Magyar Péter a mohácsi csata 500. évfordulóján mondott beszédében arra helyezte a hangsúlyt, hogy a megsemmisítő vereség ellenére Magyarország győztes, mert ma is létezik. Állítása szerint a magyar történelem nem a vereségek története, hanem „a talpra állások története, a megmaradásé, az újrakezdésé… Bár elveszett a király és az ország politikai egysége, Magyarország nem tűnt el a föld színéről”.
Így is fel lehet fogni. De ha már Magyar beállt azok sorába, akik kényszert éreznek arra, hogy a történelmi eseményeket saját politikai helyzetük és víziójuk szerint adaptálják, megtalálhatta volna a párhuzamokat a mohácsi csatavesztés és saját kormányzása között. Először is, vannak nemzetek, amelyeknek nem kell állandóan talpra állniuk, mert nem buknak állandóan el. Nem erre kell berendezkedni.
Mohácsnak legkevésbé az a tanulsága, hogy a magyar nép milyen derék, milyen nagyszerű, mert a mohácsi tragédiát is túlélte. Magyar további tragédiákat állított csatasorba, hogy a fenti tézisét igazolja. Mohácsból ő azt a tanulságot vonta le, hogy a tragédiák után (ez nyilván a NER, amelynek ő oszlopos tagja volt) ne húzzunk szét, hanem tartsunk össze. Magyarul: mindenki álljon mögé, és ne kritizáljon.
Mi látunk más tanulságokat is Mohács kapcsán. Bár nagy volt a török túlerő, de a veszteségeket csökkenteni lehetett volna, ha a fejetlenség helyett megfontoltság jellemzi a kor magyar vezetőit. A hirtelenség, az indulatosság, a „mutassuk meg” mentalitása nem vált az országnak javára. Az a fejetlenség például, ahogyan Magyar Péter kormányoz, jól mutatja a párhuzamot a mohácsi vész előtti állapotokkal.
Aztán vannak visszatérő motívumok, amelyek a „nemzeti érzés”-nek nevezett átok címszava alá tartoznak, amikor a sorstragédiákból erény lesz, a vereségből dicsőség. Épp ez az, ami Mohácsnál is működik: nem tanulunk belőle, hanem ünnepeljük magunkat, hogy túléltük. Magyar is ezt igyekezett kifejezni azzal az öltözettel, amit legtöbben Bocskai-ruhának néztek, pedig Atilla-ruha, ami nem mindegy. De ha már ennyire hasonlít a szélsőjobboldal és a neonácik kedvenc ruhadarabjához, akkor nem veszi fel az ember, tiszás logóval díszítve sem.
Különösen akkor, ha Mohács és a többi magyar tragédia kiváltó okainak egyike az a „nemzeti érzés” nevű patetikus, hamis identitástudat, amit Magyar öltözete is kifejezni óhajtott. Ennek a „nemzeti érzésnek” a nevében követte el a magyar nemzet a legtöbb „hibát”, aminek következtében tragédiák, vereségek, tömegsírok, népirtás és országvesztés következett be. Utóbbiból nem tanultak, hanem még rátettek.
Mohácson nincs mit ünnepelni azért, mert talpra állt és megmaradt utána a magyar nép. Tanulni kellene belőle, hogy ne következzen be ismét. Sem fizikai, sem szellemi értelemben. Miután Magyar részt vállalt a legutóbbi „Mohácsban”, nem kellene megismételni. Márpedig ugyanaz az ideológia, ugyanoda vezet. Mohácsnak nincs működő és emberséges formája.
Jó lenne, ha Magyar Péter nem újabb Mohácsban gondolkodna, hogy újra megmutathassuk, még őutána is képesek vagyunk talpra állni. Lehet, hogy neki közben is állandóan Mohács kell, hogy eljátszhassa a hőst, mi megvagyunk Mohács nélkül. Ezért vannak rossz érzéseink, ha meglátjuk a díszmagyart, az Atilla-ruhát, a Bocskait, bármilyen kivitelben és „újragondolt” tiszás változatban.
Ez minden újabb Mohács előjele.
