Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció (a Szent Inkvizíció jogutódja) 2017-ben elbocsátott vezetője formálisan is a Ferenc pápával szembeni egyházon belüli mozgalom élére állt, miután kiadott egy négyoldalas kiadványt a pápával szemben. A rossz szándékot egyértelművé teszi, hogy nem nevezi meg benne a pápát, de az egész nyilatkozat ellene szól, és a katolikus egyházon belül keletkezett zavarról beszél, ami állítása szerint a kiáltvány megírására ösztönözte.
Müller nyilvános kiállása egyértelműsítette, hogy Ferenc pápa után az inga nagyon erős kilengése várható a másik irányba, és a mostani katolikus egyházfőt egy ultrakonzervatív pápa váltja majd, aki sokkal jobban hasonlít majd a középkori pápák legnagyobb szörnyetegeire, mint a jelenlegi pápára. Müller rendkívül taktikusan olyan kérdéseket helyezett a bírálata középpontjába, amelyekben számíthat a katolikus egyház papjainak, előkelőségeinek és híveinek támogatására, és kerülte azokat a témákat, amelyek valójában a katolikus egyház igazi zavarát okozzák: Ferenc pápának az ortodox katolicizmussal szembeni keresztény (krisztusi) vonásait, valamint a világban zajló illiberális mozgalmakkal szembeni kiállását, miközben azok a politikai katolicizmus nyomdokain haladnak, és a hamis „kereszténységre” hivatkoznak.
A zavar azért is „érthető”, mert a katolikus pápák több generáció óta várnak egy ilyen antiliberális ébredést Európában, amely a „kereszténység” jelszavával támadja és hamisítja meg a felvilágosodást és a liberalizmust. Helyére pedig a „keresztény Európa” helyreállítását ígéri, amely a katolikus egyház dominanciáját indokolná. Közben pedig a pápa az egész illiberális ellenforradalom hamisságát vallja, populista hazugságai ellen beszél, és látszólag elszalasztja a lehetőséget, hogy mindennek a tetejére a katolikus egyház üljön. Márpedig ennek a kereszténységből kiszakadt, és attól eltávolodott vallásnak ez a lényege, a trón és az oltár szövetsége, gonosz zsarnok világi vezetőkkel való összefonódás és totális uralom a lelkek fölött. Ehhez elengedhetetlen az egyéni jogok és a liberális jogállam teljes felszámolása.
Már a II. világháború előtt is ebben reménykedett a katolikus egyház, a középkor reneszánszában, de mind az olasz fasizmus, mind a német nácizmus a katolikus egyház örökségét felhasználva, kihagyta az egyházat a rendszer vezetéséből, és a katolicizmus helyébe saját vallást ültetett. Sem Mussolini, sem Hitler nem ültette a feje fölé főnöknek a római pápát, sőt amikor azok emiatt eltávolodtak a támogatásuktól, még korlátozott mértékű üldözést is elszenvedtek tőlük. A mostani fasiszták jobb lehetőséget kínálnak, mert saját ideológiájuk nem lévén a középkori és ultramontán katolicizmust, a „keresztény Európa” vásott és szörnyűséges ideológiáját használják, annál is inkább, hogy ezek a diktatúrák leplezni akarják diktatórikus jellegüket, amire kiváló eszköz a katilicizmus és a lelkek vallási-nacionalista lebénítása.
Ebben a világpolitikai helyzetben, amikor Oroszország is a katolicizmus kezére játszik és szintén a helyi ortodoxia ideológiai támogatását élvezi, a katolikus egyháznak van egy pápája, aki súlyos keresztény vonásokat mutat, és krisztusi tanításaival állja útját a katolicizmus világuralmi törekvéseinek és térhódításának. Egy olyan pillanatban, amikor a legújabb neoprotestáns irányzatok, az evangéliumi-karizmatikus mozgalomhoz tartozók is visszatértek az „anyaszentegyház” ideológiájához és a politikai katolicizmussal azonosultak. Ennek eredményeképpen bekövetkezett az a tragédia is, hogy az Egyesült Államokban levő neoprotestáns kereszténység jobbról előzte a katolikus egyházat, és ha tehetné, holnap bevezetné a középkori feudális diktatúrát Amerikában. Holott Amerika azok hazája, akik ez elől menekültek el.
Ebben a világpolitikai helyzetben a német bíboros, aki korábban az inkvizíció jogutódjának számító Tanítóhivatalt vezette (amely olyan szerepet tölt be a katolikus egyházban, mint az MSZMP ideológiai titkára), elérkezettnek látta az időt, hogy a pápaellenes erők élére álljon, miután az jó érzékkel eltávolította a vaskalapos bíborost a legfőbb „kígyóknak” helyet adó egyházi vezetők pozíciójából. Nem véletlen, hogy XVI. Benedekre nagy nosztalgiával tekintenek a Müllerhez tartozó egyházi vezetők, aki ugyanezt a pozíciót töltötte be pápává választása előtt. Müller ennek megfelelő ravaszsággal írta meg a rövid kiáltványt, amely gondosan kerüli Ferenc pápának a szegényekkel, az üldözöttekkel, a menekültekkel kapcsolatos kiállását, mert milliárdos tévéprédikátornak kellene lennie ahhoz, hogy ezt bibliai alapon támadni tudja. Azokat a kérdéseket vette elő, amelyek jól képviselhetők, így az elvált emberek szentáldozása, a papi nőtlenség és a vallási szinkretizmus valóban kritikus kérdését.
Ezek azonban amellett, hogy abszolút ellentmondanak a kereszténység tanításának, ennélfogva teljes mértékben illeszkednek a katolicizmus hitrendszerébe, kevésbé mozgósító hatásúak, mert vallásos jellegük miatt e kérdések kevésbé mozgatják meg a hívőket és szofisztikusnak tűnnek. Csak akik olvasni tudnak a sorok között, és a teológiai bírálat köntöse alatt látják az igazi célhoz vezető utat, azok elégedhetnek meg a kiáltvánnyal, mert az csupán egy eszköz a pápa eltávolításához a középkori világuralom felé vezető dicsőséges úton. Ha Müller azzal állna elő, amivel a korlátolt magyar püspökök nyíltan támadják, s a világban megerősödött populista illiberális fasizmus támogatására szólítaná fel Ferencet, annak azonnal nagy támogatása lenne, hiszen ez maga a végső cél. De Müller az egyházért való aggodalom jelmezébe öltözve és a katolikus tanítás védelmére hivatkozva próbálja a végtelenségig gyengíteni Ferenc pozícióit, s ezzel úgy megosztani az egyházat, hogy egy kevésébé „megosztó” pápa után nézzenek.
A kereszténység valóban nagy zavart tud okozni egy olyan vallási rendszerben, mint a katolicizmus, mert a kettő összeegyeztethetetlen egymással. Az 1500 éve leplezett papi pedofília, az egyházon belüli torz elfojtott szexualitásból fakadó szörnyűségek az apácazárdák mögötti csecsemőtemetőkkel, az egyház belső ügyeinek számítottak. Az egyház elleplezte ezeket az ügyeket, elhallgatta, most pedig Ferenc pápa a világ nyomására egyre inkább felnyitotta ezt a „sebet”, és védtelenné tette az „erkölcsi intézményt”, amely a világ legerkölcstelenebb szervezete volt és sok tekintetben maradt a történelem folyamán. Ez éppen a Bibliával ellentétes tanításokból fakad, amely az olyan eretnekségekre épül, mint amiket Müller a mostani kiáltványában is írt, hogy a hívőnek meg kell fogadnia, hogy soha többé nem vétkezik. Ez még Müllernek is lehetetlen, mert a Biblia ezt mondja, s az ilyen fogadalmak megerősítik a bűnt. Csak az ingyen kegyelem és megigazulás elfogadása képes felszabadítani a hívőt a bűn uralma alól.
A kegyelem maga a krisztusi tanítás, ez a megváltás és a kereszténység magva, de mi sem áll a legtávolabb ettől a kereszténységtől elszakadt és vele ellentétes vallástól, mint ez. Az élén egy keresztény erényeket valló és negtestesítő pápával, amit az igazi „rendes” katolikusok nem nézhetnek szótlanul. Ez a botrány oka, és Ferenc nyilvánvalóan előidézője lesz egy ortodox kegyetlen katolikus fordulatnak, amely ellenkezőjét hirdeti majd a krisztusi tanításnak, és ezzel helyreáll a rend a katolikus egyházon belül. A világi hatalom, a pénz, az uralom, a nyomorultakkal szembeni érzéketlenség, az egyházi tekintély lesöpri az asztalról az olyan tanításokat, hogy a gazdagok kötelesek a szegényekről gondoskodni, felelősek vagyunk a környezetért és a menekülteket nem lehet a tengerbe fojtani, hanem be kell fogadni őket.
Müller zászlóbontása után már csak egy kérdés maradt: megmarad a teológián belül az ellentét, és kivárják, hogy Ferenc pápa természetes úton meghal, vagy néhány elődéhez hasonlóan meggyilkolják, vagy olyan légkört teremtenek körülötte, hogy mint a katolicizmushoz méltatlan krisztusi ember távozni kényszerüljön. Bárhogy legyen is, az biztosra vehető, hogy utóda egy posztfasiszta szörnyeteg lesz, aki ellene megy mindennek, beleértve a II. Vatikáni Zsinatot is, ami az eredeti katolicizmus világuralmi törekvéseitől és eszközeitől elhajolt.