Kertész Ákos: Igenis, a magyar genetikusan alattvaló

Közzétéve May 23, 2020, 1:37 pm
15 mins

Csaknem tíz éve annak, hogy Kertész Ákos író az Amerikai Népszavában leírta híres mondatát: “A magyar genetikusan alattvaló!” A szélsőjobboldal (beleértve a Fideszt) azonnal felkapta és kiforgatta a mondat jelentését. A “genetikus” szónak a “genetikai” jelentést adva, fajelméletet kreáltak belőle. A magyar fajgyűlölő antiszemiták tudtak mutatni egy zsidót, aki a magyar fajt gyalázza. A hamisítás olyan gyűlölethullámot indított el, hogy Kertész Ákos emigrált, menedékjogot kért és kapott Kanadában. Az íróval Németh Péter készített interjút a Hírklikk oldalán, amelyet az akábbiakban a szerző engedélyével változtatás nélkül közöljük.

„Bibó István szerint, a zsákutcás magyar történelmi fejlődés torzította el a magyar néplelket. A szabadságharcot vérbefojtó Ferenc Jóskát is, az orgoványi gyilkosokkal, a tiszti különítményesek vérengzésével, Trianon elfogadásával hatalomra kerülő Horthyt is, és az esztelen gazdaságpolitikával, kíméletlen megszorításokkal a népről hét bőrt lenyúzó, a demokráciát eltaposó Orbán Viktort is rajongva tudják szeretni a magyarok. Ezt mondtam. Ezt vállalom” – nyilatkozta a Hírklikknek Kertész Ákos Kossuth-díjas író, aki 2012-ben kénytelen volt Kanadába emigrálni. De azt is hozzátette: szavait alattomos módon félremagyarázták, a genetikailag alattvaló magyart tudatosan alávalóként értelmezték.

– Majd’ 80 évesen hagytad el Magyarországot, akkor, amikor a jobboldal részéről sorozatos támadások értek. Visszatekintve: helyes döntés volt?

– A legjobb döntés volt! Egy társdalomra jellemző, hány ember alkot magától egy sort. Budapesten rendőr nélkül száz se. Itt három ember már egy sor. Nem azért mert ráérnek, hanem mert sietnek. És mit tesz Isten: mindenki sorra kerül, mindenki célhoz ér. Ez társadalom, itt Kanadában – nem csürhe. Pedig az egyik fekete, a másik fehér, az egyik kínai, a másik zsidó, az egyik skandináv a másik hindu. És mind kanadai. Slomó kutyám élete alkonyán néha nem tudott ráállni a hátsó lábaira. Egyszer így jártunk vele, még jó messze a parkoló kocsinktól. Éva, a feleségem, húzta, én megpróbáltam a hasa alá nyúlva talpra állítani, mikor egy jó kiállású, markos férfi se szó se beszéd fölnyalábolta a harminc kilós állatot, és vitte a kocsiig. Mi nem győztünk hálálkodni, ő nem győzött szabadkozni, hogy ugyan, semmiség. Ez egy kanadai pasas. A honfitársam. Haza csak ott van, ahol jog is van. Így igaz, de ez kevés. Ahol a lakosok között együttérzés is van, spontán segítőkészség is van, ahol az utcán biztonságban érzed magad, mert tudod, hogy nem hagynak cserben, ott van a hazád. Ne csodálkozz, ha arra a kérdésre, érzünk-e honvágyat, a mai napig is csak azt tudjuk mondani a feleségemmel együtt: életünk legjobb döntése volt, hogy idejöttünk.

 – Ahogy az előbb említettem, otthon súlyos zaklatásoknak voltál kitéve, de mégis magyar vagy, magyarul írsz, gondolkodsz, viszont nem nagyon találkozom az írásaiddal. Nem is írsz?

– Dehogynem. Sok esszét, értekezést írtam az Amerikai Népszavába, és kevesebb publicisztikát. Régen rájöttem, hogy aki az ellenkezőjét gondolja, amit én, azt nem tudom meggyőzni, csak azt tudom megerősíteni a hitében, aki velem közös platformon van. Az se semmi! De mindennek a zaklatásokhoz, amiknek ki voltam téve, nincs köze.

– Tehát nem futamodtál meg, vállalod továbbra is a véleményed. Vagyis, gondolom, figyeled, ami ma Magyarországon történik. Ezért nyugodtan megkérdezhetem, hogy szerinted a 2012-es állapotokhoz képest, a magyar demokrácia helyzete rosszabbodott, vagy maradt ugyanolyan, netán javult?

– Elégedj meg egy rövid válasszal: Magyarország éppúgy nem ismeri a demokráciát, mint a jegesmedve a púpos tevét.

– Következésképp azok a minősítések, amelyeket a magyar emberekről leírtál, és amelyet sokan tudatosan félremagyaráztak, ma is érvényesek?

-– Bánatomra, senki sem tett Magyarországon semmit, hogy megcáfoljon engem. Mert mit is írtam? A magyar genetikusan alattvaló. Igenis az! A „nyílt levél” óta eltelt idő alatt, a magyarok ezer százalékig bebizonyították. Ha csak egyetlen ember mer föllázadni a hatalom ellen, már megcáfolt volna. De nem akadt egyetlen ember sem. Egyetlen szó, a genetikus szó az, ami állítólag félreérthető, aminek kettős értelme van. Ez sem igaz. Csak az érti félre, aki félre is akarja érteni, és csak egyetlen egy értelme van. Odaírtam: József Attila még talált mentséget: „…ki ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít vagy parancsot követ”. Ettől az egyetlen József Attila idézettől egyértelmű, hogy a „genetikus” kifejezés nem is jelenthet mást, mint történelmi eredetet, fejlődést feltüntető, oknyomozó tudományos terminust. Vagyis: történeti meghatározottságból adódóan, a (hosszú ideig feudalizmusban élő) magyar társadalom tagjainak kulturálisan meghatározott, jellegzetes viselkedése, hozzáállása a mindenkori hatalomnak való alárendelődés.

Ez kétségkívül szabatosabb, támadhatatlanabb megfogalmazás, viszont szürke, és unalmas, tehát az olvasóhoz nehezen jut el. Márpedig ez nem lehetett egy nyílt levélben a célom. Ezért használtam erősebb hatású retorikai eszközöket. Még most sem világos? Még mindig hozzá kell fűzni valamit a gyöngébbek kedvéért?

Tehát az alattvalói attitűdöt nem a génjeink örökítették, az nem faji tulajdonsága a magyarnak. Ilyet sosem állítottam, bár ezt akarták a számba adni. Az engedelmességre való hajlam, a retardált feudalizmusra, a polgári demokratikus hagyományok és a szabadságjogok krónikus hiányára, vagyis a történelemre vezethető vissza, ettől nincs igénye a személyes szabadságra, az alapvető emberi jogokra, ettől válik szolgalelkűvé, alattvalóvá a magyar. Bibó István szerint, a zsákutcás magyar történelmi fejlődés torzította el a magyar néplelket. A szabadságharcot vérbefojtó Ferenc Jóskát is, az orgoványi gyilkosokkal, a tiszti különítményesek vérengzésével, Trianon elfogadásával hatalomra kerülő Horthyt is, és az esztelen gazdaságpolitikával, kíméletlen megszorításokkal a népről hét bőrt lenyúzó, a demokráciát eltaposó Orbán Viktort is rajongva tudják szeretni a magyarok. Ezt mondtam. Ezt vállalom. De azt az alattomos, gyalázatos ferdítést, hogy én egyetlen népet, nemzetiséget, népcsoportot, bármiféle embercsoportot kollektíve, genetikailag alattvalónak, pláne: alávalónak neveztem volna, azt kikérem magamnak, az szemenszedett hazugság. Még jó, hogy nincs az a mindent elborító hamu, amiben ne csillogna gyémánt is. Nem igaz, hogy Magyarországon senki sem gondolkodik. Ismertem egy jobboldali családot, nagy Orbán-hívők voltak, és a Fideszre szavaztak kettőezertízben. Amikor elkezdődött ellenem a hajsza, egy nap jöttek szembe az úton. Hűha, merre kerüljek, nem akartam szóváltást, de nem találtam egérutat. Jöttek, rendületlenül… Ám furcsa mód, széles mosollyal, csillogó szemmel, kézfogásra nyújtott kézzel: „Köszönjük, Kertész úr, hogy végre valaki jól megmondta ezeknek! És nem ők az egyedüliek. Ez tartja bennem a lelket.

Kertész Ákos

– Nem tartasz attól, hogy ez a járványos idő a szélsőjobbnak, vagyis azoknak kedvez, akik elől menekültél?

– A koronavírus pártsemleges; mindenkinek kedvez. Nagyobb megfontoltságra, fegyelemre, átgondolt védekezésre tanít. Ez a fegyelem, megfontoltság, remélhetőleg a járvány után is megmarad.

– Akkor ez azt is jelenti, hogy higgadtabbak lesznek az emberek, jobban szót értenek majd egymással. Még az is lehet, hogy hajlandó lennél leülni Orbán Viktorral és elmondani neki, mi az, ami nem tetszik neked Magyarországon?

– Nincs az a tolmács, akinek a segítségével én szót értenék vele.

– Az előbb azt mondtam neked, hogy te változatlanul magyar vagy, magyarul gondolkodsz. Akkor hogyan élsz itt, Kanadában?

– Öntudatos kanadai állampolgárként élek itt, úgy tartom, ez a legjobb ország a világon. Azt mondod, nagy kunszt, tekintettel arra, milyen a világ? Igaz. De a kanadaiak magukért felelnek, nem a Világért. Esztétikai közhely: a boldogság nem ábrázolható, csak ha veszélyeztetett. Kanadáról ezért nehéz írni. Mióta erre a földre tettük a lábunkat, itt csak jó történt velünk. Bárhonnan nézve, Kanada a béke szigete. A tolerancia, a barátság és a szeretet földje. Ezek itt színvakok, nem látják a bőr színét. Itt nincs fekete meg fehér meg sárga, meg kreol – csak ember van. Aki itt él, az kanadai és kész. Hálás vagyok, hogy ez az ország befogadott minket. Azt állítod, hogy megmaradtam magyarnak. Kérdés, magyar voltam-e egyáltalán, bármennyire is magyarnak hittem, éreztem magam. Magyarországi születésű askenázi zsidó vagyok, mindig is az voltam – bár gyerekként nem tudtam róla. Mit kaptam Magyarországtól? Egy csodálatos anyanyelvet. Egy páratlan irodalmat, főleg verskultúrát. Mindent, amit a magyar iskolákban tizenkét éven át tanulni lehetett. Én szerettem ezt az országot, vállalni akartam hazámként a Balsorssal együtt. Még asszimilálódni is akartam, ez szerencsére nem sikerült. Nem hagyták. Nem hagyták, hogy elfelejtsem: idegen vagyok. Még a holokauszt után sem, amelyet nem a hóhérok kegyéből, hanem a saját szerencsémnek köszönhetően úsztam meg tizenkét évesen. Akkor is nekem kellett bocsánatot kérnem tőlük, hogy zsidó vagyok. Viszont én tudtam, mi a demokrácia, amiről a magyaroknak éppúgy nincs fogalmuk ‒ máig sem ‒, mint eszkimónak a hőgutáról. Miért? Csak.







Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.