/

Angol játékosoknak lehet véleményük a rasszista szurkolóikkal és a kormányukkal szemben, a magyaroknak nem

Mégiscsak van alapja és oka a meccsek előtti letérdelésnek, a rasszizmus elleni kiállásnak, amire legjobb példa az angol válogatott esete, amely elveszítette a döntőt, és a büntetőket hibázó három fekete bőrszínű angol játékossal szemben gyalázkodó rasszista kommentek áradata indult el. Az antirasszizmust csak rasszisták utasítják el, amire legjobb példa Orbán Viktor, akinek a labdarúgó válogatottja politikai utasításra nem térdelt le, hanem visszataszítóan, képmutató módon mutogatott az EB-mezekre elhelyezett “Respect” feliratra. Ebből éppen ez hiányzott: a respect, a tisztelet.

Ám még ennél is figyelemre méltóbb az, hogy Angliában a labdarúgó szövetség független a kormánytól, a futballisták is függetlenek a politikai vezetőktől és a szurkolóktól is. Lehet véleményük a kormánnyal és a szurkolóikkal szemben is. Harry Kane, az angol válogatott csapatkapitánya egyszerűen kijelentette, hogy aki rasszista, az nem szurkolója az angol csapatnak, és nincs szükségük rájuk. Mikor merne magyar játékos a feketébe öltözött, karlendítéssel köszönő, buzizó, a fekete játékosokra huhogó és banánt mutogató magyar fasiszta szurkolóknak ilyet mondani?

Ezek a magyar “szurkolók” Orbán szemefényei, akiket megvéd a külügyminiszter, aki totális szerepzavarban egy független sportszövetséget gyaláz az antirasszista döntése miatt. Ez a fasizmus. Az angol csapat egyik játékosa Tyrone Mings képmutatónak nevezte az angol belügyminisztert, aki korábban “politikai gesztusnak” nevezte az antirasszista letérdelést, de amikor a tizenegyesek miatt elszabadult a rasszista gyűlölködés, akkor undorítónak nevezte azt. A feketebőrű angol játékos emlékeztette a miniszterét, hogy nem lehet egyszerre elítélni az antirasszizmust és a rasszizmust is.

A kihagyott 11-esek csupán ürügyek, hogy az alig leplezett és elfojtott fajgyűlölet megjelenjen. A kihagyott 11-esekért nem a három játékos a felelős, hanem az angol szövetségi kapitány, aki azért hozta be őket, hogy szinte labdaérintés, kellő önbizalom, a küzdelemben való részvétel nélkül 11-eseket rúgjanak. Ezt a hibát egy falusi edző sem követné el. Ezek a játékosok egy rossz döntésnek az áldozatai. Csak rasszisták számára jelent valamit, hogy véletlenül éppen feketék. Az angol edző magára is vállalta a felelősséget, és a játékostársaik is kiálltak mellettük. A miniszterrel szemben is.

Mikor merné egy magyar játékos képmutatónak nevezni – mondjuk – Szijjártót, hogy Orbánról már ne is beszéljünk, aki az angol belügyminiszternél is cinikusabb és aljasabb rasszista szövegeket engedett meg magának? Amikor Gulácsi Péter, a sérült Szoboszlai Dominik mellett a csapat egyetlen világszínvonalú játékosa, kiállt a szivárványcsaládok és a diszkrimináció ellen, megszólalt a magyar futball valódi tulajdonosa, a “miniszterelnök”, aki parancsba adta a szövetségi kapitánynak, hogy a különállást szüntesse meg. Nem lehet a válogatott futballistáknak a fasiszta magyar államtól eltérő véleménye, vagy aki nem rendeli alá magát Orbán politikájának, azt ki kell tenni a csapatból.

Vajon Gulácsi Péter letérdelt volna-e a fajgyűlölettel szemben, ha szabad? Vajon Gulácsi kifejezte volna-e a szolidaritását, az egyenlőség melletti kiállását, ha a magyar válogatott tagjai dönthettek volna erről? Magyarországon a miniszterelnök mondta meg, hogy miért nem térdelnek le a magyar játékosok, ami azt jelenti, hogy ő hozta meg ezt a döntést. Mintha a csapat tagjai óvodások vagy önálló véleményre alkalmatlanok lennének. A lengyeleket leszámítva az összes csapat maga döntött arról, hogy letérdel vagy nem, mert a játékosok felnőtt emberek, öntudatos, szabad polgárok.

Magyarországon ez nem így van. Angliában a miniszterelnök elítélte ugyanazt, amit Magyarországon a miniszterelnök és a külügyminiszter megvédett. Boris Johnsont sem az angol tudományos akadémia fogja eltemetni, mint saját halottját, de annyi esze és tisztessége van, hogy tudja, a bőrszín alapján való megkülönböztetés és gyalázkodás elfogadhatatlan. Magyarországon ez a szurkolás része, természetes velejárója, amit a fasiszta magyar kormány védelmez és támogat. Boris Johnson azt mondta, hogy azok a rasszisták, akik a “sziklák alól előmásztak, bújjanak oda vissza”.

Az angol válogatott csapatkapitánya azt mondta a rasszista szurkolóknak, hogy nem vagytok szurkolók, és nincs szükségünk rátok. Mikor merné ezt mondani a magyar válogatott csapatkapitánya a rasszista és homofób magyar szurkolóknak, Orbán szemefényeinek azután, hogy három meccsre megbüntette a magyar válogatottat az UEFA, amit zárt stadionban kell játszani? Soha. Vagy addig lenne csapatkapitány és válogatott, de talán még saját klubcsapatából is kidobnák, külföldre kellene mennie játszani. Ha a mostani nem játszana eleve külföldön, de még így sem merné megtenni.

A magyar válogatott játékosok, mint megszeppent kisgyerekek mennek oda a feketébe öltözött rasszista csőcselékhez, hogy gazsuláljanak nekik, mert nagyobb befolyásuk van a labdarúgó szövetség életére, mint nekik vagy a szövetségi kapitányuknak. Totális alattvalók, akiknek a legaljasabb ideológiákhoz kell statisztálniuk, ha játszani akarnak. A magyar futball leképezi a magyar társadalmat. Ugyanez igaz az élet minden területére: aki nyugalmat akar, aki el akarja kerülni az üldözést, a mocskolódó hadjáratot, aki akarja csinálni azt, amihez ért, annak engedelmes alattvalóvá kell válnia.

Ez a fasizmus. Az emberek lelkének megtörése, igába hajtása, gerincük megroppantása, személyiségük eltiprása. Uralom minden és mindenki fölött. Aki nem engedelmeskedik, az nem focizhat, és semmit nem csinálhat. Csak olyan dologgal foglalkozhat, amit megvetnek, megbélyegeznek, üldöznek, kicsinálnak, kiéheztetnek, megaláznak. Ez az Orbán-rendszer. “Néhány angol futballrajongó annyira megnehezíti, hogy angol futballrajongók legyünk” – írta Matt Haig brit író. Mit mondjanak a magyarok? Mi nem is vagyunk magyar futballszurkolók, mi mindig Orbán ellen szurkolunk.

Mi majd annak a magyar válogatottnak szurkolunk, amely a diktatúra ellen, és nem a diktatúráért játszik. S amely kiáll az egyenlőség mellett, és nem hunyászkodik meg, nem csókol kezet fasiszta politikusoknak és “szurkolóknak”. A magyar válogatottban nem volt egyetlen ember, aki szembeszállt volna és vállalta volna önmagát. Pedig ez is a sport része. Meg az emberségé. Mekkora ember lett volna Gulácsi Péter, ha ő egyedül letérdel? Gulácsi Péter rendes ember, és ugyanazt tette, amit a magyarok többsége: megadta magát és belesimult a rendszerbe. A “nagyobb cél” érdekében.

Ja, szolidaritásból és udvariasságból az olaszok is letérdeltek a döntőben. Ilyesmire egy orbánista magyar nem képes.

 

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

A Yale professzorának kritériumai szerint is Orbán rendszere fasiszta

Következő cikk

Az Orbán-rendszer kiszolgálóinak kisenciklopédiája

en_USEnglish