Karsai László: Randolph L. Braham (1922-2018)

Közzétéve december 05, 2018, 8:36 du.
11 mins

Észak-Erdélyben, Désen barátai, akik becsülték foci-tudását, gyorsaságát, Picinek szólították. Ortodox (magyar) zsidó családban született (eredeti családi neve Ábrahám Adolf volt), és sok nyelven tudott. Petőfi „Szeptember végén” c. költeményét tavaly New Yorkban egy kis indiai étteremben először franciául kezdte el szavalni, majd megkérdezte tőlem, hogy elhiszem-e, hogy tudja ezt románul és latinul is. Elhittem, de jeleztem, hogy ezeken a nyelveken ellenőrizni nem tudom, hogy jól, pontosan szavalja-e a szép szerelmes verset.

Nem nekem, hanem a társaságunkban tartózkodó, nála jó 50 évvel fiatalabb hölgynek akart imponálni, persze minden hátsó szándék nélkül, csak fiatalos virtusból. Nyelvtudása 1945 után a németországi amerikai zónában segítségére volt (saját bevallása szerint magyarul, románul, jiddisül, franciául, németül és angolul is tudott). Kapott amerikai katonai egyenruhát, munkát az American Jewish Joint Distribution Committee-nél és az United Nations Relief and Rehabilitation Administration-nál, a menekültek ügyeivel foglalkozott. Holokauszt túlélő volt, a munkaszolgálatból 1944 végén megszökött, családtagjai, legközelebbi rokonai közül tizenhárman pusztultak el a holokauszt idején.

Amerikai cionista volt, őszintén szerette választott hazáját, és eddig még nem publikált emlékirataiban őszintén bevallotta, hogy nagy meglepetés volt számára, hogy ott sincs kolbászból a kerítés.

Cionizmusa abból állt, hogy aggódott, reszketett Izrael biztonságáért és fennmaradásáért, és ahogy fogalmazott: mindent megtett, ami csak módjában állt ezért az országért.

New Yorkba 1948-ban érkezett, keményen tanult, dolgozott, a City University of New York politológia tanára lett. Soha nem tanította sem a magyar, sem az európai holokauszt történetét, „csak” kutatta, feltárta, bemutatta mi és hogyan történt 1938-1945. között a magyar zsidókkal. „A népirtás politikája” első kiadása 1981-ben jelent meg, a New York Review of Books-ban Braham kollégája, a Columbia University professzora, Deák István (ő is holokauszt túlélő) írt nagy vitát kiváltott recenziót az úttörő munkáról „Túlélhették volna a magyar zsidók a holokausztot?”-címmel. Deák végső, első olvasásra döbbenetes válasza az volt saját kérdésére, hogy igen, de csak akkor, ha Horthy Miklós és a Kállay-kormány ugyanúgy viselkedett, politizált volna, mint Ion Antonescu román „Conducator”: a „hinta-politika” helyett szavakban, háborús propagandában és tettekben is a legteljesebb, leglelkesebb kollaborációval (talán) elkerülhettük volna a német megszállást, és ezzel a magyar zsidóság pusztulását.

Nem egy nekrológ a megfelelő hely egy historiográfiai vita taglalására, de az bizonyosnak tűnik, hogy többek között a NYRBooks-vita is tette, túlzás nélkül állítható, nemzetközileg, és nem csak a holokauszt-szakértő történészek körében ismertté R. L. Braham nevét. Ha egy nemzetközi konferencián vagy workshopon szót kért, a teremben csend lett, mindenki rá figyelt, sokan szorgosan jegyzeteltük is szavait. Nagyon örült, hogy Magyarországon 1990 után egyre több fiatal történész kezdett a holokauszt történetével foglalkozni. Nagyon jól tűrte a bírálatot. 1991-ben jelent meg Molnár Judit egyik tanulmánya az 1944-es Délvidéki deportálásokról, amelyben Braham monográfiájának vonatkozó fejezetében található hibákat, tévedéseket, pontatlanságokat is szóvá tette. Nem sokkal később az ELTE-n Komoróczy Géza professzor bemutatta Molnárt Brahamnek, aki azzal fogadta az ifjú szegedi történészt, hogy: „Nagyon köszönöm tanulmányát. Sokat tanultam belőle.”

Ránki György akadémikus az ÉS-ben 1982. június 18-án hosszú, kritikus recenziót írt Braham könyvéről. „A magyar zsidóság pusztulásában a sorstalanság volt a különleges tragédia.”-írta 20 évvel Kertész Imre irodalmi Nobel-díja előtt a szintén holokauszt túlélő magyar történész kolléga. Akkor még a részéről és az ÉS akkori szerkesztői részéről is politikai bátorság kellett ahhoz, hogy az „56-os” Bibó István 1948-ban publikált tanulmányához irányítsa azt az olvasót, aki nem csak arra volt kíváncsi, hogy mi és hogyan történt a magyar zsidókkal, hanem arra is, hogy miért. Ránki és Braham barátok lettek, sajnos Ránki már nem érhette meg, hogy a többek között az ő segítségével 1988-ban megjelent magyarul is Braham monográfiája. Jó tíz éve egyszer próbáltam Randy Brahammel lépést tartani Queens-ben, szép kis házuk felé gyalogoltunk az elegáns villák között, amikor egyszer csak megjegyezte: „Jó, hogy [Ránki] Gyuri már meghalt…” Döbbent arckifejezésemet látva gyorsan megmagyarázta, hogy biztosan megütötte volna a guta, látva, hogy mit művel hajdani (egyik) legkedvesebb tanítványa, Schmidt Mária.

Ezek, mondta megvetően, fehérre akarják mosni a Horthy-rezsimet, minden felelősséget a németekre, és pár nyilasra próbálnak hárítani.

Még 1994. júliusában, a „A népirtás politikája” II. magyar kiadása előszavában írta, keményen és pontosan fogalmazott: „A magyar zsidó vezetők, akiket saját kormányuk csapdába csalt és aztán sorsukra hagyott, meg kellett érjék, hogy az ország lakossága a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsította, szomszédaik a kisujjukat sem mozdították, a világ meg mintha teljesen elfeledkezett volna róluk, s ebben a szörnyű helyzetben mindent megtettek, ami erejükből tellett, hogy mentsék, ami még menthető.”

Göncz Árpád köztársasági elnök 1995-ben a Magyar Köztárasági Érdemrend Középkeresztjével tüntette ki Randolph Brahamet. 2014-ben, amikor kiderült, hogy az Orbán-kormány miféle német megszállási emlékművet tervez a Szabadság-térre, a professzor úr a kitüntetést visszaadta, és levetette nevét a Páva utcai Holokauszt Központ Információs Központjáról. Nagyon fontos szövetségest, barátot, kollégát veszítettünk el halálával. Alig néhány hete a Mazsihisz elnökéhez, Heisler Andráshoz írott levelében bírálta a Sorsok Háza történelemhamisító projektet. Ennek volt hírértéke, vele azok, akik a Józsefvárosi pályaudvar környékén tüsténkednek, nem mertek vitatkozni. Ma már egyre jobban tudom, érzem, hogy minden egyes halott baráttal milyen sokat veszítünk, magunkat sajnáljuk, nem csak őt, aki teljes életet élt. Sok száz tanulmány, sok tucat könyv marad utána, életműve megkerülhetetlen.

Göncz Árpád 2002-ben Braham 80. születésnapjára szerkesztett kötetben írta, hogy Randolph Braham: „… több mint történész, mert megélte amit megörökít. Aki nemcsak elmond, hanem kimond valamit, olyasmit, amit száz- meg százezrek nem voltak képesek, mert nem volt lelkierejük, nemcsak megfogalmazni, de még önmagukban felidézni sem… Braham professzor életműve: fizetség a halottaknak.”

Az írás eredetileg az Élet és Irodalom november 30-i számában jelent meg, Karsai László történészprofesszor írását az ÉS szerkesztőségének engedélyével közöljük.







Please follow and like us:

Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)