Tök mindegy kit, csak verjünk má' meg valakit!

A foci egy nagyon érdekes játék. Minden lehetséges és annak az ellenkezője is, csak az nem, hogy Magyarország továbbjusson és kikerüljön a VB-re.

Végre! Megvertünk valakit fociban. Mégpedig VB selejtezőn. Persze van akinek semmi sem elég. Az idegenszívűek, a nem nemzeti gondolkodásúak, akik nem hisznek a keresztény Magyarország küldetésében, megint arcokat csinálnak, hogy „asszongya”: Lettország az egy túró. Verjük meg – mondjuk – Andorrát, ha tudjuk. Meg a 3-1 az nem is nagy győzelem, meg három beívelt labda…..az egyik – mondjon is bármit az UEFA – öngól volt, és egyetlen egy támadásunk nem fejeződött be góllal, csak úgy nevezett „pontrúgásból” voltunk eredményesek. (A pontrúgás egy 21. századi nyelvújítás. Itt a szabadrúgás helyett használják, de a szögletet és a 11-est is lehet így hívni, a kirúgással együtt. Marha jó, hogy kitalálták, úgy mint a kis téglalapot (az ötös) és a nagy téglalapot a tizenhatos helyett. Nem tudom, a partdobást, a bedobást, a taccsot mikor fogják pontdobásnak nevezni.)

Szóval jól megvertük Lettországot. A Dzsudzsi villogott. A Varga Roland, akit a grundon soha nem vettünk volna be a csapatba, hacsak nem az övé a labda, lassan idollá növi ki magát. Vakok közt félszemű a király. Igaz a focihoz gőze nincs, de – valljuk be – rúgni a magyar átlagnál jobban tud kapura, meg beívelni is, és ezzel már válogatott lehet nálunk. Az kiderült, hogy a védelemnek a hazaadást még gyakorolni kell. Gyakorolták is állatira a második félidőben. Nehogy vasárnap a portugálok ellen is így kapjunk gólt, mint Lettországtól. Nekik ugyanis nehéz lesz egy ilyen bekapottat három rúgottal kompenzálni. Hacsak nem pattan be most is minden a portugál védőkről a kapujukba, mint az Európabajnokságon.

A foci az egy nagyon érdekes játék. Minden lehetséges és annak az ellenkezője is, csak az nem, hogy Magyarország továbbjusson és kikerüljön a VB-re. Nem is ez a cél. Most az erőgyűjtésen van a hangsúly. Egyelőre nekünk bőven elég, ha a hazai játékosok képesek bejátszani az Orbán Viktor országlása alatt épült stadionok pályáinak teljes felületét, amit lassan négyzetkilométerekben lehet mérni. Mivel a stadionépítési bumm nem látszik lecsengeni, a labdarúgó akadémiák pedig ontják a játékosokat, akik nem tudnak focizni, azért – előbb vagy utóbb – a mennyiség átcsap minőségbe. Ha nem, az is csak azt bizonyítja, hogy joggal rúgták ki Karl Marx szobrát az egykoron róla elnevezett egyetem aulájából.

Szerintem a fociban tanultakat érdemes lenne a politikába is átültetni. Könyörgöm: nem Németországgal, Franciaországgal, az USA-val, vagy az EU-val kell nekünk pariban lennünk. Ezek más ligában játszanak. Vegyünk már egy olyan országot, amelyiket – mint Lettországot – oda vissza alázni tudjuk. Mit tudom én? Mondjuk Bangladest. Azok még nálunk is szegényebbek. Szakítsuk meg velük a diplomáciai kapcsolatot és Szíjjártó külügyminiszter jelentse be, hogy a bangladesi kormány minden szava nettó hazugság. A többi meg bruttó. A bokszban is azért vannak súlycsoportok, hogy egymáshoz illők verjék egymást péppé. Az mégsem magyarázat, hogy könnyebb Washingtont, Berlint, Párizst vagy Brüsszelt provokálni, mivel ezek kis tételben nem játszanak, a sas nem kapkod a légy után. Mert, mi van ha mégis?

Magyarországnak nem az a baja, hogy rossz szövetségi rendszerhez csatlakozott, amikor belépett az EU-ba és a NATO-ba, hanem az, hogy rosszul választjuk meg, kibe lehet belekötni. A legbiztosabb az lenne, ha megvárnánk, kibe köt bele az Egyesült Államok, és abba rúgnánk bele mi is. Nem pont fordítva. Már az is nagy előrelépés lenne a racionális politizálás irányába, ha a magyar külügyminiszter keleti és déli nyitások helyett, arra figyelne, mit mondanak Berlinben. Ott, ahonnan a pénz származik, amit az EU-tól kapunk. Nem látszik logikusnak, hogy ne arra figyeljünk, akitől a pénz jön, hanem annak ugráljunk, akinek mi utaljuk. A Brüsszeltől kapott milliárdokat atomerőműért és metrókocsikért cserébe Moszkvának.

Szóval: szép (nem) volt fiúk. Sőt, tök szar volt. Sajnos nem a győzelem számít, hanem a részvétel. És mi megint nem foguk részt venni a következő világbajnokságon. Mert nem vagyunk odavalók. Pedig minden adott lenne, hogy sikeresek legyünk. Másoknak nincs Orbán Viktoruk, aki milliárdokkal támogatja állami pénzből a focit. Nincs felcsúti akadémiájuk. Nem nőnek ki a földből gombamód a stadionok fűtött gyeppel és hűtött sörrel.

A világon nincs annyi VIP-páholy, mint nálunk. Ingyen pörkölttel és ingyen piával, fehér blúzos szűz lányokkal a sörcsapok mögött. De, tényleg: mi a bánatos fax kell még ennek a népnek, hogy végre valaki képes legyen két egyeneset belerúgni egy labdába. A fejelésről már nem is beszélek, mert fejben sem vagyunk sehol. Az a helyzet, hogy – feltéve, de meg nem engedve – ha a magyar vízilabdázók olyan felkészültek lennének, mint a magyar focisták, akkor a többségük belefulladna a medencébe.

Egy szó, mint száz: ha Orbán Viktor olyan eredményes a magyar gazdaság irányításában, az ország nemzetközi menedzselésében, a magyar polgárok boldoggá tételében, mint a fociban, akkor nem állunk jól. Az egyetlen reményünk az, hogy – verjenek is minket andorrai hordák, románok, portugálok és bárki más a földbe – , a magyar nép küzdve küzd (a józan ész ellen) és bízva bízik (a lehetetlenben). Mert matematikailag még van esélyünk. Mint a lottó ötösre. Egy a 43 millió 949 ezer 268-hoz. És sehol ennél jobb ajánlat.

Zsebesi Zsolt





Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Bayer Zsolt Molotov-koktélról álmodik

Következő cikk

Zsebesi Zsolt: A mi Mészáros Lőrincünk

en_USEnglish