómunkás volt, egy kamion platójáról szedték le a rendőrök, és Nancyt keresték rajta. Ward égre-földre esküdözött, hogy még akkor szétváltak, és soha többé nem látta őket, mutatta a sebhelyet a homlokán bizonyítékul, hogy George, az a vadállat, meg akarta ölni. (Hogy miért, azt elhallgatta.)

‒ Az isten legyen irgalmas hozzád, hogy élve találjuk meg azt a gyereket! ‒ mondta Sam.

Persze George is menekült, de okosan, óvatosan, nem hagyva maga után se nyomot se életjelt. Lolánál, Max Ward egykori nőjénél próbálkoztak, aki körül azóta, hogy-hogy nem, nagy, rumlis család keletkezett legalább három visongva hancúrozó gyerekkel… Lola készséges volt, de a kislányról csakugyan nem tudott. Levelet sem kapott. Illetve… illetve, várjunk csak, egyet. De még akkor, alig azután, hogy elindultak, azóta semmi. Lola sokáig keresgélt a fiókjaiban, de megtalálta. Semmitmondó közhelyek, egyetlen használható információ: elkötöttek egy duplafülkés Ford Pickupot. Tekintettel arra, amit Max szívbéli búcsújukról elmesélt, valószínűsíthető volt, hogy Nancy és George még a Forddal vannak.

‒ Fotó?

‒ Semmi.

‒ Együtt élnek, és nem jut eszükbe lefényképezni egymást?

‒ Volt más dolgunk is…

‒ Képzelem.

Nincs egy rohadt fotó, csak a gyerekről, de azzal nem sokra mennek; a gyerek egy év alatt is annyit változhat, hogy az édesanyja sem ismerné meg. Egy új frizura, új ruha… nem kell ahhoz plasztikai műtét. De a kézírás… Sam ugyan még sose csinált ilyet, nem is hallott róla, de meg lehetne próbálni. Föladni egy országos tévéreklámot, és egy másikat a legnagyobb napilapokban. Aki a kézírás alapján ráismer valakire, vigyázzon, titokban értesítse a rendőrséget. Az illető veszélyes lehet!

‒ És ha a pasi, ez a George, maga olvassa a hirdetést, és ő ismer rá a saját kézírására? ‒ kérdezte Sam egyik legjobb nyomozója.

‒ Drágám, rizikó nélkül nincs kísérlet. De a pasi még akkor sem tudja, hogy őt ki fenyegeti. Ki ismerte föl, és ki értesíthette a zsarukat. Az biztos, hogy nyugtalan lesz tőle, és aztán? Még csak ideges se legyen?!

Sam ötlete a kézírással bevált, igaz, nem azonnal. Többször meg kellett ismételni, de végül a nebraskai Oaklandből jött a hír, hogy valaki fölismerte a kézírást. Sam Bayton azonnal odautazott.

Egy asszony, Mrs. Sally Burton fogadta rendezett körülmények között. Kiderült, hogy George két évig élt vele Nancy nevű kislányával. Mrs. Burton nem akarta elhinni, hogy Nancy nem George édes lánya, mert ő ilyen igaz szeretetet apa és lánya között még sose látott. Meg volt győződve róla, hogy az édesanya halála után ezek ketten maradtak egymásnak, és a kislány pótolni akarta apjának a társat, s a férfi a kislánynak az elvesztett anyát.

‒ Mi baj, hercegnőm?

‒ Észre se akar venni ‒, panaszolta a kislány.

‒ Beszéljek vele? Mint férfi a férfival? ‒ George mutatta, hogy beszél férfi a férfival. Ökölszóval.

‒ De Apa! Tizenkét éves!

‒ Micsoda?! Egy kis nyamvadt?!

‒ De én őt szeretem!

‒ Hercegnőm, lesz neked még csodálatos, varázslatos pasid, aki imádni fog, aki a lábaid elé borul!

‒ De mikor?

‒ Holnapután!

‒ Nálad az sohanapján!

‒ Meg fogsz lepődni, az milyen közel van…sajnos. Gyere hercegnőm, addig megcsináljuk a házifeladatot.

Arról, most hol lehetnek, Mrs. Burton nem tudott fölvilágosítást adni. A kapcsolatuk kihűlt, de barátsággal váltak el, és George meg a „lánya” továbbment a Ford Pickuppal. Küldött néhány képeslapot innen-onnan, de támpontnak az nem volt elég. Más segített. Sally emlékezett, hogy a gyerekkel orvosnál jártak valami szívgyengeség miatt és a Doki fölírt Nancynek egy elég ritka gyógyszert, amiből napi kettőt kellett bevennie. Egy üres gyógyszeresdoboz maradt is még Sallynél valamelyik fiókban. A gyógyszertárak hálózata adatbázisán keresztül sikerült követni az útjukat. És végül rájuk találtak.

Nyár volt, zuhogó napfény, valami baj volt a Forddal, beálltak vele az árnyékba, George a motor alá csúszva szerelt valamit. A lábánál a szerszámosláda, Nancy a szerszámokat adogatta. Szűk farmert viselt és kék kockás férfiinget. Komoly nagylánnyá cseperedett, mondhatni, majdnem nő volt.

‒ Egy 17-es villást!

‒ Mikor tanítasz meg vezetni?

‒ Majd, ha elmúltál tizenhat. Ez 17-es neked?! Nem ismered a számokat?

‒ Két hónap múlva tizenhat leszek. Két hónap már nem számít!

‒ De még mennyire, hogy számít! Azt a pirosnyelű csillag-csavarhúzót!

‒ Nem, amíg meg nem ígéred!

‒ Zsarolsz, hercegnőm?

‒ Zsarollak. ‒ Nancy affektálva nyafogott ‒ Naaa!

‒ Majd jól elfenekellek! Az oldalcsípőfogót!

‒ Hadd üljek a volánhoz! Melléd. Ha elmúltam tizenhat úgyis le kell vizsgáznom!

‒ És ha lebukunk? Sose kapsz jogsit. A steck-lámpát! De úgy, hogy égjen is!

‒ Hova dugjam?

‒ A…majdmegmondomhová… a szivargyújtóba, ezt sem tudod?

‒ Mert sose tanítasz!

‒ Az algebrát tanuld!

A rétre egy rendőrautó fordult be az útról. Aztán a második… a harmadik. A fegyveres rendőrök kiugráltak.

A hangokra Nancy megdermedt, George is kihúzta fejét a kocsi alól, meglátta a rendőröket, fölpattant, a szerszámos ládájához ugrott, lejhajolt valamiért, mintha ott volna a fegyvere. Nem ott volt. A zsebében volt. De nem volt ideje kirántani ‒ talán nem s akarta.

A sortűz akkorát szólt, mint egy repülőbomba. Revolverek dörrenése, géppisztolyok ropogása egyszerre. Így kell szitává lőni valakit. George véresen hanyatt zuhant, Nancy sikoltva borult rá. George még mondott valamit, Nancy nem értette, talán egy búcsúszót, és mosolygott. Mosolygott Nancyre, amíg a tekintete meg nem üvegesedett.

Nancy a csupavér kékkockás ingében szédülve fölállt, kezében George fegyvere, és a rendőrökre fogta. Ez nem önvédelem volt; bosszú. Bosszú George-ért. Szemét elöntötte a könny, és végigcsorgott az arcán, a szája is, keze is remegett. A rendőrök nem ijedtek meg, tudták, hogy ez a lány nem fog lőni, talán nem is tud lőni, erre nem tanította meg George. Sam Bayton intett a többinek, ne mozduljanak, maga közelebb ment, letette a földre a pisztolyát, mutatta, hogy fegyvertelen. Lassan közeledett a lány felé, majd szelíden kivette a kezéből a pisztolyt.

Nancy megtántorodott, s mert nem volt senki más bizalmasa, Sam nyakába kapaszkodott, Samet ölelte át. Sam Bayton tapasztalt rendőr volt, nem értette félre. Aztán fölnyalábolta a lányt, mint a zsákmányát a rabló, elhurcolta George közeléből, és „fejre vigyázni!” kiáltással benyomta az egyik rendőrkocsiba.

*

 ‒ Azóta a szörnyű éjszaka óta, amikor a kislányom az én részegségem miatt ment le a drog-store-ba, egyetlen kortyot sem ittam ‒ bizonykodott Nancy anyja nyúlós, sírós hangon. ‒ És hittem, igen, hét éven át hittem, hogy visszakapom egyszer az én kislányomat. Hittem, hogy megsegít a Jóisten, mert már megbűnhődtem érte.

Sam Bayton megpróbálta Nancyt az anyja felé tuszkolni, de Nancy lába gyökeret vert. Mereven nézte az idegen asszonyt. Vonásai mögött ugyan fölsejlett egy hét évvel ezelőtti alkoholista Mama, aki részegen is sokkal szerethetőbb volt, mint ez a kiszáradt erénycsősz, és akiért az ember le tudott menni a boltba, hogy fájdalomcsillapítót szerezzen neki.

Sam bizonykodott. ‒ Hát, ugye, sok mindenen ment a kislány keresztül, tessék türelemmel lenni, az idő majd mindent megold. ‒ Sam nem az időben reménykedett, egyszerűen meg volt elégedve. Így volt helyes. Hogy nem vacakoltak azzal, hogy elkapják a fickót vagy, ha nem adja meg magát, hát a vállába, a lábába lőjjenek, mert bűneiért halált talán mégsem érdemelt, legföljebb egy pár év börtönt. De a mérlegelés nem az ő dolguk volt, a kiélezett helyzet nem engedte meg, hogy célozgassanak, a leterített fickó nélkül különben is jobb lett a világ.

A rendszer képviselői tehát roppant elégedettek voltak önmagukkal, megint sikerült jót tenniük. Megbüntetni a bűnözőt, megtalálni, aki elveszett, és közben valakit megfosztani talán örökre az igazi szeretettől.

Nancy nem mozdult. Ő nem hitt a mindent megoldó időben. Ő tudta, hogy kiégett belül. Soha többé nem lesz az életében se férfi, se nő, se fiatal sem öreg, akit majd valaha is szeretni tud. Iskola, egyetem, munkahely, és ha a kedélyével, idegzetével baj lenne, gondos, jóságos pszichiáterek… Nancy elképzelte az arcukat, a hangjukat, de minden George vérző testén, búcsúmosolyán szűrődött át, elképzelte a nyüzsgő, eseménydús, mozgalmas jövőt, ami mégis üres, hideg lesz, mint a téli köd, melyet vörösen világít meg a Nap, mintha az is George szétszaggatott véres mellkasa volna.

*

Inside there is a world of pain,
outside is only explanation.
The world’s your scab,

(József Attila)







Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)