Itt vannak ismét a téli napok, amelyeken reggel fél nyolc körül kezd világosodni, délután ötkor meg alkonyodik. Furcsán hangzik talán, de ilyenkor otthonosabban érzem magam a világban, mint azokon a hosszú nyári napokon, amelyek hajnali öttől este kilencig tartanak. Amikor nappali világosságra ébredek – és ez kiváltképpen a nyári időszámítás bevezetése óta van így –, olyasfajta kényelmetlen érzés kerít hatalmába, hogy értékes órák mentek veszendőbe. Nem mintha leküzdhetetlen szorgalom űzne: napkeltének, napnyugtának, s a közbeeső óráknak ilyen ritmusa idomított. Hajnali ötkor, sötétben kelni és látni munkához, koraestére meg elcsöndesedni, mint a madarak. Ez már diákkoromban bevált, hajnalban tanultam a legkönnyebben. Később, érettségi után, a szerkesztőségi munka szoktatott rá. Délelőtt tízkor kezdődött és belenyúlt a késő délutánba. Mivel rendszerint regényen is dolgoztam, hajnali ötkor kezdtem harkály-tevékenységemet: a kopogtatást írógépemen. Közben szépen, lassan világosodott. Megnyugtató érzés volt, hogy a reggel engem már készenlétben talál. Lehet, hogy itt rejlik a magyarázat. A Nap-pal együtt emelkedni „a helyzet magaslatára”. Hogy ne riadjak világosságra. Valami történhetett az éj, a szürkület leple alatt, aminek következménye – esetleg – orvul csap le rám. A híres filmben, a „Sierra Madre kincsé”-ben van ilyen jelenet. Amikor a tűz kihunyó parazsa mellett senki sem mer elaludni. A kölcsönös gyanakvás! Az én nemzedékem ilyen világba született bele, ilyen korban nőtt fel. Nem ébred, de inkább riad a nappali világosságra. Fölkattintja rádiókészülékét, várja a híreket.
De talán tévedek, ha azt a kort hibáztatom csak, amelyben élek. Ki tudja, milyen űzött őseim hagyták rám örökül ezt a kényszerű fölismerést: biztonságosabb akkor tápászkodni föl, s látni dologhoz, amikor még sötét van. Körüljárni a háztáját, s megtapasztalni, hogy minden rendben van-e? Ne érje az embert meglepetés. Aztán állatokat etetni, lovat nyergelni, vizet húzni a kútból, mit tudom én, hogy mivel foglalatoskodtak hajnalban. Nem tudok semmit az őseimről, jóformán már a dédszüleim ködbe vesznek. Sohasem méltányoltam azok nagy büszkeségét, akik évszázadokra vezetik vissza származásukat és bekeretezett családfát őriznek otthonuk falán. Nekem még családbokrom sincs. Ezt a misztikumot érdekesnek és szórakoztatónak találom. Sejtelmem sincs róla, hogy kiknek a feszültségét őrzöm az idegeimben, hogy kik azok, akik fölébresztenek sötét téli hajnalokon, itt az idő! De a lehetőségek ebben a tájékozatlanságban nagyobbak. A titok kifürkészhetetlen. Talán éppenséggel ez az igazi családfa, amely oly magasba nyúlik, hogy a koronája láthatatlan. Talán éppenséggel ez az igazi „koronás” származás.
Jól hangzik, de kétlem. Ezek, akik belém oltották, hogy jobb, biztosabb azokon a hajnalokon az ébredés, amikor még sötét van, amikor még köröskörül alkudni látszik a világ, mint amikor már teljes a világosság és nagyon sokan ébren, nos, ezek nem lehettek nyugodt emberek. Szívesen látnék pedig közöttük néhány szilaj, marcona vitézt, lóháton vágtatva, oly sebesen, hogy a lovak patái alatt porzik a föld. De félek, hogy nem ilyenek voltak. Anyai nagyanyámra emlékszem, mint egyik „ősömre” a nagyváradi házban, aki este a konyhában a petróleumlámpa fénye mellett Petőfi „Apostol”-át olvasta föl nekem és utána sírt. Aztán a nagyapámra, aki magas, tagbaszakadt ember volt, hajnalban kelt, sokáig imádkozott, pedig nem volt igazán vallásos ember, de tartott a nagyanyámtól, a kicsi, törékeny asszonytól, aki megkövetelte a hajnali imát. Ők azok az „őseim”, akikről biztosan tudok, mert ismertem őket. Azt sejtem, hogy ilyen volt a többi is. Ilyen ősöktől örökli ugyanis az ember a vonzalmat a sötét téli hajnal iránt, az óvatosságot, hogy lehetőleg akkor kelni, amikor még mások alszanak, amikor nagyobb a valószínűség arra, hogy „még nem történt semmi”. A készenlétre-törekvés ösztönét. Az ő örökhagyásuk az írógép hajnali kopogása, a menekülés vágtató betűk hátán egy képzeletszülte világba. Ha ugyanis szilaj vitézek és harcias amazonok vére keringene ereimben, akkor nem én érezném hajnalonként a készenlét kényszerét és részesíteném előnyben a rövid, tehát több biztonságot nyújtó téli napokat, hanem mások – énmiattam. Ki tudja, hogy melyik a hasznosabb örökség, hogy kinek kedvez a világ?
Rövidebbek tehát ismét a napok, beköszöntött a tél, Amerikában ilyentájt a nyugdíjasok, és azok, akik vagyonukból élnek, átteszik tartózkodásuk helyét Floridába, ahol mindig süt a nap és meleg van. De emlékszem rá New York-i éveimből, hogy már december havában, röviddel Karácsony előtt rendszerint barátok és ismerősök érkeztek Kaliforniából, ahol szintén meleg van és süt mindig a nap. Azt mondották, hogy éppen azért jönnek át néhány hétre New Yorkba, ahol ilyenkor hideg van és havazik, mert nem tudják elviselni az állandó napsütést, az egyenletes meleget és borzadnak a gondolattól, hogy napsütéses melegben töltsék a Karácsonyt. Kalifornia szülöttei ebben nem találnak semmi rendkívülit, de – például – a magyar bevándorlók közül sokan, ilyenkor nem találják a helyüket. A négy évszakra osztott esztendő ritmusa is beidegződik az emberbe. Ez is örökség. Hogy az ember egy reggelen beleszimatol a levegőbe, és azt gondolja: ez már ősz! Egy másik reggelen meg kinéz az ablakon, és azt látja, hogy éjszaka titokban havazott, fehér az utca, a háztetők. Rémes! – mondja. – Mennyi hó! S bár azt mondja, „rémes”, magában arra gondol: milyen szép! És gyönyörködik a hóban. Mert ez a dolgok rendje. A megszokott ritmus. A négy évszak. Van abban valami gyanút keltő, ha állandóan süt a nap, ha mindig nyár van. Mert nincs mindig nyár. Itt valami nem stimmel. Valamit akar tőlünk ez a klíma, valamire készül, tőrbecsalás, csapdát ás. A bevándorlókat szorongás fogja el és az eget kémlelik. Ha nem szégyellnék, földre tapasztanák a fülüket, nem hallanak-e morajlást a föld mélyéből, nem fenyeget-e földrengés veszélye? Rokon szorongás ez azzal, amit én érzek a nyári hajnalon, még csak öt óra van, de máris világosság. A kezdődő szürkületben jobban bíznék, inkább megnyugtatna. Európai örökség. Mindent elveszíthetünk, de ez velünk marad. Ösztöneink szinkronban működnek a napszakok, az évszakok váltakozásaival. Ritmusváltásra veszélyt jeleznek. Vaklárma.
Téli hír az is, hogy Londonban megszaporodott a rókák száma. A jelenség nem új, nincs a világnak még egy nagyvárosa, ahol annyi róka élne, mint Londonban. Ez nem jelképes beszéd, hanem tény. Igazi rókákról van szó. Az állatvédő egyesület rókaszámlálást végzett és tudatta, hogy jelenleg tízezer róka portyázik Nagy-London területén. Főként a külső kerületekben, a villanegyedekben tanyáznak, de bemerészkednek a Hyde Parkba is, sőt, legutóbb a belvárosban lévő Trafalgar Square-en hajszolt a rendőrautó egy rókát. A róka, persze, meglógott. A rókák Londonba költözése hosszú esztendők óta tartó folyamat, jönnek azokról a vidékekről, ahonnan az ipar, a szennyezett vizek kényszerítik fölkerekedésre őket, a mezőgazdaságban használt kémiai anyagok, de menekülnek a rókavadászok elől is, akik úgyszintén egyre többen vannak. Amíg csak az angol arisztokrácia vadászott rájuk, azt még elviselték, de amióta népsport lett a rókavadászatból, a dolog vérre megy. Télen költöznek be Londonba a legtöbben, a családiház-negyedek kis kertjeit látogatják, fölborogatják a szemetesvödröket, mindig találnak benne elemózsiát. A múltkor megfigyeltek egy rókát Hampstead Heath-en, amint a késő-őszi délelőttön egy kiránduló család után lopakodott. A családfő kis kosárban vitte az ebédnek szánt szendvicseket, majd egy padnál megpihenve maga mellé helyezte. Abban a szempillantásban ott termett a róka, fölkapta és elinalt vele. A londoniak kedvelik a rókáikat, kiegyeznek azzal is, hogy számuk évről-évre növekszik. Jóindulatú, csöppet sem vad, inkább félénk rókák ezek, a fődolog azonban, hogy makkegészségesek. Mondják, az egyik ok, amiért az angolok nem lelkesedtek az Anglia és Franciaország közötti alagút megépítéséért, hogy át ne szivárogjanak Európából a beteg rókák a szigetországba. Meg aztán, vélték esetleg az angolok, az ő rókáik ravaszok ugyan, de a kontinens rókái inkább dörzsöltek, ami nagy különbség. Lehet, hogy az angol rókák nemcsak téli menedéket keresnek Londonban, de – jelenlétükkel – figyelmeztetik is az embereket. Nem okosakra van szükség korunkban, hanem ravaszokra. A jövő zsenialitása a ravaszság! Talán ez a rókák mondanivalója, s mivel nincs többé Aesopus, személyesen közlik.
