Az áprilisi országgyűlési választások befejeztével elszabadult a pokol. A csalódott ellenzéki pártok, köztük a baloldaliak nagy vehemenciával követelték a szavazatok újraszámolását, ami méltányolható igény volt, főleg, ha a NER eddig tapasztalt hazugságaira gondolunk. (Az más lapra tartozik, hogy nagy eséllyel lehetetlenség több százezer szavazatot meghamisítani, már pedig ennyire lett volna szükség az eredmény érdemi elcsalásához.)

Sajnos azonban, a vesztes oldal szereplői eddig feltűnően kevés energiát fordítottak annak az elemzésére, hogy miért győzhetett harmadszor is a Fidesz, és ami ennél is fontosabb, mi a teendő a következő négy évben. Mintha félnének érdemben szembenézni saját teljes csődjükkel, értelmetlen technikai kérdéseken rágódnak (ki, kinek a javára, miért nem lépett vissza?), egymásra mutogatnak, nem tudnak túllépni a sorozatban harmadszor is csődöt mondott „összefogáson”. Úgy tesznek, mintha minden folytatható volna a korábbi módszerekkel, ugyanazt lehet csinálni, mint eddig, csak egy kicsit „jobban” kellene „összefogni”. Nos, ez a felfogás csak újabb katasztrófához vezet majd, ezért a következőket ajánlom a baloldali ellenzéknek megfontolásra.

A választások végül is egyszerű képet mutatnak: ellenzékünk a mai eszközrendszerével, vezetőivel, szellemi holdudvarával csak erre képes – elveszíteni a választást. Az általános képen belül ugyanakkor nyilván sok eltérő elem hatása tapintható, ezek között komoly szerepe van a klasszikus baloldal (nevezzük szociáldemokráciának) eszmei és szervezeti krízisének. Az összetett eszmei válság leegyszerűsítve abban fogható meg, hogy a magyar baloldal – hasonlóan sok európai testvérmozgalomhoz – nem képes érdemben kezelni a modern világ új jelenségeit (globalizáció, osztályszerkezet-változások, a klasszikus munkásosztály eltűnése, az EU-hoz való viszony, nemzetállamok kontra egységes Európa, stb.). E a kérdések megválaszolása nem megy máról holnapra, hosszabb idő, komoly szellemi holdudvar, szakértői csapatok erőfeszítése hozhat csak sikert.

Ami a szervezeti válságot illeti, ennek a megoldása már rövidebb távon is eredményes lehet, s fajsúlyosabbá teheti a baloldalt. Nyilvánvaló, hogy a mai krízis lényegében az MSZP 2011-es kettészakadására (ha úgy tetszik: a Demokratikus Koalíció kiválására) vezethető vissza. A szétszakadással megszületett DK mint a „jövő pártja” definiálta önmagát, s ezzel felgyorsult a magyar szociáldemokrata oldal fokozatos leépülése. A történelemben persze már számtalanszor előfordult, hogy egy párton belül az eltérő víziót követő frakciók, platformok ellentéte olyan nagy már, hogy egységes szervezetben nem lehet ezt kezelni. Így logikusan külön pártban kell tovább működniük, s nagy valószínűséggel markáns különbségek alakulnak ki az egyes utódszervezetek között. A másik változat esetén az adott pártban egyes vezetők, csoportok hatalmi harca, és nem valódi ideológiai különbség vezet szakadáshoz. Ez esetben esélye van annak, hogy az utódszervezetek között nem lesznek lényegbevágó elvi, ideológiai különbségek, viszont a hatalmi harc tovább folytatódik, most már a pártok között. Ez utóbbinak tipikus esete az MSZP-DK szétválása, hiszen az minden kétséget kizáróan Gyurcsány Ferenc egyéni ambícióit, politikai túlélését szolgálta. A DK elnöke az új párt megalakulása utáni első perctől kezdve főként azon munkálkodott, hogy miképpen tudná maga alá gyűrni az MSZP-t. Az újdonsült formáció erősen centralizált, vezérelvű mozgalommá vált, és szinte semmi jelét nem mutatja az innovációnak, a másfajta megközelítésnek. Tetézi a bajt, hogy eközben az „anyapárt” MSZP maga is a széteséssel küzdött, s nem tudott vonzó társadalmi modellt, víziót kiizzadni.

Nem valósultak meg azok az ígéretek, amelyek szerint a DK új gyűjtőpárt lesz, s integrálni tudja akár a NER-ből kiábrándult jobboldali, konzervatív szavazókat is. E helyett részben az MSZP-szavazók átszivattyúzása történt meg, miközben új szavazói rétegekkel nem bővült a baloldal. További elszomorító „eredmény”, hogy a két párt közötti viszony teljesen elmérgesedett, a hívek közötti utálat egyre jobban érzékelhető, a pártok mögött működő álblogok a NER gyakorlatát másolva, folyamatosan bombázzák a világhálót egymásnak címzett álhírekkel, rágalmakkal. Mintha mindkettő azon munkálkodna, hogy miképpen tudná maga alá gyűrni a másikat.

A vázolt pártszakadás betetőzéseként az idei választások egyértelműen bebizonyították, hogy az országban két komoly baloldali párt nem tud hatékonyan működni, energiáik kölcsönösen kioltják egymást. Az egyértelmű ellenzéki vereségen túl a számok tanúsága szerint csaknem 30%-kal még szűkült is az MSZP és a DK összesített szavazótábora.

Nem kétséges, hogy a mostani helyzet nem maradhat fenn tovább, vagy ha igen, akkor az nagy eséllyel garantálja a következő választási vereséget. Egyetlen ésszerű megoldás kínálkozik, meg kell teremteni a baloldal újbóli egységét, bármennyire is elfogadhatatlannak tűnik ez a megoldás az érintett pártok számára. A szervezeti egység létrejötte után pedig neki lehet látni a tartalmi megújításnak, és mihamarabb a 2019-es (önkormányzati és EU-s) választásokra való felkészülésnek.

A csillagok jelenlegi állása szerint a fúzió gondolatát mindkét párt ördögtől valónak tartaná, de ha a vezetőik kifarolnának egy ilyen megoldásból, azt bizonyítanák, hogy a „saját szemétdomb” fontosabb számukra, mint a NER eltüntetésének lehetősége. Az idő mindenestre rohan, és minél később jön el a belső nagytakarítás órája, annál nehezebb lesz a jogállam visszaállítása, az ország mentális állapotának reparálása.

Az új párt egyfajta szociáldemokrata unióként képzelhető el, a mainál jóval rugalmasabb felépítéssel, nagyobb belső demokráciával, széles hálózattal, és természetesen új arcokkal, megfiatalított vezetéssel. A leendő tagság által széleskörűen megvitatott alapelvek mentén létrehozott új program és működési szabályok alapján radikálisan át kell majd építeni a mai kapcsolati struktúrát. A telekommunikáció, internet, stb. lehetőségein túl sokkal szélesebben kellene alkalmazni a leghagyományosabb pártszervezési elvet, a személyes kapcsolatfelvételt, meggyőzést, ily módon érdemben bővítve a szavazóbázist. Erre annál is inkább szükség van, mert a médiatér várható további szűkülésével az ellenzék egyre kevesebb csatornán tudja megszólítani a választókat. A szervezés során ugyanakkor – a választási eredmények tükrében is – ajánlatos áttanulmányozni a konkurens pártok korábbi eredményeit és tévedéseit egyaránt. Ennek kapcsán intő példa lehet nem csak a Fidesz totálisan centralizálttá válása, hanem a DK vezérelvűségének erősödése is. Üdvös volna elemezni a manapság divatossá vált „bázisdemokrata” elvű szerveződések hatékonyságát (LMP, Együtt), és a „Timur és csapata” jellegű kapcsolattartás eredményeit (pl. Jobbik – tűzifavágás és társai). A szorosan vett párttagság mellett pedig a mainál intenzívebben kellene építeni a háttérszervezetekre, az úgynevezett „hagymahéj-elvre”, mivel sokakat taszít, hogy politikai párthoz bármilyen közük legyen, ugyanakkor egy lazább struktúrához szívesebben csatlakoznak.

Ha a fent vázolt szervezeti egység rövid időn belül helyreáll (erre azért nem vennék mérget), már „csak” egy értelmes világkép, a szavazókat meggyőző vízió felépítésére volna szükség, hiszen az egységes szociáldemokrata párt tartós létét és sikereit az eszmei tartalom határozza majd meg.

Közhely, ezért nem is sorolom fel, hogy mit tett tönkre, és mit lopott el az országtól a Fidesz. Van mit helyreállítani. Ehhez azonban nem csak a fogyatkozó baloldali szavazókat, hanem még további milliós tömeget kellene emészthető és elfogadható világképpel ellátni. Olyan vízióra van szükség, amelyhez csatlakozni érdemes, amely képes ellensúlyozni a folyamatosan reprodukált ellenségkép romboló hatását és aktív gondolkodásra késztet, nem csupán a Fidesz kampányfogásaira reagál. Az utóbbi választások fényében egy konkrét ügyet nem árt itt mindenképpen kiemelni, ez a nemzetpolitika. A NER rendszere nagyban és sikerrel épít egy vélt vagy meglévő nemzettudatra, ezzel okvetlenül számolni kell. Csak akkor lehet sikeres az egységes baloldali párt, ha a határon túli magyarokat is a nemzet részének tekinti, és ezt hihetően tudja prezentálni. A nagyközönség pedig elsősorban nem választástechnikai zsonglőrködést remél, nem szakpolitikai programelemekért lelkesedne, hanem összefüggő, konzisztens irányt vár, olyan célrendszert, ami értelmezhető és érzelmileg is azonosulni lehet vele. Nem egyszerű feladat, de a jövő érdekében el kell végezni!

A szerző közgazdász

(A cikk rövidített változata megjelent a budapesti Népszavában.)







Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.