A Nemzeti Elmebaj Rendszerében (NER) élni fölöttébb izgalmas dolog. Olyan világ ez, ahol nap, mint nap tanul valami újat az ember, de amit a legjobban megtanul, az az, hogy semmin se csodálkozzon, semmin se botránkozzon meg. A tágas, 93 ezer négyzetkilométeren elterülő elmegyógyintézetben mindenki kényelmesen elfér, és vígan töltheti napjait sok-sok mókával és kacagással.
Az idei nyár egyik legfantasztikusabb eseménye a Székesfehérváron megrendezett sírásó verseny volt, ami különös módon ugyancsak kevés figyelmet kapott a Nemzeti Elmebaj Rendszerének (NER) sokszínű médiájában. Ez volt a negyedik alkalom, amikor ilyen jópofa versenyt rendeztek Magyarországon, ahol nem volt hiány sem lapátban, sem jelentkezőkben. A sírgödrök ásásának vetélkedőjét a résztvevők halálosan komolyan vették, a hasznosságához pedig semmi kétség nem fér, sőt, a magunk részéről rosszalljuk, hogy csupán tucatnyi sírásó indult a megmérettetésen. Érdemes lenne, ha sokan és minél több rutint szereznének, hiszen a magyar társadalom már rég a saját sírját ássa.
A Fiumei úti sírkert – amely a Nemzeti Ökörség Örökség Intézete (NÖRI) kezelése alatt áll – még a szüret előtt kreatív őszi ötlettel állt elő. „Nagy az igény olyan zöldfelületre Budapest szívében, ahol mozogni, kikapcsolódni lehet” – indoklással, „nemzetközi példákat követve” futóútvonalakat jelölt ki a temető területén, amit szeptember közepén adnak át.
Jómagunk eddigi életünket abban a tudatban éltük, hogy egy temető a holtak nyughelye, de ezek szerint mostanáig totális tévedésben pergettük napjainkat. Azzal viszont semmiképp sem tudunk vitatkozni, hogy nagy igény van a zöldfelületre Budapesten, különösen azóta, hogy szisztematikus és módszeres fairtás zajlik a magyar fővárosban. A hajdani 50-100 éves fasorokkal szegélyezett utcák, terek sokaságát ma szürke térkő borítja, jó esetben egy-egy ládában kornyadozó, barnára száradt facsemetével díszítve. Az egykori Városliget pedig hatalmas építkezési területté vált, ahol Albert Speer tervei, a felcsúti nemzetvezető álmának megfelelően egy fűszálat sem találni, viszont a Liget helyére hatalmas épületeket húznak fel. Csupán egy kétségünk van az ötlet megalapozottságát illetően, ez pedig a „nemzetközi példák” követése, de valószínűleg csak a saját tájékozatlanságunkkal magyarázható, hogy ilyesmiről még sohasem hallottunk.
Bizony szükség van a testmozgásra, ezért az ötletes elképzelést nincs okunk kritizálni. Inspiráló és lélekemelő, az izmokat különösképp erősítő élmény lesz Ady, Móricz, Jókai, József Attila, Ybl Miklós, Munkácsy, Görgei Artúr, Kosztolányi, Karinthy – hogy csak néhány példát említsünk – nyughelye körül szaladgálni. Ismerve a magyar leleményességet, hamarosan ügyes vállalkozók jelennek meg a sírkertben, akik üdítőt, pogácsát, netán futócipőt fognak árulni a sportolóknak.
S amint nekiiramodnak, futás közben ismételgessék magukban Ady szavait:
„Hát nemzeti föllendülésről méltóztatik beszélni?
Tessék nézni, látni a nemzeti föllendülést. Az emberek nem akarnak megszületni. Az emberek elmennek innen, ha már élnek. Az emberek nem házasodnak. Az emberek óvakodnak az utódoktól.
Az emberek sietnek meghalni, mert nincs mód élni.
Ez a nemzeti föllendülés.” (Ady Endre, Budapesti Napló, 1906. február 10.)
