Egyelőre meg kell elégednünk egy vizes világbajnoksággal és az abból ellopható szaros milliárdocskákkal, de nincs megállás.

Soros György aknamunkája miatt nem ítélik oda Magyarországnak az Olimpia rendezési jogát. Mindez nem szegi kedvét a magyar kormánynak, amely arra készül, hogy bármi áron, de felépíti az olimpia megrendezéséhez szükséges létesítményeket. Ezt kizárólag a mániákus lopási hajlammal megmagyarázni nem lehet. Kell, hogy más oka is legyen ennek a rögeszmének. És van is.

Azt szokták mondani, hogy Orbán Viktor mindenki másnál jobban ismeri a magyarokat és tudja, hogyan kell őket az orruknál fogva vezetni, mit akarnak hallani, mi az amivel belophatja magát a kegyeikbe, amitől úgy követik, mint ha hipnotizálva lennének. Esetenként képesek a saját érdekeik ellen is mellé állni. Amikor a zsebükbe turkál, ahelyett, hogy ráütnének az enyves kezére, megcsókolják azt. Vajon mi a varázsszer, ami elveszi az eszüket, mi az a búgató port, amelytől teljesen beindulnak és a saját anyjukat is képesek lennének, ha Orbán ezt kéri tőlük?

A válasz egy szó: a sport. Ha hülyét akarsz csinálni a magyarokból, akkor építs nekik stadionokat, rendezz nekik világversenyeket, legalább EB-ket, ha lehet inkább VB-ket, de a legjobb mindjárt olimpiát, mert az a versenyek versenye és – mivel csak négyévenként tartják – olyan, mint egy parlamenti választás, egy igazi Seuso-kincs, amit minden választás előtt újra meg lehet venni, fel lehet mutatni a nemzet oltárán. A nemzet epedezik érette és megcsókolja a kezet, amely a (nemzet) zsebébe nyúl, hogy kifizesse a gatyánkat is érte. A pénz – a sportokra elhányt milliárdok – nem számítanak, mert a magyar embernek a legfontosabb – mindjárt a Seuso-kincs után – a sportsiker, az olimpiai pontverseny állása, az aranyérmek száma a lakosságra és négyzetkilométerre, továbbá akármire olyanra vetítve, amivel jól jövünk ki.

Már most tudni lehet, hogy hamarosan repetázhatunk úszó vébéből. Az olimpiai álmokat pedig – akárki akármit mond – soha a bánatos életben nem adjuk fel. Lesz még magyar olimpia, lesz még magyar feltámadás. Csak előtte, mint általában a feltámadáshoz, meg kell dögleni. Ha kell, beledöglünk, csak hogy feltámadhassunk. Persze az sincs kizárva, hogy Soros és az általa pénzelt NGO-k aknamunkája sikerre vezet, és megakadályozzák egy magyar olimpia létrejöttét. Akkor sem fogunk kétségbe esni, mert megrendezzük az „illiberális játékokat”. Esetleg Lengyelországgal együtt, ami szép bizonyítéka lenne az illiberális szellem nemzetközi jellegének.

Az illiberális lángot Tusnádfürdőn lobbantaná fel egy erdélyi szűz, aki addig verné össze két székely kemény fejét, amíg az azokból kipattanó szikra meg nem gyújtaná az Erdélyi Alpokban, vagyis a Fogarasi Havasokban összegyűjtött és csizmaszárban megszárított mohát. A lángot aztán több héten át egymás kezébe adva, gyalogos fáklyavivők hoznák el Budapestig, ahol a város – addigra 4 milliárd forintért felépített kapujában – Tarlós István Budapest örökös főpolgármestere venné át, hogy meggyújtsa vele a budai várban, a halászbástya egyik tornyában az örökmécsest, amely minden magyarok évezredes összetartozásának és sportsikereinek kiolthatatlan tüzeként a játékok egész ideje alatt lobogna.

Az illiberális játékokon csupa olyan versenyszám lenne, amelyben nyoma nincs semmilyen, ideje múlt és a politikai korrektséget sugárzó fair playnek. Csak olyan versenyek, ahol előre tudni lehet, hogy ki fog nyerni. Az illiberális játékokon az egyik versenyző mindig hátrányban van a másikkal szemben. Az izgalmat nem az adja, hogy ki nyer, hanem hogy most éppen ki az akinek vesztenie kell. A versenybíróság szigorúan ügyelne, hogy minden verseny igazságtalan legyen és sehol se tartsák be a versenyszabályokat. Még azokat sem, amelyeket pedig direkt a győztes személyére szabtak. Az indítópisztollyal a vesztes versenyzőt mindjárt a rajtnál lábon lőnék. A többiek nem hallanák a lövést, mert füldugót kellene viselniük és csak a győztes indulna a startpisztoly hangjára a megérdemelt győzelem felé.

Az egésznek az egyedi jellegét és a magyaros sava-borsát az adná, hogy a versenybíróság miként tudja elintézni, hogy – mondjuk az úszásban – olyan nyerjen, aki nem tud úszni. A futásban, aki menni sem tud, vagy a gerelyhajításban, aki meg sem tud fogni egy gerelyt, nem hogy elhajítani. A gátfutásban az egyes futók elé állított gátak magassága még véletlenül se lenne egyforma, mindenki csak a célba érés után tudná meg, hogy melyik pályán kellett volna indulnia, és azt csak a verseny után árulnák el, hogy a gátakat nem átugorni kellett, hanem alatta átbújni, ezért mindenkit diszkvalifikálnak, kivéve a győztest, aki az összes gátat felrúgta. Ezért az eredeti és nem konvencionális, illiberális megközelítésért az összes pontozónál az ő ideje lett a legjobb. A diszkoszvetésben és a súlylökésben mindenki más súlyú diszkoszt és súlygolyót kap. A legkönnyebbet a győztes.

Már a nevezéseknél megszűrnék a csapatokat és akik nem töltötték ki a nevezési lap élét is, azokat azonnal kizárnák. Akik azzal érvelnének, hogy a papír élére nem szokás írni, nekik elmagyaráznák, hogy másoknak sikerült, de – mivel a nevezési lap titkos – nem mutathatják meg, hogyan csinálták. A kieséses versenyeken nem a győztesek jutnának tovább, hanem a vesztesek, de azok sem mind, alanyi jogon, hanem csak azok, akiket a zsűri elnöksége arra méltónak tart az általuk benyújtott referencia eredmények alapján, ugyanis nem a leggyorsabbnak, a legerősebbnek és a legügyesebbnek kell nyernie az illiberális versenyben, hanem annak, akit az illiberális rendszer arra kijelöl, aki az illiberálisok bizalmát élvezi.

Mivel a versenyek nemzetköziek, tehát sok nemzet lányai és fiai állnak a rajthoz, ezért természetesen nagy jelentősége van a biztatásnak, amit a hazai versenyzők a magyar közönségtől kapnak. De a szokások itt is illiberálisak. A közönség nem abban versenyez, hogy ki tudja jobban a sajátjait doppingolni, hanem abban, hogy ki tudja az ellenfelet a legjobban gyalázni. Az „ócskák vagytok”, vagy a „kurva anyátok”, a „mocskos cigányok”, a „büdös buzik”, a „rohadt geci” a „csürhe, csürhe” megszokott és hagyományos magyaros buzdítás mellett nagy tere van az innovatív és eredeti mocskolódásoknak, amiben a magyar közönség – büszkén állíthatjuk – világviszonylatban verhetetlen.

Az illiberális játékok nagy előnye lenne, hogy azon mindig a magyarok nyernének. Fölényesen és meggyőzően. A játékok jelszava ennek megfelelően a „csak a magyar” lenne, amit a külföld számára a „Hungary first”-re lehetne lefordítani. A jelszó mindent visz, hiszen a jelenlegi amerikai elnök is egy ehhez hasonlóval nyert választást. Az „America first” elv nem véletlenül áll közel a magyar illiberális játékok szelleméhez, mert – ahogy a jelenlegi amerikai elnököt, Donald Trumpot – úgy a magyar kormányfőt is Vlagyimir Putyin sporttárs edzette.

Sokat köszönhetnek a fekete öves és 8 danos Vlagyimir Vlagyimirovicsnak, aki – szemmel láthatólag – jól felkészítette mindkettejüket a helytállásra nemzetközi sport kegyetlen világában. Jól értesültek szerint Putyinnak, aki a Nemzetközi Cselgáncs Szövetség tiszteletbeli elnöke, nem ennek a két versenyzőnek az indítása az egyetlen és főleg nem az utolsó dobása. Neki köszönheti sikereit a szír elnök Bassár el-Aszad. Minimum annyit, hogy még életben van. Jól értesült források szerint, hamarosan a Putyin-istálló versenyzője lesz Recep Tayyip Erdoğan is, aki már tavaly rendezett egy felejthetetlen illiberális versenyt Törökországban, ami legalább 150 ezer embert bilincselt le, de egészen szorosan. Hasonló sikereket várhatunk Orbán Viktor illiberális játékaitól is.

Zsebesi Zsolt







Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.