Bartus László: Az Orbán-mítosz vége

24 perc olvasási idő
14
Logikus és törvényszerű, hogy a fasiszta diktátorok képtelenek leplezni valójukat, és a rendszerük ugyanazt a pályát futja be, mint az összes többi

Sokáig tartotta magát a hiedelem, hogy Orbán egy tehetséges politikus, nagy stratéga, megfoghatatlan manipulátor, ügyes taktikus. Nagy “államférfinek” mindig csak korlátolt emberek tartották, vagy azok, akik felszínes emberismerettel rendelkeznek, és csak azt látják, ami a szemük előtt van. De kétségtelenül élt egy mítosz, hogy Orbán tehetséges ember, ügyes politikus, amit ellenfelei és kritikusai is elismertek. Ezt a véleményt mi soha nem osztottuk, ezt a képességet mi nem ügyességnek és tehetségnek, hanem gátlástalanságnak nevezzük. A skizofrén paranoiások ösztönös megérzéseinek és hatalomvágyának.

De örömmel jelenthetjük, hogy ez a hamis mítosz szertefoszlott. Orbán eltaktikázta, elfuserálta, és mára kinyírta magát. Ez nem azt jelenti, hogy a vidéki magyar embereket ne tudná még sokáig bolondítani, de a nemzetközi tekintélye, az európai befolyása, a világra szóló tervei romba dőltek. Márpedig nem az volt nagy teljesítmény, hogy a roskadozó magyar demokráciát felszámolta, hanem az lett volna teljesítmény, ha a jogállam felszámolása mellett fenn tudja tartani a demokrácia hamis látszatát, és a liberális demokráciákkal szembeni alternatíva lehetőségét. Márpedig erre minden lehetősége megvolt.

*

Orbán nagy előnye a többi diktátorral és fasisztával szemben a liberális múltja, neveltetése, hogy értette és beszélte a liberális demokraták nyelvét. Ezért sokáig képes volt arra, hogy leplezze valódi szándékait, és lépései törvénytelen, antidemokratikus és önkényuralmi jellegét. A pávatánc lényege az volt, hogy másképp beszélt, mint ahogy cselekedett, és ha meg tudja őrizni a szalonképességét, iszonyatos veszélyt jelentett volna a liberális demokráciákra, a szabadságra és az egész világra. Ha megtartja a látszatot, hogy olyan, mint közülünk egy, csak másképp lát bizonyos kérdéseket, más megoldásokat használ azokra a problémákra, akkor megfertőzhette volna az egész világot. Amíg tanakodnak a világ “bölcsei”, hogy mi ez valójában, addig ő fasizálta volna az egész világot. Ha ezt megteszi, tehetséges és ügyes politikus.

Ez volt Orbán titka, hogy úgy beszélt, mint egy liberális demokrata, és úgy cselekedett, mint egy fasiszta. De becsomagolta a legtörvénytelenebb aljasságait is, mintha az a jogállamiság keretein belül történne. Mérget csomagolt cukrospapírba. Az első hibát azzal követte el, amikor ő maga elárulta, hogy ez méreg: az “illiberális demokrácia” fából vaskarika. Illiberális demokrácia nem létezik. Ebből már tudni lehetett, hogy itt a disznószart csomagolták selyembe. Bármennyire igyekezett demokráciának álcázni ezt, és baloldali bunkósbotnak láttatni a “fasisztázást”, ha valaki felismerte a tartalmat. Orbán saját szempontjából sajnálatosan szorosan követte Mussolini, Horthy és Hitler mintáját, ami felismerhetővé tette őt. A törvénytelen és illegitim alaptörvényében megmutatta a “magot”, amit elvet, és akinek van szeme, abból azonnal látta, hogy ez a “kereszténység” neve alá bújtatott fasiszta diktatúra lesz.

De ezt sokan még ma sem látják, mert nem látják egy jelenség gyökere és ága közötti összefüggéseket. Nem tudják, hogy minden “mag” a maga gyümölcsét termi. Szilvamagból szilva lesz, soha nem körte. A rosszul alkalmazott fenomenológiai, jelenségszintű megismerés, amely csak a láthatót látja (de a láthatatlant, amiből a látható létrejött, nem), alkalmatlan társadalmi folyamatok megismerésére, azonosítására. Aki mindig csak annyit tud egy jelenségről, amit lát, az a népirtást csak akkor fedezi fel és ismeri el, ha már megtörtént, és a halottakat szedik ki a tömegsírokból. Aki tudja, hogy semmi nem véletlen és semmi nem magától lesz, hanem annak van egy “magja”, amit elvetettek, az tudja, hogy a népirtás már a “magban” benne volt, és kezdettől népirtó rendszerről beszél, holott még sehol nincs a népirtás. Vadállatnak nevezi a kedves pici tigriskölyköt, mert tudja, hogy a kölyök egyszer felnő, és a benne levő program alapján belőle egy vadállat lesz.

Ugyanígy nevezhetjük Orbán rendszerét 2010-től diktatúrának, mert a megválasztása estéjén elmondott, fülkeforradalomról szóló beszédében a diktatúra magvát vetette el. De akinek ebből még nem esett le semmi, legkésőbb 2011-ben ezt már tudnia kellett (volna). Orbán kezdeti sikereinek titka az volt, hogy a látszatot fenn tudta tartani, a jelenség szintjén nem volt egyértelműen beazonosítható és megfogható. A nyelv birtoklásával a fasiszta diktatúrát demokráciának láttatta, és ha nem követi el azt a hibát, hogy rendszere “illiberális” magváról beszél, és nem ragaszkodik ahhoz, hogy a “keresztény-nemzeti” identitást feltámassza, és ezzel az ideológiával azonosítsa magát, akkor a jogállam lebontását az üres keretek fenntartásával és a liberális nyelvezettel sikeresen leplezhette volna. Azzal, hogy magát a szélsőjobboldali maggal azonosította, az antiszemita gyökereket feltárta, a “szoknyáját felhúzta”, és meglátszott a mezítelenségének rútsága, már vesztes pályára helyezte magát. Mert a szélsőjobbot nem lehet szélsőjobbként eladni. Hibás rögeszme volt az is, hogy a rendszerrel való azonosuláshoz kell adni egy hamis nemzeti identitást. Az emberek praktikus alapon is azonosultak volna, kimondatlanul, az önleleplezés nélkül.

Az például kilenc éve nem zavar Magyarországon senkit, hogy a Fidesz szélsőjobboldali párt, Orbán pedig egy antiszemita, aki fasiszta államot épít. Ezt nemcsak azért fogadják el, mert “kereszténynek” nevezi a magyarokat. Ezzel előhívhat antiszemita érzelmeket, de ezek megvannak enélkül is. Viszont leleplezi önmagát az állami álkeresztény dumával. Az nálunk mindig antiszemitát és fasizmust jelent.

*

Orbán nagy “titka” és rendszerének nemzetközi sikere abban állt, hogy a szélsőjobbtól eltérően nem vállalta a szélsőjobboldaliságot. Ebből mára annyi maradt, hogy a jobbközépnek a “jobboldalt” javasolja partnernek. Még mindig nem mondja ki, hogy a “szélsőjobboldalt”, mert ennyi megmaradt a siker receptjéből, de ez már nevetségesen átlátszó, mert a jobbközéptől “jobbra” csak a szélsőjobboldal van, és azok a szörnyeteg figurák, akik súlyos büntetéssel fenyegetnek mindenkit, aki megmenti egy menekült életét, a legótvarosabb szélsőjobboldaliak. Orbán pedig azzal nyírta ki magát, hogy ezeket a “hősének” és a barátainak, az eszmetársainak nevezi. Ezzel elmúlt a bénító varázs, a megfoghatatlanság. Attól kezdve, hogy Orbán – ha az öndefiníciójában még nem is, de a megnyilvánulásaiban igen – nyíltan vállalja a szélsőjobboldali jellegét, ő és a NER modellje nemzetközileg megbukott. Orbán egy ócska szélsőjobboldali, akit azonnal elhelyez mindenki oda, ahova való. Látható, hogy egy fasiszta diktátor. Aki mindig is volt.

Ha Orbán tovább sodródik a szélsőjobboldalba, márpedig ebbe lavírozta be magát, semmi nem különbözteti meg a közmegvetésnek örvendő szélsőjobboldal botrányos figuráitól, bármennyire is szeretné azt a képet fenntartani, hogy ő más és ezek fölött áll. Berendelhetik a svéd nagykövetet, aki nevén nevezi azt, amit csinál, de ezt kinevetik, mert a “király” meztelen. Orbán azért nem egy zseni, nem jó politikus, mert erre semmi szükség nem lett volna. Fenntarthatta volna a kettősséget a kommunikáció és a tettek szintjén, és a kommunikációval kivédhette volna a tettek pontos beazonosítását, ahogy korábban is tette. Nem volt semmi szükség arra, hogy a politikából távozó Junckert Soros Györggyel plakátra tegye. Hiú bosszúvágy. Elveszítette a realitásérzékét, a diktátorok önkontrollra képtelen karaktere magával ragadta őt.

A kontroll nélküli hatalom és annak naponkénti átélése olyan további személyiségtorzulást eredményez, amely képtelenné teszi az okos, hidegfejű, taktikus megfontolásokra. A bevándorlásellenes propaganda túl van hajtva, olyan primitív szinten mozog, amely az utolsó zsákfalu legszélső házának legsötétebb és legbutább emberének a zsigeri szintjével azonos, ami egy idő után kontraproduktív lesz. Először csupán a legokosabb emberek undorát és elutasítását váltja ki, ez jön az Unió felől, de ez gyűrűzik majd lefelé, és eljut a zsákfalu utolsó házába is. De Orbán dacból sodródik a szélsőjobb és a szalonképtelenség felé. Érzelmileg már azok sem állnak mellette a Néppártban, akiket korábban megtévesztett a NER kettősségével, a “jópofa” focista dumájával. Ma már leprásként kezeli mindenki, megvetéssel beszélnek róla.

Arra például a világon semmi szükség nem volt, hogy a felfüggesztése után tovább gyalázza az Uniót, az emberek tapasztalata Európában más, és élvezik a nyugati demokráciát, s az uniós polgárságot. Arra pedig végképp nem, hogy belerúgjon Manfred Weberbe, akinek a gyenge karakterének ő sokat köszönhet, mert egy jellemes ember úgy vágta volna már ki a Néppártból, hogy csontja törik. Belerúgott abba az emberbe, aki megmentette. Neki “erősebb” emberek kellenek, mint ő maga, de közben nem mer a nagy “erős ember” kiállni egy nyilvános vitára egy tájékozott és értelmes liberális demokratával, a szocialisták vezetőjével, mert a hazugságai lelepleződnek és védtelenek, mert a fasizmusába belebutult. Ezzel azt a hibát is elkövette, hogy megragadja a látszatot, mintha ő még mindig az európai politika centrumában, és nem a Salvini, Le Pen, az AfD és Geert Wilders nevével fémjelzett pöcegödrében állna. Annyira hülye, hogy saját magát lökte ki onnan. Hazug, lop, és még gyáva is.

*

Márpedig, a szocialisták óriási hibát követtek el a maguk részéről, amikor Timmermans vitára hívta, mert ez azt a látszatot kelthette volna, hogy az európai baloldal az igazi ellenfelének nem is Webert, hanem Orbánt tartja, vagy legalábbis a személye egyenlő súllyal esik latba. Kívánni sem lehetne jobb helyzetet, és ha Orbán nem csinálja össze magát, akkor a populizmusával lesöpörhette volna az ellenfelét. Egy értelmes ember mindig hátrányban van egy gátlástalan populistával szemben, aki összevissza hazudozik, amit akar, nincsenek korlátai. Trump egy atomfizikust legyőzne a hozzá nem értő nyilvánosság előtt az atomfizikáról rendezett vitában. Csak egy másik atomfizikus nem lenne erre képes. De Orbán – hála Istennek – megfutamodott, és ezzel tovább sodródott a szélsőjobb irányába.

Orbán a “pártján belül (ha lehet így nevezni a totális diktatúrával irányított, pártként nem létező szervezetet) szintén elveszítette annak lehetőségét, hogy ép eszű tanácsokat kapjon, mert csak a megfélemlített talpnyalók maradtak, akik nem tudnak és nem mernek már saját fejükkel gondolkodni. Senki nincs, aki épeszű tanácsot adjon neki, Finkelstein pedig halott. Finkelstein az általa kitalált Soros-kampányt sem hajtotta volna ennyire túl. De nincs jobb ötletük, csak az antiszemitizmus. A populizmust, a hazugságot, a mocskolódást csak addig szabad elvinni, amíg az nem veszélyezteti a demokratikus középből való kihullás lehetőségét. Orbánnak addig volt esélye Európa elfoglalására, amíg a rendszerének hamis demokratikus látszatát fenntartotta.

Orbán elvétette a túlzott orosz és kínai barátságot is, mert nem ismeri az orosz maffiát, hogy ezzel az ő önrendelkezésének vége, s a kínai kommunista államot sem, amelyben megbízni nem lehet (s amelyből világpolitikai tényező soha nem lesz, mert az emberek nem kínai filmeket néznek, és nem a kínail életformára vágynak, hanem az amerikaira). Orbánnak akkor lett volna esélye Európa és a világ fasizálására, ha a világ liberális demokratái között marad, akik legitimálják őt, és észrevétlenül szerezheti meg az európai többség támogatását a leplezett fasizmushoz. A szélsőjobboldalra ugyanis soha nem fog a többség szavazni.

Ha Orbánt a simlis “bölcsek” simliskedése ellenére (mert arra kérték fel őket, hogy elsimítsák a visszautat Orbánnak) kivágják a Néppártból, a “jobbközépből”, neki európai és nemzetközi szinten vége. Bár így lenne, a pezsgő még a hűtőben van. Sajnos, ez még mindig nem dőlt el véglegesen, de egy biztos: az “Orbán-mítosznak” vége. Ebből a mai helyzetéből csak egy nagyon erős európa-párti fordulattal térhetne vissza, amire reményeink szerint már nem lesz képes. Néhány éve még attól lehetett tartani, hogy a világ leszavazza majd demokratikusan a demokráciát, és a nyugati liberális demokráciákban is a fasiszták kerülnek hatalomra. A liberális értelmiség jó szokásához híven elhitte azokat a baromságokat, hogy ez “elitellenes lázadás”, ami ellen nem lehet semmit tenni. De szerencsére nélkülük is kiderült még időben, hogy ez az orosz titkosszolgálat propagandája és szélsőjobboldali fasiszták közös támadása a demokrácia ellen, aminek ellent kell állni, és a hazugságaikat nem szabad átvenni és tudomásul venni.

*

A világdiktatúrához (és benne a sok kicsi diktatúrához) egy olyan emberre van szükség, aki elhiteti, hogy a demokratikus közepet reformálja meg, és hoz valami újat és jobbat, de az nem a szélsőjobb. Mára az kiderült, hogy ez az ember nem Orbán Viktor lesz. Orbánt elsodorta saját fasiszta diktátorsága, lehullott az álarca, utóvédharcait folytatja. De előbb-utóbb a helyére kerül a szélsőjobboldal ölelő karjaiban. Ott a helye. Egy ostoba pojáca, tehetségtelen hülye, aki olyan lehetőséget puskázott el, ami nem sok embernek adatik, hogy a világ főgonosza lehessen. Azzal a szereppel soha nem elégedett volna meg, hogy egy tisztelt demokratikus vezető a sok között. Ő luciferi szerepre vágyott, amelyhez mindig számíthat bárki az egyházak odaadó támogatására.

A lényeg, hogy megméretett, és könnyűnek találtatott. A hülyeségére azzal tette fel a koronát, hogy amikor végre fogadják a Fehér Házban, mert kifizetett egy meghívást az adófizetők pénzéből, még akkor sem lehet dicsőséges a bevonulása, akkor sem élvezheti a dicsfényt, mert amerikai kétpárti szenátusi tiltakozás és a világsajtó undora és megvetése kíséri. Ennél nagyobb bukást nem lehet elképzelni, ennyire csak egy tökéletesen alkalmatlan hülye csinálja ki magát. Vigasztalódhat Orbán azzal, hogy ugyan nemzetközi selejt, de a magyaroknak leárazva egy ideig még jó lesz.







Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Világbotrány Orbán fogadása a Fehér Házban

Következő cikk

Vajon az ATV “CNN-műsora” bemutatja-e, hogy a CNN szélsőségesnek és diktátornak nevezte Orbánt?