Hősök voltunk mostanáig,

Most szűkölünk a sarokban;

Agyunkban pánik tanyázik,

Keveseljük, ami sok van;

 

Nem elég a pénz, az arany,

A csillogás és kényelem,

Jobban tetszik, ha arctalan

szemeinkben az értelem.

 

Ha ránk mordul a hatalom,

Szájunk néma, gyáván kussol,

Inkább nyelvem leharapom,

Ha gáz szivárog a tusból.

 

Szervünk lett a konformitás –

“Az én házam, az én váram!”

Ásónk árkot újra ki ás,

Kerítésben kósza áram,

 

Rajta görcsbe rándult kezek,

Lyukból kifordult szemgolyók,

Bennük a halál ránk nevet,

Szájból csurog a nekrológ.

 

“Jaj, csak meg ne fertőzzenek”

A csonton rothadó izmok,

Arra, hogy én megöljelek,

Mindig volt és lesz egy indok.

 

Körbezártam életemet,

A kerítésem égig ér,

Nincs esélye véletlennek,

Az Isten megváltást ígér.

 

Birodalmam tükörképe

a mennybéli örök rendnek;

Hogy írta Mózes könyvébe?

“Csak erőszak tarthat rendet!”

 

Benne neked nincsen helyed,

Mert kérdezed: Milyen jogon?

Azt nem szabad elfeledned,

Te nem vagy barát sem rokon!

 

Csak kéz, mely tükröt tart elém,

Benne csontra száradt arcom,

Kit látok, szólítnám nevén,

De már nem ismerem; pardon!

 

Idegen szem foncsorba vész,

Bőrnek színe, mint pergament,

Homlok mögött sorvadt az ész,

Részvét belőle hovament?

 

Kerítésnek túloldalán

A hullák hegye egyre nő,

Köztük fekszik apám, anyám

És legalul a teremtő.

 

Magassága eget súrol,

Míg eléri a tetejét,

Hogy átléphessen a túlról,

S kezét kinyújtsa tefeléd.

 

De jobbja jobbra nem talál,

Ujja levegőbe markol,

Ki ott vár rá, az a halál,

És ki szélmalommal harcol.

 

Az mind, mi itt van, az enyém,

Rá ne fájjon senki foga,

Hős vagyok hullák tetején,

Ez hatalmam felső foka.

 

Jólétem, az én érdemem –

Magyarázom be magamnak -,

Amim van, joggal élvezem –

Dicsőség lenni magyarnak!

 

Lingental, 2015. augusztus 1.

 

Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)