A törökországi fejlemények, Erdogan fasiszta diktatúrája – bármit is mondjon erről a magyar mainstreeam – világosan mutatja, merre tart Magyarország.
A török elnök Recep Tayyip Erdoğan , Magyarország nagy és Orbán Viktor személyes barátja, a 2016-os elvetélt katonai puccs évfordulójára időzítve újabb ezreket fosztott meg a munkahelyétől. Összesen 7348 állami alkalmazott veszítette el az állását egy pénteki elnöki dekrétum alapján. Főleg katonák, minisztériumi alkalmazottak és mintegy 2300 rendőr és 300 tudós.
A tavaly július 15-i Erdogan ellenes puccsban 249 ember vesztette életét. A katonai felkelés leverését követően eddig 50 ezer embert tartóztattak le. Az elbocsátott állami alkalmazottak, tanárok, hivatalnokok, rendőrök, katonák száma meghaladja a 100 ezret. A börtönben sínylődő újságírók számát mintegy 150-re teszik. Róluk külön Wikipédia oldalt tartanak fenn.
Erdogan Orbán Viktor legjobb barátja. Talán elgondolkodnak ezen a magyar értelmiség azon tagjai, akik még ma is szakmai fölényüket csillogtatva vitára is méltatlannak tartják, vajon Orbán Viktor náci-e vagy csak fasiszta, mert szerintük egyik sem. Pedig ma már a kérdés, hogy vajon Orbán lesz-e a mi Erdogánunk, idejét múlta. Az aktuális régen az, hogy mikor hozza létre az Erdogánhoz hasonló, személyére szabott elnöki rendszert, amelyben formálisan is Orbán Viktor kezébe kerül minden hatalom.
Tehát a szakma nagyjai szerint Erdogan sem nem fasiszta, sem nem náci. Ezeket a terminus technikusokat a mi tudós elméink Mussolininek és Hitlernek tartják fenn. Annak ellenére, hogy azok mai követői, napjaink diktátorai a nagy elődök nyomdokaiban haladva, az általuk már egyszer bejárt utat követve, ugyanazon véres végkifejlet felé sodorják országaikat, mint Hitler, Mussolini, vagy éppen Sztálin. A figyelmeztető hangokat még a diktatúra magyar ellenfelei is túlzásnak, „ajvékolásnak” és szakszerűtlen definíciókon alapuló történelmietlen, feleslegesen szélsőséges kirohanásoknak tartják, amelyek a diktátorok malmára hajtják a vizet.
Több millió török ezt nem így látja. A múlt héten vasárnap több százezren vettek részt Isztambulban az ellenzék által a jogállamiság helyreállítását követelő demonstrációján. Nyilván a magyarokat ez sem győzi meg arról, hogy országuk hamarosan egy második Törökország lehet, ahol eljön az ideje a politikai erőszaknak, a törökországihoz hasonló tömeges repressziónak, a demokrácia még megmaradt látszata felszámolásának is. A jövőévi választási kampány idejére az erőszakot, a csúnya kampányt az uralkodó párt vezetői jósolták meg. (Ők persze az ellenzék erőszakos fellépésére gondolnak. Csakhogy idáig erőszakot Magyarország csak a Fidesz és verőlegényei részéről tapasztaltunk a rendszerváltás óta.)
Nem hallani egy szót sem egyetlen párt, mozgalom vagy a magyar társadalom bármely csoportja, szervezete részéről, amely a törökországi demokrácia, a törökök szabadsága mellett foglalna állást. Pedig jó lenne felébredni és tudomásul venni, mi is történik ott valójában, mert sokat tanulhatnánk az ottani események elemzéséből. Az sem keltett nagy visszhangot Magyarországon, hogy az idei év első felében mintegy 3000 török állampolgár kért politikai menedékjogot a Német Szövetségi Köztársaságban.
A Migrációs és Bevándorlási Szövetségi hivatal (Bundesamt für Migration und Flüchtlinge (Bamf)) adatai szerint tavaly egész évben 5742 török állampolgár kért politikai menedékjogot. Az egyszerű polgárok, katonák, rendőrök és tudósok mellett 209 török diplomata (!) és 205 állami hivatalnok. A csúcs 2016-ban, a júliusi puccs után volt, majd néhány hónap múlva normalizálódott a helyzet. Idén nyáron ismét a 2016 júliusi magas számokat mérik. Csak júniusban 488 új politikai menedékkérőt regisztráltak. Erdogan Törökországát leginkább az háborítja fel, hogy a német hatóságok katonáknak is megadták a politikai menedékjogot. Rájuk különösen fáj Erdogánék foga, mert őket egyszerűen terroristának tartják, pedig a katonák döntő többsége, csak a feljebbjárói parancsait teljesítette, többségük azt sem tudta, hogy mi zajlik valójában.
A török menekültek, a politikai menedékjog megadása a török állampolgároknak rendkívül megterheli a német-török viszonyt, de Berlin következetesen kitart és humánusan jár el, ami a végtelenségig irritálja Erdogant, aki jelenleg Berlint tartja országa első számú európai ellenségének, és az Angela Merkel elleni bosszúja jeléül jelentette be a G20-ak hamburgi találkozóján, hogy az USA kivételével valamennyi résztvevő által támogatott párizsi klímamegállapodást országa nem fogja ratifikálni. Ócska kis bosszúja másik megnyilvánulása, hogy ismét nem engedték meg német parlamenti képviselőknek, hogy a Törökország területén működő NATO-támaszpontokat látogassanak meg. Ankara korábban a törökországi német légi támaszpont esetében járt el ugyanígy, aminek az lett a következménye, hogy Berlin a szíriai háborút támogató repülőgépeit más országba helyezte át, német támaszpontot felszámolják.
Ezek fényében kell értékelni Orbán Viktor magyar kormányfő szavait a legutóbbi június végi magyar-török csúcstalálkozón, amikor azt mondta: „akármilyen törökellenes megnyilatkozások is lesznek jelentős európai uniós országokban, Magyarország ezekhez sohasem fog csatlakozni, hanem Törökország oldalán áll, még ha kényelmetlen is.” Vagyis Orbán szövetségesi és támogató nyilatkozatot tett a világ jelenleg egy legrútabb diktatúráját fenntartó ország mellett, amely – ahogyan jól látja – az Erdogan elleni felszólalásokra kényszeríti az európai nagyhatalmakat. Annak ellenére is, hogy komoly érdekek fűződnek a menekültválság kezelése terén az EU-török együttműködés fenntartásához, amiért egyébként euró milliárdokat fizet Brüsszel Ankarának. Ide kívánkozik egy mondat erejéig a másik nagy barát, az orosz elnök és Orbán ugyancsak feltűnően és disszonáns módon fennálló meleg barátsága, ami ugyancsak visszatetszést vált ki a nyugati világban, de Kelet-Európában, főleg Lengyelországban is.
A törökországi fejlemények és erdogán menetelése a fasiszta diktatúra felé – bármit is mondjon erről a magyar mainstreeam – teljesen világosan mutatja, merre tart Magyarország, mik Orbán Viktor valódi szándékai. Erdogan Törökországában – a magyar gyakorlathoz hasonlóan a politikai hatalom teljes kisajátítása, a sajtó elnémítása, egy ottani alkotmányos puccs után – most a gazdaság új pályára állítása zajlik. Egyelőre a „politikailag nem konform”, egyszerűen a terrorizmus támogatásával vádolt vállalatokat államosítják, de – ugyancsak a magyar mintának megfelelően – kizárólag azok maradhatnak talpon, akik kiszolgálják, vagy legalább eltűrik a rezsimet.
Az erdogáni rendszer kiépülésének negatív gazdasági következményei egy év elteltével már jól látszanak a török gazdaság mélyrepülésében, a beruházások visszaesésében, a hazai és a külföldi tőke menekülésében az országból. Ez utóbbi Magyarországon még nem tűnik fel és nem érezhető a maga valóságában, mivel a magyar gazdaság helyben járását elfedi a EU-ból érkező pénzügyi támogatás. A brüsszeli pénzcsap elzárása azonban lerántaná a leplet a magyar gazdaság valódi helyzetéről.
A magyar ellenzéknek ezért már régen az uniós támogatások befagyasztását kellett volna kezdeményeznie Brüsszelben. Ehhez azonban gyávák, demagógok. Elvtelen és a saját pozícióik, saját anyagi biztonságuk védelmét mindenek elé helyező rövidlátó és képmutató politikájuk nagy szolgálatot tesz az Orbán-rezsimnek. Nem csak a magyarországi látszat-demokrácia legitimálásával, a választásokon való részvétellel, hanem a rezsim életben maradását lehetővé tevő uniós támogatás fenntartásának (és nagy részük ellopásának) hallgatólagos támogatásával is.
Zsebesi Zsolt
