2024, április15, hétfő
KezdőlapMagyarországTök mindegy kit, csak verjünk má' meg valakit!

Tök mindegy kit, csak verjünk má' meg valakit!

-

A foci egy nagyon érdekes játék. Minden lehetséges és annak az ellenkezője is, csak az nem, hogy Magyarország továbbjusson és kikerüljön a VB-re.

Végre! Megvertünk valakit fociban. Mégpedig VB selejtezőn. Persze van akinek semmi sem elég. Az idegenszívűek, a nem nemzeti gondolkodásúak, akik nem hisznek a keresztény Magyarország küldetésében, megint arcokat csinálnak, hogy „asszongya”: Lettország az egy túró. Verjük meg – mondjuk – Andorrát, ha tudjuk. Meg a 3-1 az nem is nagy győzelem, meg három beívelt labda…..az egyik – mondjon is bármit az UEFA – öngól volt, és egyetlen egy támadásunk nem fejeződött be góllal, csak úgy nevezett „pontrúgásból” voltunk eredményesek. (A pontrúgás egy 21. századi nyelvújítás. Itt a szabadrúgás helyett használják, de a szögletet és a 11-est is lehet így hívni, a kirúgással együtt. Marha jó, hogy kitalálták, úgy mint a kis téglalapot (az ötös) és a nagy téglalapot a tizenhatos helyett. Nem tudom, a partdobást, a bedobást, a taccsot mikor fogják pontdobásnak nevezni.)

Szóval jól megvertük Lettországot. A Dzsudzsi villogott. A Varga Roland, akit a grundon soha nem vettünk volna be a csapatba, hacsak nem az övé a labda, lassan idollá növi ki magát. Vakok közt félszemű a király. Igaz a focihoz gőze nincs, de – valljuk be – rúgni a magyar átlagnál jobban tud kapura, meg beívelni is, és ezzel már válogatott lehet nálunk. Az kiderült, hogy a védelemnek a hazaadást még gyakorolni kell. Gyakorolták is állatira a második félidőben. Nehogy vasárnap a portugálok ellen is így kapjunk gólt, mint Lettországtól. Nekik ugyanis nehéz lesz egy ilyen bekapottat három rúgottal kompenzálni. Hacsak nem pattan be most is minden a portugál védőkről a kapujukba, mint az Európabajnokságon.

A foci az egy nagyon érdekes játék. Minden lehetséges és annak az ellenkezője is, csak az nem, hogy Magyarország továbbjusson és kikerüljön a VB-re. Nem is ez a cél. Most az erőgyűjtésen van a hangsúly. Egyelőre nekünk bőven elég, ha a hazai játékosok képesek bejátszani az Orbán Viktor országlása alatt épült stadionok pályáinak teljes felületét, amit lassan négyzetkilométerekben lehet mérni. Mivel a stadionépítési bumm nem látszik lecsengeni, a labdarúgó akadémiák pedig ontják a játékosokat, akik nem tudnak focizni, azért – előbb vagy utóbb – a mennyiség átcsap minőségbe. Ha nem, az is csak azt bizonyítja, hogy joggal rúgták ki Karl Marx szobrát az egykoron róla elnevezett egyetem aulájából.

Szerintem a fociban tanultakat érdemes lenne a politikába is átültetni. Könyörgöm: nem Németországgal, Franciaországgal, az USA-val, vagy az EU-val kell nekünk pariban lennünk. Ezek más ligában játszanak. Vegyünk már egy olyan országot, amelyiket – mint Lettországot – oda vissza alázni tudjuk. Mit tudom én? Mondjuk Bangladest. Azok még nálunk is szegényebbek. Szakítsuk meg velük a diplomáciai kapcsolatot és Szíjjártó külügyminiszter jelentse be, hogy a bangladesi kormány minden szava nettó hazugság. A többi meg bruttó. A bokszban is azért vannak súlycsoportok, hogy egymáshoz illők verjék egymást péppé. Az mégsem magyarázat, hogy könnyebb Washingtont, Berlint, Párizst vagy Brüsszelt provokálni, mivel ezek kis tételben nem játszanak, a sas nem kapkod a légy után. Mert, mi van ha mégis?

Magyarországnak nem az a baja, hogy rossz szövetségi rendszerhez csatlakozott, amikor belépett az EU-ba és a NATO-ba, hanem az, hogy rosszul választjuk meg, kibe lehet belekötni. A legbiztosabb az lenne, ha megvárnánk, kibe köt bele az Egyesült Államok, és abba rúgnánk bele mi is. Nem pont fordítva. Már az is nagy előrelépés lenne a racionális politizálás irányába, ha a magyar külügyminiszter keleti és déli nyitások helyett, arra figyelne, mit mondanak Berlinben. Ott, ahonnan a pénz származik, amit az EU-tól kapunk. Nem látszik logikusnak, hogy ne arra figyeljünk, akitől a pénz jön, hanem annak ugráljunk, akinek mi utaljuk. A Brüsszeltől kapott milliárdokat atomerőműért és metrókocsikért cserébe Moszkvának.

Szóval: szép (nem) volt fiúk. Sőt, tök szar volt. Sajnos nem a győzelem számít, hanem a részvétel. És mi megint nem foguk részt venni a következő világbajnokságon. Mert nem vagyunk odavalók. Pedig minden adott lenne, hogy sikeresek legyünk. Másoknak nincs Orbán Viktoruk, aki milliárdokkal támogatja állami pénzből a focit. Nincs felcsúti akadémiájuk. Nem nőnek ki a földből gombamód a stadionok fűtött gyeppel és hűtött sörrel.

A világon nincs annyi VIP-páholy, mint nálunk. Ingyen pörkölttel és ingyen piával, fehér blúzos szűz lányokkal a sörcsapok mögött. De, tényleg: mi a bánatos fax kell még ennek a népnek, hogy végre valaki képes legyen két egyeneset belerúgni egy labdába. A fejelésről már nem is beszélek, mert fejben sem vagyunk sehol. Az a helyzet, hogy – feltéve, de meg nem engedve – ha a magyar vízilabdázók olyan felkészültek lennének, mint a magyar focisták, akkor a többségük belefulladna a medencébe.

Egy szó, mint száz: ha Orbán Viktor olyan eredményes a magyar gazdaság irányításában, az ország nemzetközi menedzselésében, a magyar polgárok boldoggá tételében, mint a fociban, akkor nem állunk jól. Az egyetlen reményünk az, hogy – verjenek is minket andorrai hordák, románok, portugálok és bárki más a földbe – , a magyar nép küzdve küzd (a józan ész ellen) és bízva bízik (a lehetetlenben). Mert matematikailag még van esélyünk. Mint a lottó ötösre. Egy a 43 millió 949 ezer 268-hoz. És sehol ennél jobb ajánlat.

Zsebesi Zsolt





Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések