Évek óta várunk egy szakértő – szociológus, pszichiáter – tanulmányára, de csak nem érkezik, vagy a mi figyelmünket kerülte el. Pedig igazi csemege volna nekik Magyarország és a magyar társadalom teljes tönkremenetelének és totális csődjének elemzése. Addig is, míg rászánják magukat a nagy mű megírására, igyekszünk némi támpontot adni nekik.
A nemzeti csőd receptje meglehetősen egyszerű, a kifőzéséhez nincs szükség sok alapanyagra; kell hozzá egy nemzetvezető, egy nacionalizmus után áhítozó nemzet, valamint egy impotens nemzeti ellenzék. Ha ezt a három fő hozzávalót beleöntjük egy nagy nemzeti fazékba és pár évig kis lángon rotyogtatjuk a tűzhelyen – ne felejtsük el megszórni egy kis pirospaprikával, hogy igazán magyaros aromája legyen! – el is készültünk a nemzeti csőddel.
De kezdjük az elejével! Nemzeti főszakácsunk gyermekkori megaláztatásaitól, kisebbrendűségi komplexusától fűtve és elégtételre szomjazva fog hozzá a nemzeti csőd receptjének megvalósításához. Amint a nemzet lehetőséghez juttattja, azonnal a vágódeszkára dobja a nemzet Alkotmányát és felaprítja. Darálóba gyömöszöli a jogállamiságot és a demokrácia alkotóelemeit. Mialatt ezeket párolja, nemzeti lózungokat rikoltozik mindenféle nagygyűléseken, melyeket nagy élvezettel hallgat a nacionalizmusra vágyakozó nemzet többsége.
Azokat, akik nem lelkesednek ezekért a gondolatokért, kizárja a nemzetből, s akiknek képviselői, a nemzeti ellenzék, ezt szó nélkül tudomásul veszi. A főszakács nemzeti szónoklataiban megjelenik a Magyarember – így, nemzetiesen nagybetűvel és egybeírva – fogalom, aminél nincs dallamosabb, lágy muzsika a nemzeti füleknek.
A Michelin-csillagos nemzeti séf energikus trancsírozásba kezd. Szétzúzza a Munka törvénykönyvét, rabszolgákká teszi az alkalmazottakat, feldarabolja és nemzetivé teszi az oktatási rendszert, kivégzi az egészségügyi ellátást, felmorzsolja a jogrendszert, vékony csíkokra metéli a bíróságokat, felszeleteli a parlamentarizmust, összezúzza a választási rendszert, majd ezeket az összetevőket is beleszórja a nagy nemzeti fazékba. Ölbe tett karral nézi, ahogy 46 600 ember meghal a pandémiában – miattuk nem rendel el nemzeti gyászt. A konyhai tevékenysége folytán szegénységbe lökött 4 millió emberért nem hullajt nemzeti könnyeket és nem fáj a szíve a félmillió, vagy ki tudja mennyi külföldre menekült nemzettagért. Miért is tenné? Hívei, a nacionalista Magyaremberek ujjonganak érte és a nemzeti ellenzék a nemzeti apanázzsal a zsebében, nem tesz semmit, legfeljebb alázatosan megkéri a szakácsot, ne felejtse el megsózni az ételt.
Közben beindul a nemzeti kleptokrácia, nemzeti strómanok és nemzeti oligarchák jelennek meg a konyhában és ott tolong a séf rokonságának apraja-nagyja is. A nacionalizmus hívei érzik a fazékból lassan áradó finom nemzeti illatokat, míg a nemzetközi gasztronómiát előnyben részesítők, a nemzetből kizárt nem Magyaremberek egyre kevésbé viselik a szagokat, ezért otthonról, a Facebookon jópofáskodnak vagy szitkozódnak, aminél hatékonyabb módszert a nemzeti fejlemények ellensúlyozására, elképzelni sem tudunk.
Persze nem szabad alábecsülnünk ezt a konyhai teljesítményt, hatalmas nemzeti munkáról van szó, így beállnak kuktának a nemzeti, úgy nevezett történelmi egyházak is. Ügyesen a séf keze alá dolgoznak és fakanalukkal együtt bolondítják meg a nemzeti ételt egy jó nagy csipet fasizmussal, ami különösen pikáns ízt ad neki.
Mialatt a nemzeti fazékban lassú tűzön gyöngyözik a nemzeti fogás, van némi teendő a konyhán kívül is. Főszakácsunk konzekvensen szembe megy és keresztbe tesz az összes – katonai és nem katonai – szövetségnek, melyeknek önként lett tagja, nemzetét ellenük uszítja, a nemzeti valutát – az infláció szándékos felsrófolásával – porrá zúzza, az euróhoz viszonyított árfolyamát az egekbe növeli, amivel a kevés megtakarítással rendelkező embereket is tönkreteszi, az élelmiszerárak már a csillagos eget verdesik, de a nemzeti szemüveget viselők ebből semmit sem érzékelnek.
Ellenségeskedést szít minden baráti és szövetséges állammal, kerékkötője minden nemzetközi összefogásnak, de barátja a háborús agresszornak, amihez szintén boldogan tapsol a nemzeti tábora. Gyűlöletet kelt saját nemzete tagjai között, egymás ellen fordítja őket és éles húsbárdjával kettévágja saját nemzetét is.
De hopp! Nehogy odakozmáljon az étel! Szaladjunk be a konyhába, hiszen elkészült a nemzeti csőd! Ám a séf nagy szerencséjére ez egy cseppet sem fáj a nacionalista nemzetnek, mert mégiscsak sokkal jobb érzés és szebb eredmény a nemzeti csőd, mint egy szimpla államcsőd.