Március 15-e a lelkiismeret próbája a magyar népnek. Áldás és átok. Áldás, mert ilyen tisztán soha nem fogalmazódott meg a szabadság mibenléte. Átok, mert mindenkor szembesíti a magyarokat saját helyzetükkel, amivel nem mindig szeretnek szembenézni. Petőfi Sándor szavai égetnek. Választás elé állítanak. Meg kell felelni nekik. Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok. S a magyar nép a másfél évszázados hagyományának megfelelően 2016 március idusán is megadja a választ: „rabok legyünk, s ne legyünk szabadok”.
A zsarnok a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szónokol. Lehet-e ennél nagyobb szembeköpése március 15-nek? Ahol a sajtószabadságot hirdették, ott az beszél, aki lábbal tiporja a sajtószabadságot. Aki a köz médiáját hazugsággyárrá változtatta. Ahol egykor a törvény előtti egyenlőséget hirdették, egy bűnöző mond beszédet, aki hűbéreseivel szétlopta a köz vagyonát, de nem felel köztörvényes bűntetteiért. Ahol Irinyi és Vasvári a lelkiismeret szabadságát, a törvény előtti egyenlőséget hirdette vallási tekintetben, ott az a zsarnok szónokol, aki megszüntette több száz egyház, vallásfelekezet jogi státuszát.
Ahol egykor egyetemisták, polgárok gyűltek össze, hogy a népnek felelős kormányzat legyen Pesten, hogy valódi országgyűlés működjön, a nemzet javát szolgáló Nemzeti Bank legyen, ott ma fizetett statiszták, szervezett tapsolóbrigádok, propagandacsoportok hallgatják a zsarnokot, a szabadság gyilkosát, aki új „Szent Szövetséget” akar létrehozni Európában, felszámolva a liberális demokratikus Európát. Akit egy másik országból idehívott csőcselék éljenez. Egy olyan ember beszél, akit a hatalom erőszakszervezetei védenek, amelyek távol tartják az igazi népet. Ma olyan március 15-e van, ahol nem lehet a szabadságot követelni, Orbán ellen kiabálni, a zsarnok ellen tüntetni a Nemzeti Múzeumnál, mert elvisznek a rendőrök. A szabadság követelése rendbontás.
Petőfi Sándor áll szemben azzal a néppel, amely ezt szótlanul tűri, amely nem lázad fel. Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok. És ma a magyar ember megadja a választ: legyünk rabok, ne csináljunk felfordulást, menjünk el és csendesen követeljük a zsarnoktól az „oktatáspolitikai vezetéssel való jobb kommunikációt”, ahogy az ellenzéki tüntetés egyik szervezője mondta. Amikor e sorokat írom, még nem lehet tudni, mit mondanak a szónokok a Kossuth téren, de Pilz Olivér már napokkal korábban megüzente a szabadságot lábbal taposó zsarnoknak, hogy március 15-én nem akarják a zsarnokságot eltörölni, de még a kormány leváltását sem tekintik a céljuknak. Nyomást akarnak gyakorolni a zsarnokkal való tárgyalásaikhoz. Sok szerencsét hozzá.
Ma olyanok Pesten a polgárok, hogy amikor elkiáltja valaki, hogy „Menjünk a cenzorhoz!”, erre az a válasz, hogy „Menjünk!” Menjünk tárgyalni a zsarnokhoz, hogy tegyen engedményeket, az elnyomás maradhat, csak engedjen egyes követeléseinknek. Ezek a követelések nem érintik a szabadság ügyét, csak az iskolák szakmai helyzetét. De ezt a pesti polgár, diák, egyetemista, liberális értelmiségi ma hősiességnek tartja, büszke magára, önmaga nagyszerűségétől meghatódva tekint szét a Kossuth téri sokaságon, és abban a hazugságban ringatja magát, hogy tett valamit. Azok az emberek, akik nem követelik a sajtó, a szólás, a gyülekezés, a vallás szabadságát, a sunyi aljas elnyomás megszüntetését, az elszámoltatható és a népnek felelős kormányzást, a szabad, egyenlő feltételekkel választott országgyűlést, azok mind sehonnai bitang emberek, ahogy Petőfi Sándor mondja.
Aki nem mondja, hogy a közpénz elrablóit bíróság elé kell állítani, az Alkotmányt eltörlő puccsistákat le kell tartóztatni, aki nem követel polgári egyenlőséget, a kiváltságok megszüntetését, olyan közteherviselést, amely nem a szegény emberek vállára teszi a terheket, míg egy uralkodó osztály a nép zsírján és nyomorán futballstadionokat építtet magának, külföldi futballcsapatokra költi a nép pénzét, amely nem kap rendes oktatást, egészségügyi ellátást, amelynek elvették az alapvető jogait, az élethez, a lakhatáshoz való jogát, a szabadságát és az önrendelkezését, az sehonnai bitang ember, aki azt mondja Petőfi kérdésére, hogy „igen, rabok legyünk, és ne szabadok”.
Szégyene a magyar népnek, hogy március 15-én a diktátor, egy tolvaj gazember, egy hazug szélhámos, a magyar nemzet lejáratója, megrontója, félrevezetője mondhat beszédet olyan szent helyen, mint a Nemzeti Múzeum lépcsője, ahol a magyar szabadság bölcsője ringott, és ahol a magyar nemzet Európa és a világ haladó nemzeteinek sorába emelkedett. Hagyja ez a nép meggyalázni saját múltját, legragyogóbb ünnepét, méltóságát, eltűri, hogy a lábát törölje bele egy cinikus, lelketlen, kegyetlen szörnyeteg, aki ellopta a magyar nép szabadságát, tisztességét, jó hírét, önállóságát, a becsületét és a pénzét. Tűri ez a nép, hogy a nemzet nevében lejárassák az országot, migránsoknak, majdnem mutánsoknak nevezzenek szerencsétlen menekülteket, amilyenek a magyarok mindig is voltak, de őket mindig befogadták más népek. Gyűlöletre uszítanak, antiszemitizmust tanítanak, nácikat istenítenek, fasisztáknak szobrokat emelnek, az ország becsületes, tisztességes embereit pedig mocskolják, lejáratják, üldözik, az emberhez méltó élet alapvető feltételeitől megfosztják.
Gyalázata ez a március 15-e ennek a népnek, amely ezt eltűri, megengedi, tudomásul veszi. Mit tudna csinálni ez a bűnbanda, ha a magyar nép milliói felkelnének és erőszak nélkül elzavarnák őket? Beléjük lőnének? Mit tudnának tenni? Semmit. Már ha nem tetszene a nép jelentős részének az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a nacionalizmus, a fajgyűlölet. De tetszik. Ha a szabadság hívei nem lennének gyávák a szabadságot hirdetni, követelni. Ha nem megélni akarnának a diktatúrában, hanem megdönteni. Ha a magukat ellenzékinek és liberálisnak valló pártok nem Orbán kollaboránsi lennének, akik felesküdtek a zsarnokság, az elnyomás alaptörvényére, hanem vállalnák a kívülállást és a szembenállást. De ha ők nem mondják, hogy ez egy puccs, ez egy államcsíny, törvénytelen hatalom, ez az ország elfoglalása, megszállása, akkor mire hivatkozva söpörnék el a zsarnokot és a bűnszervezetét? Azért, mert „irányított a demokrácia”? A kormány „túlhatalma”, „demokráciahiány” miatt? Habony Árpád esküvője miatt? Ez ok?
Akik lemondtak arról, hogy a 12 pontban foglalt polgári demokratikus követelések a szabadság alappillérei, akik megalkudtak, kompromisszumot kötöttek, akik elfogadják a hazugságot, hogy szabad sajtó nélkül is van demokrácia, hogy ellenőrizhető és számonkérhető kormányzás nélkül is van demokrácia, hogy egy párt által megszavazott keresztény-fasiszta alaptörvény is legitim lehet, azok a sehonnai bitang embereknél és bitangabbak, mert maguk adták el a szabadságot. Ők maguk mosták el a szabadság és a zsarnokság közötti határokat. Ők járultak hozzá, hogy egy fasiszta diktátor szónokoljon a szabadságról a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Ők maguk is a zsarnoki rendszer részei, akik megakadályozzák, hogy a 12 pont szellemében, március 15 fényében, 1848 dicső eszméinek nevében követelje vissza saját hazáját és szabadságát a nép. Összejátszanak Orbánnal. Nem véletlen, hogy nem tudnak egy igazi március 15-i tüntetést tartani, ahol a Nemzeti dal azt jelenti, amit 1848-ban jelentett. Hogyan mondaná Orbán kollaboráns ellenzéke, hogy „Talpra magyar”?
A liberális értelmiség azt állítja, hogy a zsarnoknak és a rendszerének nincs ideológiája, miközben a törvénytelen és illegitim alaptörvény Hitvallásában szerepel: a nemzeti identitást a középkori katolikus magyar királysággal, a későbbi Szent Szövetség eszméivel azonosítja, amely az emberi jogok helyébe a fejedelmi jogokat állította. Aki nem hisz semmiben, az nem képes egy rendszert úgy felépíteni, hogy annak minden egyes eleme illeszkedjen egy ideológiába, amelyet ő maga „keresztény Magyarországnak” nevez. A papok uralják az országot, tanár nincs, de pap van az iskolában, az önkormányzatoktól elvették, és az egyház kezére játszották az oktatást. Az egészségügyben már nem is maradt más, csak a pap meg a kápolna. Vasárnap bezárják a boltokat, mint László király korában, mert a senki által meg nem választott katolikus párt ezt akarta.
1848 nemcsak Habsburg-ellenes, hanem egyházellenes is volt, a sötét vallási elnyomással szemben a szabadság fényét és a felvilágosodás eszméit képviselte. Erről mondja a madárgyilkos Semjén, hogy „erkölcsi relativizmus”, egy olyan romlott és mocskos hatalom képviselőjeként, amely a tízparancsolat minden pontját naponta hágja át, gyűlölködő és gyilkolásra uszító újságírónak ad lovagkeresztet, pólyás csecsemőket szögesdróton át hurcoló menekülteket gyaláz, üldöz. Gyűlöletre uszítanak ezek a sátáni figurák, embertelen antikrisztusok, annak a Megváltónak a nevében, aki maga is menekültként született és az életét adta az elesettekért. Aljas szemét emberek, akik magukhoz hasonlóvá teszik a magyar népet. Az emberiség köpedelme leszünk, a legmocskosabb nemzet, amely mindenkitől csak vesz, ragad, de adni nem ad senkinek. És ez a gyűlölet lett a nemzeti kohézió.
A liberális értelmiség nemhogy rámutatna ezekre az összefüggésekre, de maga tagadja le azokat, mintha ennek a rendszernek nem lenne ideológiája, mintha nem állna mögötte egy kétezer éves világegyház, amelynek identitása az istengyilkosság vádjára épülő antiszemitizmus. Amely évezredes harcot vív a zsidóknak tulajdonított liberalizmus, szabadság, egyéni jogok ellen. Mintha nem ez az ideológia állna az egész mocskos rendszer mögött, és mintha nem ennek az ideológiának az alaptörvénybe iktatott hazugságai adnák a rendszer kohézióját és támogatását. De nincs, aki ezt leleplezze, aki ezt vállalja, aki liberális létére fel merné venni a kesztyűt a katolikus egyház elnyomó, antiliberális ideológiája ellen. Március 15-én erről egy szó sem esik, miközben a szabadságot ez az ideológia ölte meg. Az csak véletlen, hogy egy katolikus püspök titkára a miniszterelnök protokollfőnöke, ugye?
A magyar liberális értelmiség saját nihillizmusát vetíti ki Orbánra. Nem Orbánnak nincs semmiféle ideológiája, nem Orbán nem hisz semmiben, hanem ők. Ezért el sem tudják képzelni, hogy valaki higgyen valamiben őszintén, legyen az a világot pusztító bármilyen ideológia. Ezért még azt sem tudják, ki az ellenség, mi az ellenség. Úgy akarnak győzni, hogy nem tudják kit, és mit kell legyőzni. Vakoknak vak vezetői ők. Akik nemcsak vakok, hanem gyávák is, legalábbis Petőfi Sándor szerint. Hol vannak ők attól a mércétől, hogy „ki most ha kell, halni nem mer”? Szaros kis állásukat féltik, nem az életüket. Hogyan is lenne más a helyzet? Vakok, gyávák és árulók a nép hivatalos vezetői, akiknek a szabadságért harcolniuk kellene. De ők nem a harcba küldik a népet, hanem eltanácsolják őket. Még csak ne is menjünk a cenzorhoz. A 12 pontot ki se nyomtassuk. Nyomtassunk 16 pontot, de abban ne legyen benne 1848.
Mi lenne, ha a mai napon, március 15-én, valaki megesketné azokat a nyulakat, akik összegyűlnek sunnyogva a Kossuth térre, elkerülve annak veszélyét, nehogy el kelljen zavarni a bűnözőt a Nemzeti Múzeumtól, hogy „a magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk”? A többség nem is tudja, hogy rab. Aki tudja, az elfogadja, neki ennyi szabadság is elég. De legalábbis nem kockáztat érte semmit. Ellenben a Facebook tele van forradalmárokkal. Ott bátrak, nagyszájúak, főleg azokkal szemben, akik nem mosták össze a szabadság és a zsarnokság határait.
Szégyen, szégyen, szégyen, és a legnagyobb szégyen, hogy még csak nem is érzik, mekkora szégyen.