Sőt rosszabb. Egy éjjel sebbel-lobbal, nagy titokban eltávolították. Nappal nem merték; féltek a nyomorultak. Ha ledöntik, ott maradnak az árulkodó nyomok, a törmelék, Nagy Imre szobrának darabjai, torzói. A kézzelfogható bizonyítékok. De még ettől is féltek. Éjszaka valami kerekes kordéra tették és sutty!, elhúztak vele.
Már júliusban fölhívtam a figyelmet, mi készül, akkor adták meg Nagy Imrére a kilövési engedélyt, akkor kezdték gyalázni, de cselekedni még nem mertek. Egy jó fél év kellett hozzá.
„Nagy Imre erejét az adta, hogy „már az Aurora idején is géppisztollyal állt a vörös csillag alatt” – hát nem csudaszép mondat? Engem annakidején egészen elbűvölt. Ha ez nem villanyoz föl, sose írom meg azt az első dolgozatomat a témáról.
⃰
A blaszfémia gyönyör, kéj, a gyalázat gyönyöre. És természetesen több, mint istenkáromlás. Azért használom ezt az idegen szót, mert anyanyelvem gazdagságában elveszek. Mert ha azt mondom: valami szentnek, tisztának, nagynak, nemesnek, ragyogónak a porba rántása, a bemocskolása, besározása, a leköpése, lehugyozása, földbe döngölése… már nem tudom, hol a határ. Ráadásul mindebben benne van az is, hogy az Isten, akit káromolok, hamis isten is lehet, a nagyság pitiség, a szentség linkség, a nemesség sznobság, és a ragyogás talmi.
Mégis. A blaszfémia magában hordja a gyalázat gyönyörét.
Nagy Imrét piedesztálra állították. Nagy politikusként, hősként, a forradalom mártírjaként tisztelték akkor is, ha mindez nem volt egészen igaz, de most lerántani a talapzatról, megtaposni, megkövezni, leköpdösni, bemocskolni akkor is gyönyör, a gyalázat gyönyöre, olyan, mint mikor valaki pofon vágja az édesapját.
Élvezik is, akik csinálják, de nagyon!
Azt mondják: „A semmiből létrehozott Nagy Imre-kultuszt toltak le a torkunkon.” Nana! Nyeltétek azt ti, mint kacsa a nokedlit.
Mi a legrondább, amivel valaki becsületébe lehet gázolni? Az, hogy spicli. Besúgó. Ez rosszabb, mint az anyagyilkos. Mi tehát Nagy Imre? Spicli. Amikor hadifogolyként csatlakozott az orosz bolsikhoz, mindjárt spiclinek állt. Csak a CSEKA, a GPU és az NKVD keretében vállalt elhivatottan a szerepet.
A hivatásos imázs-rombolók a következő jelzőkkel bírták megtisztelni: velejéig kommunista, meg velejéig moszkovita, meg velejéig hazaáruló. Miután szovjet állampolgár volt, melyik hazát árulta, a szovjetet vagy a magyart? Ezt nem tisztázták.
Negyedszer: „nemzetvesztő”. (L. mint fönt: melyik nemzetet?) De azért bravúros, nem? Legutóbb ezt Szálasira mondták, de nála a „Nemzetvezető” analógiájára.
„Mérhetetlenül negatív alak.” Ennél azért az óvodások jobbak. A „hülye vagy, nem igaz, mert te vagy a hülye!!!” – a „negatív alaknál” azért magasabb színvonalú. De hát ennyire futja a gyalázkodók szellemi kapacitásából.
Tévedések elkerülése végett: Nagy Imre haláláig kommunista maradt, de hitt abban, hogy az egész szocializmust lehet jobban, humánusabban is csinálni, mint azt a sztálinisták tették. A XX. Kongresszus után a reformer Hruscsov támogatására is joggal számíthatott, és pont a XX. Kongresszus adta a Petőfi-körösök reformkezdeményeinek az aktualitását 1956 nyarán, őszén.
Emlékszem, mert 23-án este én is ott voltam a Parlamentnél.
Amikor Nagy Imre végre valahára megjelent (állítólag vonakodott, úgy kellett odacipelni), azzal kezdte, hogy: „Kedves elvtársak!” A tömeg fölzúgott: francba az elvtársozással, elegünk van belőle, és Nagy Imre nyelt egyet (hoppá!), majd újra kezdte: „Kedves barátaim!”
Nem örültem ennek a fordulatnak. Milyen vezető lesz az ilyen?! Akit a tömeg lehurroghat? Ilyen egy forradalom vezére? Vagy ez csak egy gyönge politikus, aki hagyja magát a hangadóktól sodortatni, hogy végül vállalja a mártírhalált? De miért? Egy emberarcú, szerethető szocializmusért? A nemzeti függetlenségért? A demokráciáért? Miben hitt, mit akart Nagy Imre?
Ma is a fülembe cseng a hangja a Rádióból: „Csapataink harcban állnak!” Úristen! Ugyan miféle csapatai voltak akkor Nagy Imrének? Mindegy. Abban a végső órában egyértelműen azonosult a már elbukott forradalommal. Azt mondják, ha csak egy szóval is elismeri a Kádár-rendszert, megússza – valóban? Szerintem ő, mint szovjet állampolgár, tudta, hogy a Szovjetunió ilyen fokú „hazaárulást” nem tűrhet el. De ezt akkor is tudta, amikor a hazaárulást elkövette, amikor, ódzkodva bár, de elfogadta a forradalom vezérének szerepét, amit rátukmáltak. És ha már meg kellett halnia, emelt fővel ment a halálba.
De most, hogy kiadták rá a kilövési engedélyt, kéjjel gyalázzák a tökmag jankók, a törpék, akik hozzá képest is alig látszanak ki a fűből.
Ez volt egy fél éve. De akkor még csak pofáztak. A szobrához nem mertek hozzányúlni, a „szobordöntés”, amiről írtam, csak képletes volt.
Most megtörtént, elvitték a szobrot a Parlament elől, megszüntetve ezzel a Nagy Imre-kultuszt, képletesen Nagy Imrét magát. Mivel pedig a rendszerváltás, a szabadulás mindenféle idegen hatalom elnyomása alól, a valójában négyszáz éve elveszített nemzeti függetlenség visszaszerzése Nagy Imre újratemetésével, az ötvenhatos forradalom vezetője mártírhalálának elismerésével kezdődött, a szobrának eltávolítása visszamenőleg megkérdőjelezi a demokráciát, a jogállamot, a szekularizációt, mindent, ami Magyarországot a mainstream felé, az Unióba, a szabad nemzetek családjába visszavezetné.
A szoboreltávolításnak meglepően nagy nemzetközi visszhangja volt, a BBC-től a New York Times-on át a Der Standard-ig, a The Japan News-ig (és még sorolhatnám) azt fejtegették a tudósítók és publicisták, hogy Orbán Viktor a rabszolgatörvény által kivert biztosíték következtében megtépázott tekintélyét Nagy Imre hagyatékának teljes megtagadásával, az illiberális egyszemélyi diktatúra kanonizálásával próbálja helyreállítani. A 90-es évek óta nézett Nagy Imre szobra szigorú figyelemmel az országház felé, amíg közvetlenül karácsony után egy éjjel el nem távolították. A Sztálin-ellenes Nagy Imre nem passzolhatott bele Orbán Viktor hazug történelmi látomásába. Egy olyan imázsba, amelyben Orbán Viktor nemcsak az országot és a társadalmat akarja alapvetően másképp láttatni, hanem orwelli mintára a történelmet is, hogy hazugul csak őt dicsőítse, mától kezdve minden másképp volt alapon. Hetek óta tüntet a lakosság, eleinte az új munkaszabályzati (rabszolga) törvények ellen, de azóta már egyre inkább Orbán Viktor populista diktatúrája ellen. Azt sem hallgatták el a külföldi elemzők, hogy Putyin és Orbán mindinkább szorosra fűződő barátságával egyidőben, ami által az egykori KGB-ügynök újraszovjetizáló törekvései az Európai Uniót is fenyegetik, tüntették el a szovjetellenes fölkelés mártír vezetőjének szobrát.
„Terveink szerint a mártír miniszterelnök emlékműve legkésőbb 2019. június 16-án a Jászai Mari téren áll majd” – nyilatkozta a Népszavának Wachsler Tamás. Figyelsz Olvasó? Egy fél év múlva! Fél év alatt bármi megtörténhet. Bár a hivatalos magyarázat szerint a szobor eltávolítását a Kossuth tér rekonstrukciója indokolja, a tiltakozók – a kivégzett miniszterelnök unokája, civil szervezetek, ellenzéki pártok és még sok-sok civil – biztosra veszik, hogy politikai döntés született. Arról, hogy konkrétan hol található most Nagy Imre emlékműve, csak annyit árultak el, amit eddig is tudni lehetett: a szobor jelenleg a restaurálást végző cég műhelyében van. A Népszava tudósítója megkérdezte, hogy – a korábbi ígéreteknek megfelelően – történt-e egyeztetés az alkotóval, Varga Tamással? Egyáltalán volt-e beleszólása a szobrásznak abba, hogy mi legyen művének sorsa? „A vonatkozó jogszabály szerint egy szobor elbontásának nem, csak új helyszínen történő felállításának feltétele az alkotó hozzájárulása. „Varga Tamás nem csinált titkot abból, hogy nem ért egyet a szobor elmozdításával, de bízunk abban, hogy a Jászai Mari téri új helyszínt jóváhagyja” – válaszolta Wachsler.
„Tiltakozásom ellenére erőhatalommal elvitték. Egyéb eszközöm nem lévén magam tiltakoztam, érveltem a szobrom helyén maradásáért” – nyilatkozta Varga Tamás, a Vértanúk teréről eltávolított Nagy Imre-emlékmű alkotója. – „Ha lenne kedvem tréfálkozni, azt mondanám, ma Magyarországon Nagy Imre a legismertebb szobrász. Az elmúlt hetekben legalább százszor leírták, hogy mit tettek Nagy Imre szobrával, de hogy ezt az én Nagy Imre-szobrommal csinálták, arról hallgattak. Arról pedig, hogy apámmal miről mit beszéltünk: mivel ő jelenleg gyengélkedik, inkább én hallgatok.”
(Károlyi Mihály szobrát, amelynek Varga Tamás édesapja, Varga Imre az alkotója, szintén eltávolították a Parlament környékéről, és még Budapestről is száműzték.)
Bár a rendszerváltás hajnalán, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, 1989 június 16-án az ifjú liberálisok egy borostás képű vezére, bizonyos Orbán Viktor nevezetű, megpróbálta nagy vihart kavaró beszédében kisajátítani a hatodik, szimbolikus koporsót, az ismeretlen áldozatok üres koporsóját maga és csapata részére, az a nap mégis Nagy Imre napja volt, nem Orbán Viktoré.
Féltékeny is volt rá a mi Viktorunk piszokul.
Féltékenysége azóta egy szikrányit sem csökkent, sőt mániává, beteges függőséggé, őrületté vált, ezért kellett most Nagy Imrét szobra eltávolításával ismételten kivégezni, beledöngölni a földbe úgy, hogy ne támadjon föl többé.
Szegény Viktorka nem tudja még, hogy vannak halhatatlanok, akiket nem lehet úgy kivégezni, hogy minden Nagypéntek után ne jöjjön el egy új Húsvét Vasárnap.
Egy új és új és új Föltámadás.