A Horthy-rendszernek nevezett korszak értékelése a rendszerváltás óta a magyar belpolitika ideológiai küzdelmeinek prédájává vált. A jobboldal és annak jobbszéle is a Horthy-korszakot tekinti történelmi gyökereinek és innen eredezteti az identitását. A jobboldal különös történelmi felfogását megideológizálva kivánja az egész társadalomra kivetiteni és mint egyetlen valódi „nemzeti” identitásként elfogadtatni. Fazekas Csaba történész helyesen fogalmazta meg: „A jobboldal érzelmi alapú, a valóságos tényektől elrugaszkodott, sematikus történelemszemlélet kialakításán munkálkodik.”
Ennek megfelelően a jobboldali politika a Horthy-korszakot és annak prominens szereplőit minél kedvezőbb színben tünteti fel. A Fidesz „házi történészei” többször tettek arra kísérletet, hogy a húszas-harmincas évekbeli magyarországi politikai berendezkedést polgári demokráciaként azonosítsák. (Sőt, – Koltay Gábor – most épp a jobboldal – korábban a Kádár-rendszer kurzus rendezője – elkészitette a történelmietlen hamísitásokkal teli Horthy filmjét.[1]) A magyar politikai jobboldalon nincs olyan szakmai álláspont sem, amely a Horthy-rendszer, mint az utolsó jobboldali uralmi rendszer tagadására épül, ellenben tisztára próbálják mosni.
A jobboldal vezető pártja és annak elnöke képtelen túllépni a Horthy–rendszeren, a jobboldalon nincs egy olyan értelmiségi réteg, amely szakmai cikkek, könyvek publikálásával, a középiskolákban és egyetemeken való oktatással átformálná, s a történelmi tényekre alapítaná a közgondolkodást, a „nemzeti mitosztól” eltérő és valós történelmi eseményekhez kapcsolódó szempontokat vetne fel. A rendszerváltás utáni első kormány és az MDF sérelmi politizálásának is egyik oka az, hogy a jobboldal az identitását, vagyis az 1990 utáni polgári fejlődést, a torz körülmények között születő, helyét is csak nagy nehezen találó Horthy-rendszerben találta meg.
A jobboldal „történészei” munkájukban elítélik a Horthy-rendszer 1939 utáni változását, az 1920–29 közötti állapotokat azonban rendben lévőnek tartják, mintha Magyarországon demokratikus parlamentarizmus létezett volna és egy új „nemzeti” ideológiát felépítve dicsőítik a Horthy-rendszert. Elegendő volna kicsit elmélyülni a Horthy-korszak végtelenül antidemokratikus választási rendszerében, hiszen csak 1938-ban született olyan új választójogi törvény, amely teljes körűvé tette a titkos szavazást, mert korábban a nyílt szavazás is törvényes volt, mely lehetőséget adott a „nem helyesen szavazók” elleni különféle későbbi retorziókra.
A titkos választásból eredő kockázatok csökkentésére, a kormányzó Magyar Élet Párt képviselőházi többségének biztosítása érdekében azonban korrekciókat vezettek be, melyek több új korlátozást és eljárást jelentettek. Jelentősen szigorodtak az életkori és műveltségi cenzusok, melynek eredményeként az 1937. évi összeíráshoz képest majd 2/3 millióval csökkent a választójogosultak száma. A kormány megbízható bázisát jelentő vidéki szavazatok így 50 százalékkal többet értek, mint a korábban is titkosan szavazó városi lakosoké. A Horthy-rendszer választójogi felfogása biztosította a hatalomból kibillenthetetlen pártot azért, hogy ne következzen be a parlamenti váltógazdálkodás és ennek elkerülése érdekében a kormányzó politikai elit minden törvényes és törvénytelen eszközt bevetett.
Horthy egy levert forradalom után került hatalomba, román fegyverek és az antant-missziók segítségével. A Horthy-rendszernek súlyos tehertétele az, hogy létrejöttében és Horthy Miklós hatalomra jutásában fontos szerepet játszott a fehérterror. Megjegyezni szeretném, hogy Horthy 1920. márciusi kormányzóvá választásában a Parlament épületét és környékét a választást megelőzően megszálló Prónay-különítmény biztosította a kormányzóválasztási színdarabhoz. A Horthy-rendszer tehát az 1918–19-es forradalmak reakciója volt.
A magyar történelem egyik legfontosabb eseményei közé tartozik 1918. október 17, mert ezen a napon Ausztria népeit Károly osztrák császár és magyar király kiáltványban szólította fel, hogy a nemzetek önrendelkezési jogának értelmében hozzák létre nemzeti tanácsaikat, és Ausztriát alakítsák szövetségi állammá. A magyar kormányfő, Wekerle Sándor bejelentette, hogy a Habsburg Birodalom felbomlásával az 1723. évi I., II. és III. törvénycikk (a Pragmatica Sanctio) alapján Magyarország automatikusan visszanyerte a függetlenségét, és ezzel lehetőség adódott a polgári demokratikus átalakulásra.
Az október 23-án megalakult Magyar Nemzeti Tanács 12 pontban rögzitette a követeléseket és célokat, melyek között ott szerepelt a háború azonnali befejezése, az ország teljes függetlenségének megteremtése, mélyreható demokratikus reformok bevezetése – köztük a nagyszabású birtokreformok és szociálpolitikai reformok – általános, egyenlő, és titkos választójog biztosítása, valamint a nemzetiségekkel való megbékélés az ország területi integritásának sérelme nélkül.
Az októberi forradalmat elsősorban a harctéri vereség által előidézett háborús összeroppanás hirtelen bekövetkezése robbantotta ki, melyhez kapcsolódott a nemzeti függetlenség és a szociális igazság eszméje. Az elvesztett háború után a győztesek hatalmai végzetszerű nyomást gyakoroltak a magyar forradalomra, különösen azáltal, hogy a magyarországi nemzetiségek elszakadási törekvéseinek túlzott támogatása során más forradalmi mozgalmak kialakulásában működtek aktivan közre, s ennek következtében zajlott le a román, a szerb, a horvát és a szlovák forradalom is. A Károlyi-kormány előtt ott állt a legnagyobb feladat, hogy miként lehetne a magyar függetlenség nemzeti mozgalmát, a szociális tömegmozgalmat, és a fellázadt nemzetiségek elszakadási törekvéseit összehangolni, harmóniába hozni és kiegyenlítésük által Magyarországot megmenteni?
A Károlyi-kormány nemzetközi helyzetét alapvetően a vesztett háború következményei határozták meg, s ezen nem változtatott az sem, hogy a vezetők pacifista magatartást és antantbarátságot tanúsítottak. A magyar kormány az antanttal november elején Belgrádban fegyverszünetet írt alá. A megkötött fegyverszüneti egyezmény előírta a magyar fél részére azt, hogy a kormány köteles kiüríteni a Bessztercétől Marosvásárhelyig, onnan Szegedig, a Szabadka, Baja Pécs vonalon a Dráváig húzott vonaltól délre és keletre eső területeket. Előírták továbbá a hadsereg leszerelését és az antantcsapatok szabad átvonulását. 1919. januárban az antant Budapesten tartózkodó missziójának vezetője, Vix alezredes által benyújtott követelésre ki kellett üríteni a Felvidéket.
A kedvezőtlen nemzetközi feltételek mellett a belső helyzet sem járult hozzá, hogy a kormány a polgári demokráciát konszolidálni tudja. A megoldatlan problémák és az egyre növekedő belső feszültségek közepette adta át az antant újabb ultimátumát Ferdinand Vix alezredes Károlyi Mihálynak.[2] A jegyzék teljesen lehetetlenné tette a szociáldemokraták (SZDP) részvételével működő kormány helyzetét, mert a követelések teljesítését nem vállalhatta. Károlyi Mihály köztársasági elnök azt javasolta, hogy tiszta szociáldemokrata kormány vegye át a hatalmat. Ehelyett azonban 1919. március 21-én a szociáldemokrata párt küldöttsége aláírta az 1918. november 24-én Kun Béla vezetésével megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártjával a két párt egyesítésére és a hatalom átvételére, valamint a a Vix-jegyzék visszautasítására vonatkozó megállapodást.
Az egyesült párt neve Magyarországi Szocialista Párt lett és 1919. március 21-én falragaszokon tudatták, hogy a Berinkey-kormány lemondott. A megalakult Forradalmi Kormányzótanács Károlyi tudta nélkül közzétett a sajtóban egy nyilatkozatot, miszerint lemond Köztársaság Elnöki posztjáról és a hatalmat átadja a kommunistáknak. Ezzel megszűnt a demokratikus köztársaság és kezdetét vette a 133 napig tartó Tanácsköztársaság, melynek kikiáltása után napokon belül megindult Románia, Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság intervenciója. Az ország politikai és katonai vezetése előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a győztes hatalmak semmit sem hajlandók tenni a hazánkat fenyegető román, csehszlovák és szerb-horvát támadás megállítására, sőt a francia hadsereg az ország déli részén beljebb nyomult.
Az újjászervezett Vörös Hadsereg számára május végén vált lehetővé önálló támadó hadművelet indítása a Felvidéken. Június elejére a magyar csapatok felszabadították Párkányt, Lévát, Selmecbányát, Zólyomot, Rozsnyót, Eperjest és Bártfát, ám az északi hadjárat kitűzött célját csak részben tudták elérni. A csehszlovák csapatokra ugyan vereséget mértek, de ezzel egy időben kiderült az is, hogy a vörös ukrán és orosz erők elég távol a magyar határtól elakadtak, vagyis a katonai harcot az országnak egyedül kell megvívnia. A helyzetet pedig csak súlyosbította, hogy a Tanácsköztársaság kormánya gyakorlatilag garanciák nélkül elfogadva Clemenceau francia miniszterelnök 1919. június 13-án küldött jegyzékét – amely az elfoglalt felvidéki területek kiürítéséért cserébe a román csapatok visszavonását ígérte a Tiszától – így elrendelte a Vörös Hadsereg csapatainak visszavonulását az északi hadjáratban elfoglalt területekről. A visszavonulás gyengitette a hadsereg morálját és elmélyitette a politikai válságot is. A katonai túlerő eleve kudarcra ítélte a Tanácsköztársaságot.
Az ország belső helyzetét nehezítették az 1918 végétől a különféle keresztényszocialista vagy parasztpárti elnevezéssel sorra megalakuló ellenforradalmi szervezetek, melyek 1919 januárjától egyre jobban aktivizálódtak és céljuk elsősorban az úri rend mentése volt. Az ellenforradalmi erők jelentős része Károlyi Gyula, Horthy Miklós, Gömbös Gyula, Kozma Miklós vezetése alatt Szegeden szerveződőtt és ahol egy új ideológia csírái bontakoztak ki, mely hamarosan „szegedi gondolat“[3] néven vált ismeretessé. Legmarkánsabb képviselője és programadója ennek az irányzatnak, Gömbös Gyula, a későbbi miniszterelnök volt. A szegedi ellenforradalmi erők nem csupán a Tanácsköztársaságot utasították el, hanem a demokratikus köztársaságot is.
Litván György egyik előadásában[4] mutatott rá arra, hogy a Horthy-rendszer egyik legmaradandóbb sikere abban fogalmazható meg, hogy a nemzeti közvélemény előtt nemcsak be tudta mocskolni, de máig hatóan teljesen le tudta járatni az 1918-as demokratikus köztársaságot és az ahhoz kapcsolódó, tehát demokratikus és liberális ellenzéket. Máig élnek és máig visszhangra találnak azok az érvek, amelyeket annak idején, még a fehérterror idején szórtak még csak az élenjáró bűnbakokra, akiket akkor nem annyira, nem egyszerűen faji alapon választottak ki, hanem akik az oktobristák voltak, és akiket jobban gyaláztak, mint a kommunistákat. Mert a Horthy-rendszer, kivéve az utolsó második világháborús időszakot, amikor már a Vörös Hadseregtől is kellett tartani, nem egy új kommüntől félt, hanem a demokrácia volt a fő ellensége.
A szegedi különítményesek szemszögéből az októberi forradalom olyan elfajulás volt, ami ellen azért kellett harcolni, hogy vele lehessen kompromittálni az októberi forradalom által létrejött demokráciát. Hivatkozni lehessen arra, hogy a Károlyi-kormány átadta a hatalmat a Kun Béla-vezette kommunistáknak, így – felfogásuk szerint – a Tanácsköztársaság az őszirózsás forradalom és az azt követő Köztársaság szerves és szükségszerű folytatása volt. A „szegedieknek“ erre a felfogására azért volt szükség, mert a bolsevizmusban nem a totalitarizmust ellenezték, hanem az úri rend kiváltságvesztését, vagyis a dzsentri Magyarországot kivánták restaurálni.
A szegedi ellenforradalmi erők hivatalosan „keresztény-nemzetinek” nyilvánították magukat, de a „keresztény” ebben a szóhasználatban egyáltalán nem a bibliai hiten álló kereszténységet jelentette, hanem egyszerűen a „nemzsidót”. Az ún. „történelmi egyházak“ teljes elkötelezettséggel csatlakoztak a szegedi kurzushoz, átengedték a keresztény nevet az antiszemitizmus álcázásához, és így lett a két háború közötti időszakra a „nemzeti kereszténység” hivatalos egyházi álláspont. A „nemzeti kereszténység” kurzuspolitikában Prohászka Ottokár alapvető politikai szerepet játszott, és Bangha Béla jezsuita lelkész volt az antiszemita ideológia egyik legharcosabb képviselője.
A Forradalmi Kormányzótanács lemondása után augusztus 4-én a „nemzeti hadsereg“ és a tiszti különítmények első alakulatai átlépik a déli demarkációs vonalat, és a Dunántúlra vonulnak. Itt megkezdődött a véres fehérterror. A Tanácsköztársaságot követő gyűlölet egyik fő oka az volt, hogy a Tanácsköztársaság elveiben, internacionalista volt ugyan, de a Vörös Hadsereg fegyverrel védte Magyarország területi integritását. Míg a szigorú nacionalista ideológiájú ellenforradalom, amelynek a területvédelem egyik legfontosabb feladata lett volna, de Franciaország hadseregének védelmében lapult meg Aradon, később Szegeden. Vagyis a szentistváni állam elkötelezett hívei az ország földarabolásában érdekelt antantnál keresték a támogatást és várták a lehetőséget a kommunista rezsimmel való leszámolásra.
Ez azt a furcsa helyzetet hozta létre, hogy a vörösök antinacionalista ideológiájuk ellenére tulajdonképpen hazafiak voltak, míg a fehérek minden agresszív nacionalizmusuk dacára, saját kritériumaik alapján hazaárulók, ahogy ezt Szabó Miklós történész világosan fogalmazta meg és pontosan világított rá az 1919-t követő időszak propagandájára: „A Tanácsköztársaság iránti gyűlölet hisztérikus túllihegése arra reagált, hogy megmutatta ama bizonyos hárommillió koldusnak, hogy ha az urak uralmát nem is lehet megdönteni, azért az urakat is meg lehet táncoltatni“. A szociáldemokrata Böhm Vilmos szemére veti Horthynak – joggal –, hogy ő és hadserege a valódi nemzeti ellenséggel, a románok ellen is harcolhatott volna. Ehelyett saját népe, a védtelen és fegyvertelen munkások és parasztok tömege ellen fordult.[5]
A Horthy-korszakban született történeti munkák alaposan vizsgálták a vörös terror során végrehajtott túszszedéseket, kivégzéseket. Váry Albert ügyész 1922-ben kiadott könyvében[6][7] 590 kivégzettet sorolt fel név szerint. Ezzel szemben a különítményesek fehérterrorja során – 1919 szeptember-1920 november között – az áldozatok száma megközelitette az 5.000 főt.[8] De nem is az áldozatok pontos száma az érdekes, hanem Horthy Miklósnak, mint a nemzeti hadsereg fővezérének a felelőssége. 1919. augusztus elején személyesen adott utasítást a tisztogatások megkezdésére, de soha nem vállalta a terror felelősségét, annak ellenére, hogy a véres kegyetlenkedések és gyilkosságok nemzetközi felháborodást váltottak ki. A fehérterror szörnyűségeinek összekapcsolása Horthy nevével tehát teljes mértékben indokoltnak tekinthető.
A fehérterrornak meghatározó jellemzője volt a zsidógyűlölet,[9] melynek kiváltó oka az volt, hogy a történelmi Magyarország feldarabolásáért, a háborús vereségért és annak nyomán előállt mély gazdasági válságért – teljesen alaptalanul – a zsidóságot tették felelőssé, és a forradalmakat is az ő számlájukra írták. A zsidóságnak tulajdonított forradalmi szerep miatt megfosztották őket a polgári jogegyenlőségtől.
A fehérterrorban hírhedtté vált különitményeseknek semmilyen bántódásuk nem esett, sőt a hírhedt halálbrigád-parancsnok Ostenburg-Moravek Gyula[10] őrnagyi rangot kapott, akinek különítménye különös kegyetlenséggel gyilkolta meg többek között Somogyi Bélát, a Népszava felelős szerkesztőjét, és Bacsó Bélát, a Népszava segédszerkesztőjét[11] akiknek az volt a bűnük, hogy beszámoltak a románok által meg nem szállt Dunántúlon tomboló fehérterror borzalmairól, majd a Héjjas-különítmény Kecskemét környéki vérengzéseiről.
Az tény, hogy a fehérterrort leleplező írásaik miatt 1920. február 17-én gyilkolták meg őket, ugyanazon a napon, amikor Horthy Kecskeméten járt. Ez a látogatás feltételezi azt, hogy Horthy személyes parancsot adhatott Ostenburgnak. Ezt Beniczky Ödön korábbi belügyminiszter vallomása is bizonyítja. Az Újság c. lap a Somogyi-Bacsó-gyilkosságról, valamint Horthy különítményeinek 1919-20-as rémtetteiről a katonai ügyészség előtt elhangzott vallomást 1925. május 31-én a pünkösdi számában közölte. Ebben a vallomásban az egykori belügyminiszter felidézte, hogy Horthy az ő, Bethlen és még több más politikus füle hallatára azt mondta: „Akik ilyen cikkeket írnak, fürödni fognak.”
Az újságírók meggyilkolásának egyik nemzetközi következménye volt az, hogy a nemzetközi tekintélyű szociáldemokrata Leon Blum, aki a francia képviselőház tagja volt, a kettős gyilkosság hírét véve állt el attól, hogy a „trianoni szerződés legkiáltóbban igazságtalan rendelkezéseinek megváltoztatása” tárgyában felszólaljon a francia nemzetgyűlésben. A nyíltan antiszemita Tótprónai és blatniczai Prónay Pál alezredesi rangot kapott, a különítménye, amely a fehérterror egyik élcsapata volt, az újjászervezett Magyar Királyi Honvédség egyik külön zászlóalja lett.
Héjjas Iván a fehérterror idején a Duna-Tisza közi – elsősorban a Kecskemét környéki (Izsák, Orgovány)[12] – vérengzések irányítója és végrehajtója volt, a gyilkosságokat Héjjas emberei (köréhez tartozott többek között a hírhedt Francia Kiss Mihály, „a hazafias érzésre” hivatkozva hajtották végre. Héjjas Iván iránt a kormányzó mindig nagy tiszteletet érzett és ahogy 1944. február 28-án a korabeli híradások beszámoltak: „A kormányzó a közlekedési miniszter előterjesztésére dr. vitéz Héjjas Iván miniszteri tanácsos osztályfőnöknek nyugállományba vonulása alkalmából az államtitkári címet adományozta” . Amikor Héjjas Iván 1938. áprilisában a Magyar Fajvédők Szövetsége elnöke lett, beszédében a következőket mondta: „nekünk, akik oly elszántan vágtunk ki Szegedről, és akik elsőként hoztuk világra, Mussolinit és Hitlert is megelőzve, a jobboldali ideológiát, össze kell fognunk!”
Horthy 1932 őszén Gömbös Gyulát nevezte ki miniszterelnöknek. Gömbös korábbi fajvédő programja ismert volt, amelynek képviseletére 1924-ben külön ellenzéki pártot hozott létre. Ennek célkitűzései között szerepelt „a zsidóság által megszerzett minden földbirtoknak, ipari, kereskedelmi és banktőkének a zsidóság országos néparánya határáig való visszahódítása, […] országos foglalkozási kataszter felállítása, biztosítandó, hogy zsidók addig nem helyezkedhetnek el sem az ipar, sem a kereskedelem, sem a szellemi foglalkozások terén, amíg foglalkozási áganként és községenként el nem érik a törvényhozás által megállapított határt”.
A Gömbös-korszakban a hadsereg vezetésében és tisztikarában, valamint az állami és közigazgatási apparátus középső, tehát éppen a fontos ügyintéző szintjein jelentős mértékű változás következett be: számottevően növekedett a szélsőjobboldali felfogású és a fasizmussal rokonszenvező személyek száma. A magyar szélsőjobb felértékelődése és jelentőségének megnövekedése Gömbös Gyula miniszterelnökségének idejére[13] tehető, akit nagy mértékben terhel a felelősség Magyarország végleges jobbra tolódásáért és a szélsőjobboldali eszmék hazai térhódításáért.
Az 1939 májusi választások során a vesztesek a baloldal és a konzervatívok lettek. A választás a nyilas mozgalom nagy sikerét hozta. A különböző nemzetiszocialista pártok – a rájuk leadott mintegy 900 ezer szavazattal – összesen 49 helyet biztosítottak maguknak az új képviselőházban. Ezzel a parlamentben is a kormányzat legerősebb ellenzékévé váltak és súlyukat növelte, hogy a kormánypárt soraiból is többen szimpatizáltak velük. A hungaristák agresszív antiszemitizmusa, németbarátsága egyes középosztályi körök, harsány szociális demagógiájuk pedig bizonyos szegényparaszti és munkásrétegek számára bizonyult vonzónak.
Jelentős probléma volt a katonatisztek fokozódó politikai aktivitása, Werth Henrik – aki 1938 őszén került a vezérkari főnöki posztra – vezérkari főnöksége alatt azonban még jobban felgyorsult a jobbratolódás folyamata, egyre erősödött a nyilas szélsőjobboldal befolyása. Werth Henrik Horthy támogatását is annyira élvezte, hogy ez a körülmény kizárta Werth leváltását, a tisztikar hangulatát pedig végképp nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni.
A parlament létezése nem változtatott a rendszer igazságtalan lényegén. A szuronyok árnyékában megválasztott képviselők gyűlekezete, ahol az agressziv nacionalizmus, „fajvédelem” és haladás-ellenesség dolgában az ellenzék nagy része versengett a kormánypárttal, csupán gúnyképe volt a parlament intézményének, és diszkriminációs jogalkotásával (numerus clausus, zsidótörvények) még a formális polgári jogegyenlőséget is arcul csapta.
A parlamentről a magyar királypárti ellenzéki vezető, Payr Hugó, találóan írta 1938. október végén Horthyhoz intézett beadványában: „Nem a népnek van rá szüksége, hanem a hatalmon levőknek. Mert a parlament legbiztosabb levezető csatornája a tömegindulatoknak. Ha nagy a feszültség, egy kormányváltozás, ha még nagyobb: új választás mindig enyhíti a helyzetet, és egy időre új etapot, nyugalmi állapotot teremt. Ha ez nincs meg, a feszültség a hatalmon levők alatt robban, s nyomában jár a forradalom.”[14] Joggal vetődik fel a kérdés: Érvényesek-e a fasizmus lényeges jegyei a Horthy-rendszerre?
Litván György történész, szerint „Horthy rendszere már a maga korában sem volt korszerű, egy feudális maradványokkal terhelt rendszer volt, amely már akkor sem Európához kapcsolta a magyarságot. Horthy pedig személyében testesítette meg ezt a konzervatív rendszert, és összekapcsolta a konzervatív szárnyat a szélsőjobboldallal. Ügyesen elegyítette a konzervatív és szélsőjobboldali elemeket és irányzatokat, hidat tudott képezni ezek között.“
A Horthy-rendszer elsősorban a monopoltőke és a feudális maradványokkal terhelt nagybirtok hatalmát testesítette meg, de védelmezte a dzsentri és ún. „úri-keresztény-nemzeti” középosztályt, valamint a módos parasztság érdekeit is, amennyiben nem ütköztek a vezető tőkés és földbirtokos csoportok érdekeivel. A tőke és a földbirtok védelmében a rendszer egyrészt a konfliktusok csillapítására, kompromisszumra törekedett a hatalmon belüliek között, másrészt diktatórikus módszerekkel nyomta el a forradalmi baloldalt és szervezeteit, a munkásság és a szegényparasztság akár szervezett, akár ösztönös megmozdulásait.
Az igazságtalan és antidemokratikus módszerek a rendszer állandó jellemzői voltak: az első években jelen volt a terror, később politikai megfontolásokból a „törvényesség” spanyolfala mögött folytatódott az igazságtalan és antidemokratikus “keménykedés”. De a helyzettől függően, időről időre ez a “keménykedés” magasra csapott és vidéken mindvégig nyilvános maradt („Cicáznak a szép csendőrtollak,/mosolyognak és szavatolnak,/megírják, ki lesz a követ”)[15]
A kor konzervativ politikusainak az antiszemitizmushoz való viszonya is a konzervativizmus összetettségét mutatja. Romsics Ignác két konzervatív politikus – Bethlen István és Teleki Pál – politikusi pályáját vizsgálta, és azt állapította meg, hogy a zsidósághoz való viszonyuk jelentősen különbözik. Teleki Pál első miniszterelnöksége idején hozzák meg a numerus clausust 1920-ban, és amikor Bethlen 1928-ban kissé átalakítja, enyhíti, módosítja, akkor Teleki ellenzi ezt a változtatást. Majd amikor Teleki Pál újra miniszterelnök lesz, és 1939-ben a második zsidótörvényt beterjeszti, Bethlen István szót emel ez ellen. Ugyanakkor mindketten szemben állnak azzal az agresszív, fasiszta, szélsőjobboldali-forradalmi antiszemitizmussal, amit Szálasi Ferenc és nyilas pártja vagy Böszörményi Zoltán és a Kaszáskeresztes Párt képvisel.
Horthy Teleki Pálhoz 1940. október 14-én írott levelében a zsidókérdésről többek között a következőket írta: „…én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókézben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell…”[16]
Ezek után érthető, hogy Horthy semmit sem tett 1938-ban az „első” zsidótörvény (1938. XV. tc.) életbe léptetése ellen. Ugyanígy viselkedett egy évvel később is, amikor Teleki Pál közreműködésével elkészített, a „második”, már fajvédelmi passzusokat tartalmazó zsidótörvényt a Képviselőház és a Felsőház elé szavazásra nyujtották be. Az úgynevezett II. zsidótörvény életbe lépett. Még a kisgazda képviselők is – akik a Horthy-rendszer ellenzékének számitottak – megszavazták a zsidótörvényeket. Horthy pedig semmit nem tett e nyíltan faji alapon álló törvény életbe léptetése ellen és szintén szó nélkül fogadta 1941-ben a „harmadik”, immáron nyíltan „fajvédő” zsidótörvényt (1941. XV. tc.) is.
A „zsidó törvények” benyújtása előtt Darányi Kálmán miniszterelnök a kormánypárt győri nagygyűlésén[17] bejelentette, hogy „van zsidókérdés”, amelynek megoldását beemelte a kormányzati politikába. Egy hónappal később, április 8-án a kormány benyújtotta a képviselőházban „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló törvényjavaslatot, vagyis az „első zsidótörvényt”. A „második zsidótörvény“ már Teleki Pál miniszterelnökhöz kapcsolódik, aki vállalta a második zsidótörvény-javaslat parlamenti keresztülvitelét.
Az egyházfők és számos konzervatív politikus együttes fellépésének eredményeképpen a felsőház jelentős változtatásokat tett a törvényjavaslaton – mert beleszólva az átkeresztelés kérdésébe súlyosan sértette a keresztény egyházak jogait is -, de Teleki Pál határozott ellenállása miatt enyhítő módosításaik többségét az egyeztető tárgyalásokon visszavonták. A javaslat így – az eredeti szigorú rendelkezéseket megtartva, mint az 1939. évi IV tc. került be a Törvénytárba.
Bibó István fogalmazta meg a “zsidótörvények” társadalomra való hatását: „A zsidótörvények vonatkozásában felállítandó erkölcsi mérlegnek azonban a zsidótörvényhozás helyeslésének a kérdésén kívül van egy sokkalta súlyosabb tétele is: a zsidótörvény végrehajtása során napvilágra jutott társadalmi erkölcsi süllyedés. […] Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi. Ezek a lehetőségek egyrészt napfényre hozták, másrészt tovább súlyosbították a magyar társadalom erkölcsi süllyedésének a folyamatát, s e társadalom tekintélyes hányadának mohó kapzsiságáról, képmutató gátlásmentességéről vagy a legjobb esetben is rideg törtetéséről olyan megdöbbentő képet mutattak, ami nemcsak az érintett zsidók számára jelentett el nem felejthető megrázkódtatást, hanem egyáltalán minden jobb érzésű magyar számára is.”[18]
Horthy gondolkodására nem politikusi, hanem katonatiszti gondolkodás volt a jellemző, mely következtében nem tudta kellőképpen felmérni a külpolitika eseményeit, annak következményeit. Nem tudta magát kivonni a katonatisztek fokozódó politikai befolyása alól, ezt bizonyítja többek között Werth Henrik vezérkari főnökkel való viszonya is. A történelem során számtalanszor beigazolódott, hogy a katonai gondolkodás ritkán alkalmas egy társadalom vezetésére, különösen olyan helyzetben, amilyen Magyarországon volt 1938 után. Ennek a szűk látókörű gondolkodásnak volt az eredménye a világháborúba való oktalan belépésünk is.
1941-ben magyar katonai csapatok lépnek a Szovjetunió területére, annak ellenére, hogy a szovjet diplomácia többször is felkérte Magyarországot, hogy egy esetleges Szovjetunió elleni elkövetkező háborúban Magyarország ne lépjen be a szovjetek elleni háborúba. A Szovjetunió elismerte Magyarország igényét teljes Erdélyre,[19] melyről Horthy is megemlékezett emlékirataiban. A Szovjetunió egy nemes gesztust is gyakorolt – akivel Magyarország 1934-től diplomáciai kapcsolatban volt -, 1941-ben maradéktalanul visszaadta Paszkievics által zsákmányolt 1848-49-es zászlókat, és megkövette Magyarországot az 1848-49 szabadságharc elleni orosz katonai lépések miatt. Németország 1941 június 22-én megtámadta a Szovjetuniót és utolsó lehetőségként Magyarország számára Molotov külügyi népbiztos 1941. június 23-án biztosította a moszkvai magyar követet a Szovjetunió békés szándékáról és a magyar revízíós törekvések támogatásáról.
Ennek ellenére Magyarország belépett a szovjetek ellen a háborúba. A folytatás ismert. 1944. március 19 a német katonai megszállás, 1944. október 15 Szálasi Ferenc és náci szellemű nyilas pártjának uralma, majd 1945, amikor harcoló szovjet csapatok jöttek Magyarország területére. A jobboldali Horthy-rendszer több mint 3/4 millió magyar állampolgár elpusztulásáért felelős![20] Ezen a ponton érdemes elgondolkodni azon, hogy az ún. jobboldal felelősége az is, hogy Magyarországon a bolsevizmus tért nyert. Mondhatnánk úgy is, hogy a jobboldal egyetlen sikeres importja volt a magyarországi bolsevizmus.
Ha a Horthy-rendszert röviden értékeljük, megállapíthatjuk azt, hogy ugyan egy parlamentáris berendezkedés volt, de végtelenül antidemokratikusan és tökéletlenül működő igazságtalan áldemokrácia volt. Az antiszemitizmus különböző formákban és intenzitással a Horthy-korszak politikai és társadalmi életének integráns része volt. De nem volt fasiszta diktatúra. A Horthy-rendszerben a konzervativizmus egy elavult, megmerevedett hatalmi rendszerhez kötődött.
Hankiss Elemér fogalmazása szerint, „ami a Horthy korszak konzervativizmusában érték lehetett volna, az nehezen bontakozott ki abban a rendszerben, mert rátelepedett egy uralkodó osztály kemény érdekrendszere.“
[1] Horthy, a kormányzó. Rendezte: Koltay Gábor. Gyártó és forgalmazó: Korona Film, 2006, 145 perc.
[2] Március 20-án az un.Vix-jegyzék követelte az ország keleti részének kiürítését a Szeged, Debrecen Vásárosnamény vonalig és egy 40-50 km-es semleges sáv létrehozását.
[3] A szegedi gondolat egyik alapja az ún. keresztény középosztály politikai hegemóniájának megteremtése volt, a másik pedig a radikális nacionalizmus és az antiszemitizmus.
[4] Bibó István Közéleti Társaság konferenciája: Szembenézni a XX. Századdal. 2003. május 31.
[5] Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében. München, 1923, Verlag für Kulturpolitik, 477-479.
[6] A vörös uralom áldozatai Magyarországon- Budapest 1922. December.1
[7] http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/vary_albert_adatai_a_voros_terror_aldozatairol/
[8] Gosztonyi Péter történész becslése szerint a fehérterror áldozatainak száma meghaladta az ötezret. Szakály Sándor történész közlése szerint a fehér terror áldozatainak száma 1.500 fö körül volt.
[9] A fehérterrornak sok száz zsidó áldozata volt
[10] Ostenburg a második királypuccs alkalmával (1921. okt. 20 – 23.) különítményével Sopronban állomásozott és Károly királyhoz csatlakozott, aki Sopronban ezredessé nevezte ki. Csapatai kísérték Budapest felé a királyt, s vettek részt oldalán a budaörsi ütközetben. A puccs leverése után Ostenburg rövid ideig fogságban volt, de anmesztiában részesült.
[11] A Dunakeszi határában, a folyó partján talált áldozatok boncolásakor nyilvánvalóvá lett, hogy mielőtt fejbe lőtték volna a két újságírót, szadista módon megkínozták őket. Somogyi orrcsontját betörték, egyik szemét kinyomták, Bacsó testén pedig nyolc – feltehetőleg böllérbicskától származó – mély szúrást is találtak.
[12] 1919 novemberében Orgoványban 60 baloldali embert, közöttük zsidókat mészároltak le.
[13] 1932-1936
[14] Horthy M. titkos iratai (192. o.)
[15] József Attila: Hazám
[16] Horthy M. Titkos iratai 261–262.
[17] 1938. március 5
[18] Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In: Bibó István összegyüjtött munkái 2. Az Európai Protestans Magyar Szabadegyetem (Bern) kiadása 1982. 397-398.
[19] 1940 nyara (SZU 1940 augusztus 2.-án elfoglalja Beszarábiát)
[20] Magyarország összvesztesége az 1941–1944. közötti államterületen hozzávetőleg 830–950 ezer fő
