Gábor György: Orbán harctérré alakította Budapestet

Közzétéve December 29, 2018, 2:10 pm
5 mins

A vallástörténész filozófus “A nagy tengely” címmel foglalta össze Facebook bejegyzésében Orbán Kossuth téri építkezéseit, amelyek egy ember beteg lelkében zajló háború kivetített képei.


Nevet szerzett magának, amikor Nagy Imrének megadta a végtisztességet. Hazudott ott is, alakoskodott, konjunktúralovagként kihasználta a nagy lehetőséget, de legalább elbúcsúztatta azt, akit szimbolikusnak szánt módon, aljasul kivégeztek, s aki három évtizeden át jelképévé vált a diktatúrával szembeni ellenállásnak.

Most, majdnem három évtizeddel később, szimbolikusnak szánt módon, aljasul meggyalázza-megtapossa Nagy Imre emlékezetét, mert most már ő fél és retteg tőle, ugyanúgy, mint elődei, hiszen alakja akár újra jelképévé válhat a diktatúrával szembeni ellenállásnak.

Összegezzünk: a nagy tengely egyik végén a Szabadság téri hazug gyalázat, az angyal kezéből kihullani készülő országalmával, amelyre épp a rettenet jelképe, egy förtelmes, gyilkos sas készül lecsapni: a bűntelen, makulátlan és tiszta magyarság küzdelme a náci Németországgal. A tengely közepén a Nagy Imre helyére visszakerülő elviselhetetlen borzalom, a Nemzeti Vértanúk Emlékműve, amelynek tetején egy kőkoporsó, s a pillér egyik oldalán egy erőtől duzzadó férfialak, aki harcában épp triumfál, s megsemmisíti a sárkányszerű szörnyet: a mindig tiszta, hősies, felszabadító, harcra kész magyarság intemporális küzdelme a bolsevizmussal. A tengely másik végén, a Kossuth tér északi oldalán, Tisza István emlékműve, amelynek tetején egy halálra sebzett oroszlán vívja élet-halál harcát egy hatalmas óriáskígyóval: a magyar hősiesség összecsapása az idegen ármánnyal és összeesküvéssel.

Íme, a XX. század magyar történelme az Orbán-kifestőkönyv szerint.

De van ennek egy szubjektív vetülete is: én az akkor még Ságvári Endre tér 1. szám alatt laktam (mai Vértanúk tere), ide születtem, s itt éltem az egyetem elvégzéséig, közel negyed évszázadon át: itt laktak a szüleim, a családom, ide született a lányom, innen jártam iskolába, gimibe, az egyetemre (2-es villamossal mondjuk 6 percnyi utazás), a könyvtárakba (az Országgyűlési Könyvtár 30 másodpercre, az Akadémiai 3 percre volt), a nagymamám a Kossuth térre vitt rendszeresen sétálni, télen a Rákóczi-szobor jeges márvány talapzatán csúszkáltunk, a Kossuth térbe szinte belenövő Balassi Bálint téren rúgtuk Lacival és Andrással a labdát, a Szalai (máskor Szalay) cukrászda rumos dió fagylaltja és az indiáner volt a két nagy kedvencem, s a Kossuth tér füvére tett pokrócon, a fák tövében heverészett jóllakottan a lányom a reszelt alma elfogyasztása után.

Hogy jött ahhoz, hogyan is merészelte tönkretenni, szétbarmolni, megtaposni gyermekkorom emlékezetét, s beszennyezni azt ócska lelke sötétjének privát harcaival, beteges küzdelmeivel, súlyos pszichózisaival? Felcsúton tegye, amit csak akar, amit az ottani csókosai helyeselnek, s az alattvalói elviselnek. De tönkreverte Budapestet, az otthonomat. Harctérré alakította át, gyilkos, véres és hazug küzdelmek városává, egy ótvar nagy hazugsággá, miközben magának épített egy valóságos elmebaj-kastélyt odafönn, erkélyestől, mindenestől.

Eddig politikai nézeteimből és elveimből fakadóan, mostantól azonban már privátim, személyesen is utálom!







Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.