„Senkit sem hagyunk az út szélén” – mondta 2010 nyarán a demokratikus érzelmektől fűtött magyar szavazók bölcs döntésének köszönhetően újra a kormányfői székbe került felcsúti politikus.

A mondatot nem fejezte be, s ebből az apahiányos magyar társadalom zöme arra következtetett, hogy az új apuka mindenkinek szerető gondját fogja viselni. Hét év elteltével a mondat folytatása világosan érthető mindazok számára, akik nem viselnek rózsaszín szemüveget. Mégpedig így szól: senkit sem hagyunk az út szélén, hanem belerúgjuk az árokba. Ez tekinthető egyben a magyar kormány nyolcadik éve folytatott – szellemes fideszes szófordulattal élve – „egészségpolitikája” alapelvének is.

Ma már nem kell meglepődnünk, ha valamelyik kórház iszonyatos bűzt árasztó – mert takarításra, fertőtlenítésre sincs pénz – mellékhelyiségéből ötnapos hulla dől ki. Valószínűleg egyre kevesebb sebész csodálkozik, ha a műtőben operáció közben váratlanul egy orvostudomány iránt érdeklődő patkány zuhan a fejére az álmennyezetből. Az is teljesen normálisnak tekinthető, ha hetek óta nincs fűtés az egyik budai ispotályban, és a betegek 6-8 fokos hidegben fagyoskodnak a százéves vaságyakban, a kiálló rugók között, a rongyos ágyneműben.

Be kell látnunk, hogy az emberek fasiszta tizedelésének ez a módja kissé nehézkes és lassú, de a Harmadik Birodalom genocídiuma is úgy kezdődött, hogy először fogyatékosokat tereltek zárt buszokba, teherautókba, beindították a motort és a kipufogógázt visszavezették az utastérbe. A tökéletesen hatékony és gyors ciklon B-s zuhanyozóra még várni kellett néhány évet.

A kormány következetesen folytatja a már említett elv szerinti „egészségpolitikáját”. Miközben a világ gyógyítása egyre inkább az individuális terápia, a személyre szabott gyógyszerezés felé halad, a felelős felcsúti nemzetvezető irányítása alatt hoztak egy jogszabályt (!), mely szerint az orvosnak mindig a legolcsóbb gyógyszert kell felírnia – akár daganatos betegeknek is –, s nem azt, amire az ő szakmai megítélése alapján szüksége lenne a páciensnek. Ezzel a gyógyszerrel lehet kísérletezni hetekig – közben szépen fejlődik a tumor –, ­­­­s ha nem segít, akkor szabad felírni a második legolcsóbbat, és így tovább. Ha a beteg jó erőben van és makacs élni akarás buzog benne, esetleg megérheti, hogy hónapok múlva azt a gyógyszert kapja, amit már először is kapnia kellett volna. Még az a csoda is megeshet, hogy az „egészségpolitika” ellenére meggyógyul.

Két napja a magyarországi egyetlen Hospice Alapítvány segélykiáltásával van tele a Facebook. Az élettől búcsúzó emberekről gondoskodó szervezet – amely ellátja azt a feladatot, amit a magyar állam a beszedett társadalombiztosítási adóért cserébe nem lát el – 50 millió forintért esdekel, hogy biztosítani tudja további működését. A huszonegynéhány éve működő intézmény arra a pontra jutott, hogy magánemberektől kell koldulnia. A felelős minisztérium a segítségkérő levelükre sem válaszol, amit maximálisan megértünk. Hiszen mit is írhatnának? Hogy kell a pénz a felcsúti stadion gyepének fűtésére? Hogy a Várba költöző nemzetvezető szerény irodájában csupán a Szent István terembe tervezett 24 karátos arannyal szőtt selyemfüggöny és a bútorokat borító kárpit kissé drágább lett a becsültnél? Hogy 270 millió helyett sajnos, 360 millió forintba kerül? Ugye, nincsenek könnyű helyzetben ők sem?

Ennek ellenére aggodalomra semmi ok. A jelek szerint – némi halk nyöszörgést leszámítva – az orvosok végrehajtják a törvénybe iktatott gyógyszerfelírási szabályokat. Egy nem udvari közvélemény-kutató legutóbbi felmérésének döbbenetes adatai azt mutatják: a társadalom nagy többsége támogatja ezt a politikát. A jövő évi áldemokratikus álválasztáson minden valószínűség szerint újra (harmadszorra) fog földcsuszamlásszerű győzelmet aratni a humanista kormánypárt. A magyar emberek zöme eltemeti teljes rokonságát és életét adja a NER-rendszerért.







Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)