2024, május29, szerda
KezdőlapVéleményPara-Kovács Imre: Hétköznapi illiberalizmus

Para-Kovács Imre: Hétköznapi illiberalizmus

-

Bár vannak tiltakozó hangok, de azt csak a tudatlanok állítják, hogy a magyar kormány nem teljesíti alapvető kötelességét, hogy nem látja el feladatát. A magyar kormányok mindenkori megbízatása arra szól, hogy lecsendesítsék a szláv tengeren kompozó Magyarország körül tomboló vihart, hogy nyugalmat biztosítsanak a lakóknak és lehetőleg járjanak a vonatok. Nagyjából ennyi.

A magyar történelem kiszámítható és már-már unalmasan periodikus: rövid, de intenzív népirtások és hosszú, békés fasiszta évtizedek váltogatják egymást, és mivel most minden jel arra mutat, hogy az utóbbi érkezett el, a magyar kormány a helyén van, nincs itt semmi látnivaló, mindenki menjen a dolgára, oszoljanak emberek.

Mindazok, akiknek ez nem felel meg, már régen leléptek, esetleg bezárkóztak az alkoholizmus és/vagy értelmiségi gőg ingatag gettójába, „nem foglalkoznak politikával”, végső esetben pedig dühös publicisztikát írnak nyomorgatott és alig olvasott lapokba. Ja, és azzal vigasztalják magukat, hogy a nagyon rossz is elmúlik, meg a nagyon jó is elmúlik, ahogy azt Víg Mihály megénekelte az előző nagyon rossz időszakban. De ne felejtsük: Magyarországon a nagyon rossz időszakok váltakoznak rettenetes időszakokkal, tehát a nagyon rossz: jó és a rettenetes: rossz.

Jelmondataink (nem feltétlenül időrendi sorrendben): De legalább nem lőnek! – Addig jó, míg Kádár él! – Csak háború ne legyen! – Az a tiéd, amit megeszel! – Ha krumpli van, minden van.

Ne feledkezzünk meg róla, hogy Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje. Mi történt ekkor? Semmi. Tovább műveltük a kiskertet, mostuk a panelházak között a banán sárga Wartburgot, szidtuk az időjárást és lógtunk a munkahelyünkön. Konkrétan szartunk rá, hogy mit üzent Kossuth Lajos, bár szomorúan hozzátettük, hogy ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni. Francba. De addig még annyi minden történhet, befejeződik ez az egész cirkusz, nélkülünk is győznek, vagy leverik a bánatba az egész forradalmat, esetleg Kossuth Lajos megunja, és nem üzen még egyszer, vagy nem kapjuk meg az üzenetet, esetleg éppen náthásak leszünk, csak türelem, egy üzenet nem üzenet, maradjon mindenki otthon és nézze a tévét.

Nem üzent még egyszer, különben mind elmentünk volna, de tényleg, azonban a helyzet szerencsére megoldódott nélkülünk is, voltak ugyan áldozatok és a forradalmat is leverte az Európai Unió, de legalább nem zökkentünk ki a napi rutinból. Mert az a legrosszabb, amikor mindenféle dolgok történnek, változások, egyebek. A változás maga a pokol.

Az persze kérdéses, hogy a népirtások közötti időszakokban miért éppen ez a langyos fasiszta szöszmötölés felel meg nekünk leginkább, de biztos erre is találnánk magyarázatot, ha nagyon keresnénk, azonban nem keresünk, mert távol áll tőlünk a néplélektan áltudományának gyakorlati alkalmazása, a történelemre pedig nem akarjuk fogni, szerencsétlen történelem már amúgy is túlterhelt.

Elméletileg lehetnének ezek az időszakok a prosperálás, a tanulás, a haladás időszakai is, vagy csak egyszerűen a békés alkotómunka és a hagyományok újraértelmezésének szakaszai, de nem, mi azt szeretjük, ha ilyenkor is gyűlölünk. Ez tölt el minket elégedettséggel, ettől érezzük azt az örömet, amit más nemzetek a kertészkedéstől, a toronyépítéstől vagy a Mars-expedíciótól. Jót gyűlöltünk ma is! – köszöntik egymást lefekvés előtt a magyarok és álmuk édes, mint a méz.

Bárcsak tartana minél tovább ez a nyugodt és kiszámítható gyűlölet a következő népirtásig! Nem kritizálni kellene a mostani kormányt, hanem elismerni, hogy mindent megtesz a rend fenntartásáért, mindent elkövet, hogy ne legyen változás, ne történjenek úgynevezett dolgok, ne zavarjon meg minket semmi és senki a kegyelmi állapotban, hadd ringatózzunk a nyugalom tengerén és süttessük hasunkat a megfelelő szögben beeső napfénnyel.

Ezt a békét szolgálja az irodalom ellenében létrehozott nemzeti irodalom, és úgy általában a nemzeti művészet, mivel a művészet sajnos alkalmas a nyugalom megzavarására, és ellenkezik szinte mindennel, amit a fentiekben bemutattunk. Minden ilyen időszakban létrejött a rendszerművészet, rendszerfestészet és rendszerköltészet, csak nem nagyon maradtak fenn a nevek és az alkotások, mert ugyan ezek a művek tökéletesen megfelelnek a magyaroknak, csak éppen nem maradandók. A maradandóság amúgy is viszonylagos. A havi fizetés azonban egyáltalán nem az.

De mit számít ez? A következő tömegmészárlás során úgyis elégnek majd a fércművek és a művek is.

Az egyetlen dolog, amit tehetünk az, hogy megtanítunk legalább egy európai nyelvet a gyermekünknek, hogy ha mégis úgy dönt, kipróbálna valami mást a gyűlölet, bokacsattogtatás, álszentség és sunyiság helyett, ne kelljen a legelejéről kezdenie.







Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések