Karsai László: Jeszenszky és a holokauszt

Közzétéve June 24, 2019, 11:45 am
30 mins

A magyarországi jobboldal és szélsőjobboldal hosszú évtizedek óta lankadatlan erővel próbálja beállítani Hor­thy Miklóst nemzetmentő, országgyarapító, sőt zsidómentő államfőnek. Orbán Viktor miniszterelnök a Horthy-kor egyik kultuszminiszteréről, Klebelsberg Kunóról elnevezett Kultúrkúria avatóján, 2017 júniusában nevezte „kivételes államférfinak” a volt kormányzót. Horthy rehabilitálásának útjában elsősorban a második világháborúban és főleg a holokausztban játszott szerepe áll. Horthy dicsőítői ezért kitaláltak egy legendát, amely szerint Horthy 1944. március 19. után passzivitásba vonult, mert belátta, hogy Magyarország elveszítette szuverenitását. Majd, amikor július 3-án menyétől, özv. Hor­thy Istvánné, sz. Edelsheim Ilonától megtudta, hogy Auschwitzban mit művelnek a nácik a zsidókkal, saját hadseregének, pontosabban Koszorús Ferenc ezredes esztergomi páncélosainak bevetésével védte meg a deportálástól a budapesti zsidókat. A Koszorús-legenda terjesztői meg sem próbálják feloldani az ellentmondást a „megszállás után passzivitásba vonult kormányzó” és a „hadseregét a zsidók megmentésére bevető Horthy” között.

Nemrégiben az Antall-kormány volt külügyminisztere, Jeszenszky Géza szerkesztett és adott ki angol nyelven egy kilenc tanulmányból álló kötetet Hor­thy Miklósról és Koszorús Ferencről.

Hiába próbálja Jeszenszky is azt állítani, hogy nem lehet tudni, Horthy mit tudott a zsidókérdés „végső megoldásáról” 1944-ben, a kormányzónak legkésőbb 1943 tavaszától biztos tudomása volt arról, hogy miből áll a náci zsidópolitika.

Horthy az őt mentő legendáriummal ellentétben a német megszállás után nem vonult passzivitásba, sőt, a németekkel szemben képes volt érvényesíteni akaratát. A németek első három miniszterelnök-jelöltjét (és nem kettőt, mint ahogy könyvében Jeszenszky tévesen állítja), Imrédy Béla, Rátz Jenő és Ruszkay Jenő szélsőjobboldali politikusokat Horthy elvetette, és elérte, hogy Sztójay Döme berlini követet nevezhesse ki miniszterelnöknek, majd szabad kezet adott a Sztójay-kormánynak a zsidókérdés „elintézésére”. Kinevezte a hírhedett antiszemita Endre Lászlót, Pest vármegye alispánját és a németek bizalmi emberét, Baky László nemzetiszocialista képviselőt belügyi államtitkároknak. Április 13-án, a gettósítások megkezdése előtt hozzájárult 50 000 zsidó „munkás” kiszállításához az országból.

*

Jeszenszky új könyvének már a címe is megtévesztő (magyarul: 1944. július. A budapesti zsidók deportálásának meghiúsítása): senki sem hiúsította meg a budapesti zsidók deportálását, Horthy Miklós 1944. július 6-án csak felfüggesztette a deportálásokat. Jeszenszky, miként a Horthy–Koszorús-legendárium hozzá hasonló terjesztői is, kétségbeesetten igyekszik elhallgatni, hogy néhány héttel később a kormányzó meggondolta magát, és újra engedélyezte a budapesti zsidók deportálását is. Erről levéltári források sora tanúskodik. Ezeket Jeszenszky ismeri, hiszen könyvébe beválogatott azokból a magyarul is olvasható német diplomáciai jelentésekből, amelyek között szerepel Theodor Grell német követségi tanácsos 1944. augusztus 19-ei távirata. Ebben Bonczos Miklós belügyminisztert idézi, aki közölte Adolf Eichmann-nal, hogy „a magyar kormány, a kormányzó hozzájárulásával, f. hó 25-én megkezdi a zsidók kitelepítését Budapest területéről”. Jeszenszky sem meri ezt a táviratot idézni, elemezni. A fővárosi zsidók deportálása végül Románia kiugrása (augusztus 23.), a délkeleti német front összeomlása miatt maradt el, nem Horthy kormányzó jóvoltából.

A tanulmánykötet előszavát jegyző Charles Fenyvesit, a magyar származású amerikai újságírót Jeszenszky kevéssé meggyőző módon megpróbálja II. világháború-szakértőnek beállítani. Fenyvesi azt állítja, hogy ha néhány angol-amerikai ejtőernyős hadosztályt ledobtak volna 1944-ben Magyarországra, akkor a magyar hadsereg boldogan megadta volna magát, átálltunk volna a szövetségesek oldalára. Állítása képtelenség, az utánpótlástól elvágott angolszász ejtőernyősöket a német és a magyar hadsereg felmorzsolta volta. Fenyvesi rosszul tudja: a nyilasok a zsidók jogfosztásában, kifosztásában, gettózásában és a deportálásokban nem működtek, nem működhettek együtt a magyar csendőrséggel, rendőrséggel, hivatalnokokkal. Közreműködésüket nem vették igénybe, és Szálasi Ferenc, a jövendő nyilas „nemzetvezető” még azt is megtiltotta, hogy zsidóktól elkobzott vagyonból a nyilasok az árveréseken vásároljanak.

Egy tudományosnak szánt tanulmánykötettől meglepő módon az abban olvasható kilenc tanulmány közül négy évekkel, sőt évtizedekkel korábban másutt már megjelent: a több mint harminc éve halott Ránki György professzortól egy 1984-es, a New York-i Columbia Egyetem professor emeritusától, Deák Istvántól egy 2004-es, míg az MTA Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársától, Stark Tamástól egy 2007-es írást szerkesztett a kötetbe Jeszenszky.

A szerkesztő tanulmányként aposztrofálta Tom Lantos volt amerikai demokrata képviselő Koszorúst ünneplő, 1994-es képviselőházi beszédét. Az amerikai-magyar politikust Koszorús USA-ban élő fia és társai sikeresen tévesztették meg, és ebben a kötetben Lantost mint Koszorús tetteit illetően hiteles, holokauszt-túlélő szemtanút próbálja Jeszenszky szerepeltetni.

Deborah Cornelius tanulmányában nemcsak az elütések, rosszul írt nevek, hanem történelmi tévedések is sűrűn fordulnak elő. Cornelius például egészen más zsidó veszteségi adatokat közöl, mint Stark, de Jeszenszky nem törődött azzal, hogy két szerzője adatai közötti ellentmondásokat legalább egy lábjegyzetben feloldja, netán velük erről a kiadás előtt egyeztessen.

Stark Tamás alapos tanulmányából az érdeklődők megtudhatják, hogy összesen hány zsidót öltek meg, pusztítottak el a nácik és magyar csatlósaik a második világháború idején.

Deák István rövid, lényegre törő írását a magyar holokausztnak szenteli, amelyet európai perspektívában elemez. Az Európa próbatétele című Deák-kötet ismerői tudják, hogy az amerikai professzor nagyon sok kérdésben módosította, megváltoztatta álláspontját az elmúlt másfél évtizedben. Vitatható az ebben a kötetben olvasható konklúziója, mely szerint, ha volt valaha valaki, akit ki lehetett volna tüntetni vitézségéért és ki kellett volna végezni az emberiesség ellen elkövetett legaljasabb bűnökért, akkor az Horthy. A recenzens a kitüntetést nem tartja indokoltnak.

Még leginkább Bonhardt Attilának, a Hadtörténelmi Levéltár volt igazgatójának a tanulmánya lehetett volna érdekes az állítólagos Koszorús-akció szempontjából, ha ő is, miként az apját dicsőítő ifj. Koszorús Ferenc, nem csak és kizárólag megbízhatatlan visszaemlékezésekre, elsősorban magának Koszorús ezredesnek az emlékirataira támaszkodva írta volna meg cikkét.

A Susanne Berger–Vadim Birstein szerzőpáros a Raoul Wallenbergről szóló tanulmányban egyetlen szót sem ejt Koszorúsról, viszont nincs az írásukban egyetlen olyan információ sem, amelyet a hős svéd diplomatáról Lajos Attila, valamint magyar és külföldi történész kollégái magyarul is olvasható műveiből ne tudnánk már hosszú évtizedek óta.

Jeszenszky mint szerkesztő maga is közölt egy hosszú, tárgyi tévedésektől sem mentes cikket a könyvében. Egy kérdésben óvatosabb, mint Cornelius vagy a tanulmánykötet végén szintén szerzőként szereplő, az apjáról író ifj. Koszorús Ferenc: Jeszenszky legalább egy kicsit kételkedik abban, hogy volt‑e egyáltalán valamiféle csendőrpuccskísérlet, amelyet Baky László belügyi államtitkár szervezett volna 1944 június végén-július elején. Nem volt, de néhány napig a kormányzó valóban puccsfélelemben élt, ezért hívta Pestre Koszorúst és páncélosait, ezért parancsolta el a csendőröket a fővárosból. A zsidók deportálásának felfüggesztése – a csendőrök hiányában – mindennek csak mellékes következménye volt, nem valamiféle szándékos embermentő akció.

Koszorús ezredes emlékirataiban azt állítja, hogy azért küldték ki a budapesti „akciója” után a frontra, hogy ott a gestapósok ne tudják megtalálni. Mivel semmit sem tett a németek ellen, egyetlen német hatóságnak, így a Gestapónak sem állt szándékában őt elfogni. Jeszenszky és mindenki más, aki a kötetben egyáltalán Koszorús nevét megemlíti, arról mélyen hallgat, hogy az állítólagos „náciellenes hős” teljesen felesleges júliusi „akciója” után természetesen tovább harcolt a szovjetek ellen, októberben letette az esküt Szálasira, majd a németekkel együtt vonult vissza, és nyilván alig várta, hogy az angolszászok fogságába essen.

*

Jeszenszky saját tanulmányában, ha már egyszer Horthyt és rendszerét tisztára akarja mosni, egyetlen szót sem ejt a jóval a német megszállás előtt 1938‑tól 1942-ig kiadott zsidótörvényekről. Így legalább azt sem kell megemlítenie, hogy Horthynak joga lett volna ezeket a képviselőháznak „megfontolásra” akár kétszer hat hónapra visszaküldeni. Az olvasók egyetlen szót sem találnak ebben a kötetben az 1941-es kőrösmezői deportálásokról, az 1942‑es újvidéki mészárlásról és a II. világháború idején bevezetett zsidó munkaszolgálatról sem.

Jeszenszky azt állítja, hogy az antiszemitizmus az 1918–1919-es forradalmak után terjedt el Magyarországon. Ez nem igaz. Volt erőteljes antiszemitizmus hazánkban már a XIX. század második felében is, Prohászka Ottokár vagy Istóczy Győző nem légüres térben hirdette ordas eszméit. Jeszenszky ezzel a tézissel azok közé állt, akik szerint a „zsidókommunisták” vezette Tanácsköztársaság miatt tört ki nálunk az antiszemitizmus. Az antiszemiták másik régi módszere a holokauszt felelősségének áthárítása az áldozatokra. Jeszenszky is főleg a zsidókat hibáztatja azért, mert többségük elhitte 1944-ben, hogy munkára viszik őket.

A zsidómentő Horthy tétel bizonyítása érdekében Jungerth-Arnóthy Mihály, a Kállay-, majd Sztójay-kormány külügyminiszter-helyettesének csekély mértékben megbízható emlékiratai alapján azt állítja, hogy Horthy 1944. június 26-án a koronatanácson megparancsolta a budapesti zsidók deportálásának leállítását. Érdemes ezt a dátumot a Horthyt mentegető másik érvvel összevetni, miszerint a kormányzó csak július 3-án tudta meg, mi történik a deportált zsidókkal. Vajon miért intézkedett volna már egy héttel a „felvilágosítása” előtt Horthy? Rendelkezésünkre áll az a nyilatkozattervezet, amelyet Horthy a koronatanácsra bevitt magával. Ebben Budapestet nem említi. Csak annyit mondott, hogy: „Legjobb szeretném azt a kegyetlen és nem a magyar természethez illő megoldást, hogy innen a zsidók deportáltatnak, egyáltalába[n] leállítani. Ha azonban a kormány szerint ezt a németek követelik, ebből nem engednek, vagyis ezen a vonalon kényszer áll fenn, akkor sem engedhetem, hogy ebben a magyar csendőrség működjön közre. Akkor csinálja azt, amit a németek akarnak, az ittlévő német karhatalom.”

Jeszenszky nem próbálja azt sem megmagyarázni, hogy Horthynak miért csak a fővárosi zsidók sorsa fájt volna. Június 26-án még közel 100 000 zsidó raboskodott a vidéki gettókban, gyűjtőtáborokban. Róluk többek között abból a június 30-ai német követi jelentésből is tudunk, amelyet Függelékében Jeszenszky is közöl. Jaross Andor belügyminiszter „igen erélyes” fellépésére a június végén vidéken még deportálásra váró 100 000 zsidóról a kormányzó lemondott, hagyta őket is, miként azt megelőzően több mint 300 000 sorstársukat vagonokba tenni. Az úgynevezett VI. deportálási zónából július 6–8. között, tehát Koszorús állítólagos „hősies akciója” után deportálták Óbuda, Békásmegyer, Kispest, Újpest, Csepel, Pestszenterzsébet és más főváros környéki városok több ezer zsidó lakóját, összesen 23 909 embert.

Jeszenszky úgy véli, hogyha a kormánypárt jogász képviselője, Szájer József által írt Alaptörvény Preambuluma, Orbán Viktor, továbbá kurzustörténészei, a másokkal szemben történelmi igazságot hirdető Veritas Történetkutató Intézet vezetője, Szakály Sándor és Schmidt Mária azt állítják, hogy Magyarország 1944. március 19. után elveszítette szuverenitását, akkor az úgy is van. „Ugyanúgy nem tehettünk semmit a zsidók megmentése érdekében, mint Belgiumban, Hollandiában, Dániában és Norvégiában nem tehettek semmit a helyi hatóságok”, sorolja diadalmasan a példákat Jeszenszky. Attól megkímélve az olvasóit, hogy közölje: ha megközelítőleg 550 000 magyar zsidó áldozattal számolunk, akkor az 1941‑ben még életben lévő nagyjából 825 000 magyar zsidó 66 százaléka vált a nácik és magyar csatlósainak áldozatává. Ezzel szemben a norvég zsidók 55 százaléka, a belga zsidók 56 százaléka túlélte a holokausztot. A holland hatóságok, miként a magyarok is, készségesen együttműködtek a német „zsidótlanítókkal”, 140 000 németalföldi zsidó közül több mint 100 000-et öltek meg, többségüket Auschwitzban. Dániából 7800 zsidó közül 60-an haltak meg főleg a theresienstadti gettóban. Azt viszont Jeszenszky nem említette, hogy a franciaországi zsidók 78 százaléka túlélte a holokausztot. Franciaország 1940 tavaszától volt német megszállás alatt, de Pétain marsall, államfő, a helyi közvélemény jó részének és a katolikus klérus vezetőnek erőteljes támogatásával szembe tudott szállni Heinrich Himmler birodalmi SS-vezető és Eichmann pribékjeivel. A helyi hatóságok aktív, lelkes, hatékony közreműködésére a gallok földjén – ellentétben Magyarországgal – a német megszállók a zsidókérdés „elintézésében” nem számíthattak, ezért élhette túl a franciaországi zsidók döntő többsége a holokausztot.

Érthető, hogy ifj. Koszorús Ferenc, az USA-ban élő ügyvéd és politikus ünnepli az édesapját. Ő is, mint Bonhardt, elhiszi, hogy emlékirataiban az ezredes igazat, csakis az igazat írta. Hiába hangoztatja ifj. Koszorús, hogy édesapja tetteit levéltári dokumentumokkal is lehet bizonyítani, sem ő, sem senki más eddig még egyetlen olyan levéltári dokumentumot nem tudott felmutatni, amely a legcsekélyebb mértékben is alátámasztaná mindazt, amit az ezredes az emlékirataiban állít. Minden bizonnyal egyetlen szó nem igaz például abból sem, amit apja az állítólag 1944. július első napjaiban, saját tisztjei előtt tartott beszédéről írt. Az ezredes azt állítja visszaemlékezésében, hogy azzal buzdította alárendeltjeit, hogy meg kell menteniük a magyar katona becsületét, meg kell akadályozniuk a fővárosi zsidók deportálását. 1944. július első hetéig Horthy jóváhagyásával már 400 000 zsidót deportáltak, ezek után a fővárosi zsidók megmentésével nehezen lehetett volna a magyar katona becsületét megmenteni. Ifj. Koszorús elfogultságát jelzi, hogy idézi apja visszaemlékezéseinek azon dokumentálhatóan valótlan részét is, ahol arról ír az ezredes, hogy amikor a fővárosi tiszti kórházban kezelték, ott egyszer a gestapósok razziáztak, őt keresték, de mivel nem volt a kórteremben, nem találták meg. Viszont a kórházban elfogták Kálló Ferenc esperest, és meggyilkolták. Valójában Kálló esperest a zsidókat mentő tevékenységéért nem a németek, hanem a nyilasok, és nem a katonai kórházból, hanem Márvány utcai lakásából hurcolták el és gyilkolták meg. Koszorússal, Horthy, majd Szálasi engedelmes katonájával sem a nácik, sem a nyilasok nem törődtek.

Jeszenszky Géza, mielőtt 1990-ben külügyminiszter lett, történész volt: a Kádár-rezsim jövendő diplomatáit tanította az akkori Marx Károly – ma Corvinus – Közgazdaságtudományi Egyetemen. Fő műve Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában, 1894–1918. című könyve volt. Semmiképp sem tekinthető a holokauszt, de még a két világháború közötti korszak szakértőjének sem, erről a „Koszorús-akcióról” szerkesztett könyvében olvasható nagyszámú tárgyi tévedések is tanúskodnak. A kötet fényképgalériájában szerepel egy fotó, amelynek aláírása szerint azon zsidó gyerekek láthatók a budapesti gettóban. Az, hogy a Fortepan és Lissák Tivadar ezt írta a kép alá, a hozzá nem értésüket bizonyítja. Jeszenszkynek sem tűnt fel, hogy az egyik zsidó gyereknek a hátán van a hatágú Dávid-csillag. A hat éven felüli magyar zsidóknak 1944. április 5-étől a bal mellrészükön kellett a sárga csillagot viselniük. A képen valójában deportálás előtt álló, a łódźi börtönbe internált lengyel zsidó gyerekek búcsúznak szüleiktől. A képet a łódźi gettó „fotográfusa”, Henryk Ross készítette 1942 szeptemberében. Jeszenszky téved: az elsőnek nevezett zsidótörvényt nem 1939-ben, hanem 1938-ban szavazták meg. A könyvben hemzsegő elütések, elírások közül az egyik kedvencem a „Weiss Manfréckoncern”.

*

Jeszenszkynek van véleménye a magyar holokausztról, ha azt tényekkel, adatokkal, levéltári forrásokkal nem tudja is alátámasztani. Aki a magyar hatóságoknak, a politikai elitnek vagy magának Horthy Miklós kormányzónak a felelősségéről merészel beszélni, azt jól lemarxistázza. Követve ebben Kövér László házelnök és Hende Csaba honvédelmi miniszter példáját, akik 2015 júliusában, amikor Koszorús ezredes mellszobrát a Hadtörténelmi Múzeum mellett felavatták, szintén lekommunistázták azokat a történészeket, akik szerint Koszorús sem tett semmit a magyarországi zsidók megmentése érdekében.

Ebben a szellemben lett Jeszenszkynél a fasiszta diktátor Mussoliniből csak „ambiciózus politikus”, és Magyarország a Ránki-féle „vonakodó csatlósból” pusztán a nácik „névleges szövetségese”. Jeszenszky célja világos: Hor­thynak és rezsimjének rehabilitálása immár a nyugati közvélemény előtt is. Ha Koszorúsnak, a fővárosi zsidók „megmentőjének” van már szobra, miért ne lehetne Horthynak is, aki a „mentőakcióra” a parancsot kiadta?

(July 1944. Deportation of the Jews of Budapest Foiled. Edited by Géza Jeszenszky. Helena History Press LLC, Order from Central European University Press, Printed in Hungary, Budapest, 2017, pp. 317.)

Megjelent az Élet és Irodalom 2019. június 21. számában. Az írást a szerző és az Élet és Irodalom engedélyével közöljük.

 





5 hozzászólás : Karsai László: Jeszenszky és a holokauszt

  1. Avi

    June 24th, 2019

    Akkor Jeszenszky megnyugtatott, hogy anyámékat és a családjukat nem is deportáltál táborokba, hanem önként mentek nyaralni 1944-ben. Az, hogy a nagy famíliából csak hárman jöttek vissza csak a véletlen lehetett.

    Reply
  2. Peter

    June 24th, 2019

    Horthy “jól megmentette” mind a 600.000 honfitársunkat, akiket bevagoníroztak + a 200.000 katona és az 50.000 munkaszolgálatos, akiket kiküldtek Oroszországba.

    Ez meg itt a muszlim nevű, iszlám Horthy.

    “Horthy István (Sharif)
    Ifj. nagybányai Horthy István (Budapest, 1941. január 17. –) muszlim neve szerint Sharif Horthy, Horthy István repülőtiszt és gróf Edelsheim-Gyulai Ilona egyetlen gyermeke, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó unokája.

    1965-ben felvette az iszlám vallást”
    https://hu.wikipedia.org/wiki/Horthy_Istv%C3%A1n_(Sharif)

    Reply
  3. Félszemű

    June 25th, 2019

    “Ha Koszorúsnak, a fővárosi zsidók „megmentőjének” van már szobra, miért ne lehetne Horthynak is, aki a „mentőakcióra” a parancsot kiadta?”

    Van! ott van a Szabadság téren, a Hazatérés Temploma előtt, hála Hegedűs Lórántnak. 🙂

    Reply
  4. JohannG.

    June 25th, 2019

    Tegyük hozzá, hogy amikor Karsai professzor a Jeszenszky Géza által öszeállított anyaggal vitatkozik, gálánsan tényként említi, hogy Horthy “július 3-án menyétől, özv. Hor­thy Istvánné, sz. Edelsheim Ilonától” tudta meg azt, hogy “Auschwitzban mit művelnek a nácik a zsidókkal”. Nem tér ki arra, hogy ez több történész szerint is már jóval korábban, május elején, közepén, de a végén mindenképpen megtörtént. Karsai azért is korrekt, mert ez utóbbi teóriák pusztán erősen valószínűsíthetők, de dokumentumokkal nem támaszthatók alá. A “bizonyított” július 3-i dátum dokumentuma viszont éppen Edelsheim Ilonától származik. Ez az időpont az, amikor ő állítólag átadta az Auschwitz-jegyzőkönyvet anyósának, Horthy Miklósnénak azzal, hogy ő továbbítsa azt a kormányzónak. Ezzel később, maga Edelsheim Ilona “igazította ki” a kormányzó memóriájának pontatlanságát, ugyanis Horthy Miklós “Emlékirataiban” azt állította, hogy csak augusztusban szerzett tudomást az Auschwitz-jegyzőkönyvről. Nyilván nem véletlen volt ez az emlékezetkiesés…
    Egyáltalán nem lényegtelen ugyanis, hogy Horthy mikor “értesült” a deportálások következményeiről, ugyanis éppen május 15. és július 6. között deportálták a magyar zsidóság döntő többségét, a teljes vidéki zsidóságot, mintegy 400.000 főt.

    Reply
  5. Geyza

    June 27th, 2019

    Egyszer, még régebben egy szemétláda spíné azt találta nyilatkozni a régi AN.-en vagy a KMH.-n
    (már nem tudom pontosan) hogy a Németországba munkára deport..appardon utaztatottaknak
    nagyon is hogy jó soruk volt ott, sportpályák, mozik meg FÜRDŐK álltak a rendelkezésükre és
    PÁR ÉV ELTELLTÉVEL TÖBBEN JÖTTEK VISSZA MINT AHÁNYAT ELVITTEK !!!

    Itt tart ma a magyar szélsőjobbos hazugságáradat révén manifesztálódó agymosás !

    Reply

Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)