Miután vasárnap este túlestünk a szoros költségvetésű, 8 milliárd forintról induló, és végül potom 170 milliárdból kigazdálkodott panem et circenses (úgy nevezett vizes VB) cirkuszi részén, leszállhatunk a magyar anyaföldre, ahol a lakosság közel felének eddig sem jutott elég panem és ezután sem jut.

Ha a magyarországi élet- és közéleti színvonal szintjét szeretnénk elérni, azt leginkább a metróalagút mélységében, illetve a főpolgármester nyilvános, bohózatba illő magánszámai során tapasztalhatjuk meg. A főváros első számú vezetője évek óta harcol a budapestiek érdekeiért. Sikerességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az évek folyamán fokozatosan csúszott ki alóla az önkormányzatiság, elveszítette kórházait, iskoláit, óvodáit. Nem maradt más, mint a 3-as metró diadalmenete.

Az előzményekre sok szót nem érdemes már vesztegetni. Mindenki jól tudja, hogy amióta bezárták a budapesti Vidámparkot, ha kalandélményre vágyik, elég felszállnia a 3-as metróra. Füstöl, kigyullad, szikrázva robog a negyvenéves, szovjet rozsdahalmaz a sötét alagútban. Gondolt egy nagyot a fővárosi önkormányzat, és felújított orosz szerelvényeket vásárolt az új szerelvények áránál – kiváló üzleti érzékkel – jóval drágábban. A móka tovább folytatódott a felújított kocsikkal. Sok és változatos problémák, apróbb és nagyobb hibák merültek fel az élő emberekkel – úgynevezett utasokkal – együtt tesztelt vagonokkal, ám a hazánkban ideiglenesen tartózkodó nagy létszámú orosz mérnökcsapat, általában hamar megoldotta az aktuális műszaki mizériát, hogy legyen ideje erőt gyűjteni a következő tréfára. Az egyik ilyen visszatérő gond az ajtók kardinális kérdése. Vagy nem nyílnak, vagy ha szeszélyességük folytán mégis nyílnak, akkor nem a peron oldalon, hanem a kocsik alagút falához eső oldalán, ami némileg megnehezíti a kiszállást.

A legutóbbi ajtó-incidens után haragra gerjedt a legfőbb polgár és összetrombitálta a sajtó munkatársait újonnan betanult stand-up számának előadására. Kezében egy kis átlátszó nejlonzacskóban lengette a corpus delictit, az ő szavaival élve: „a koncepcionális valamit”, a 3-as metrókocsik ajtajának rémét, egy kb. 6×8 cm-es fadarabot, illetve, ahogy a műszaki végzettségű főpolgármester nevezte: „fakockát”, ami az ajtórésbe szorulva megakadályozta annak csukódását. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a kocka (hexaéder) olyan geometriai alakzat, melynek 6 négyzet alakú lapja és 12 egyenlő hosszúságú éle van, amelyek 8 csúcsban találkoznak. Geometriából sajnos 1-est kell adnunk a főpolgármesternek, de szerencsére ezt az osztályzatot ellensúlyozza városvezetési szaktudása és kifinomult kommunikációs készsége.)

Miután végre előkerült az ajtókérdésben a tettes, rátérhetünk a 3-as metró teljes vonalának, állomásainak felújítására. A világ minden pontján – Togótól Burundiig – egy ilyen nagyszabású korszerűsítés esetén az a logikus és racionális döntés, ha egyidejűleg 21. századi minőségre emelik, mindenki számára használhatóvá, azaz akadálymentessé teszik. De Európában van egy büszke és erős ország, melynek fővárosi vezetője így érvelt: „Alapból is alig használják mozgássérültek a metrót.” Ebben nem is tudunk vitatkozni vele, hiszen a más világvárosok metrólejárataihoz képest extra sebesen rohanó budapesti mozgólépcsőre még egészséges ember is csak nekifutásból és jó ritmusérzékkel tud ráállni. Képzelhetjük, mennyivel nehezebb lehet ez a mutatvány egy tolószékhez kötött embernek! De említhetnénk a magyar gyerekbarát társadalom babakocsit toló anyáit, akiknek szintén nem egyszerű attrakció stabilan állni a mozgólépcsőn. Nem beszélve az idős emberekről, a bottal vagy egyéb segédeszközökkel közlekedőkről, akiknek ugyancsak komoly kihívás a mozgólépcső. Persze, a humánus NER-rendszerben csakis magukat hibáztathatják: miért élnek ilyen sokáig és betegen?

Némi empátiával bárki megértheti, hogy a 170 milliárd forintos sportesemény után – melyet hivatalos közlés szerint a Föld 7 milliárd lakosából 6,5 milliárdan követtek a tévében – nem maradt pár garas néhány liftre a metróállomásokon. Így ha elérjük a matuzsálemi kort, és a 3-as metró teljes szakaszának felújítását, a lakosság fent említett csoportjai továbbra sem fogják használni. Alapból.

S ha szabad egy személyes gondolattal zárnunk: életünk jelentős hányadát volt szerencsénk egy skandináv demokráciában tölteni. Ott tanultuk, hogy minden társadalom olyan erős, amilyen erős a leggyengébb láncszeme. Kérjük olvasóinkat, ezen töprengjenek el egy kicsit. Megismételjük: minden társadalom olyan erős, amilyen erős a leggyengébb láncszeme.







Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)