Soros György beszédet mondott Davosban újságíróknak a Világgazdasági Fórumon, és egy kérdésre válaszolva azt mondta, hogy Orbán, aki démonizálja őt hazugságokkal, azért tud sikeresen egy maffiállamot építeni, mert megvásárolt az MSZP vezetőit és a többi ellenzéki pártban is kémei vannak. A Bloombeg felvételén az 55 perc 36 másodpercnél kezdődik a Magyarországra vonatkozó kérdés:

Soros György ezzel rátapintott a lényegre, hogy a magyar ellenzéki pártok nem szabadok és nem függetlenek, hanem Orbán befolyása és informális irányítása alatt állnak. Nem a népet képviselik, hanem magukat, és az Orbán-rendszer legitimálói. Ezért nem lehet arra számítani, hogy valaha is leváltják Orbánt.

Mindez világos és egyszerű magyarázata annak, ami Magyarországon zajlik. Egyetlen ellenfele Orbánnak a független civiltársadalom, nem véletlen, hogy ezek ellen intézi a támadásait, nem az ellenzéki pártok ellen. Azokat csak megfelelő szinten tartja, hogy soha ne tudjon kitörni egyik sem. Ezért nincs is nekik igazi szavazóbázisuk, azok szavaznak rájuk, akik kétségbeesve reménykednek a csodában, vagy hisznek a hazugságokban.

Soros György Amerikából megfejtette és átvilágtotta a rendzer lényegét három rövid mondatban, amire a jól fizetett magyarországi úgynevezett “politológus” társadalom hét hosszú éve nem képes. Ezért minden elemzésük, magyarázatuk, előrejelzésük hamis és pontatlan, soha nem a lényegről szól. Ezzel szemben beképzeltek, elszálltak, nagyképű ripacsok és túlfizetettek. A NER élősködeinek egyik kivételezett rétege.

Kíváncsian várjuk, hogyan reagál az érintett ellenzék Soros szavaira. Beismeri, esetleg tagadja, elhallgatja, úgy csinál, mintha nem értené, vagy beáll a Soros-ellenes kampány hazugságai mögé. Egyben biztosak lehetünk: megtisztulásra nem számíthatunk.

Elemzésünket itt olvashatják.







6 hozzászólás : Soros beledobta a kavicsot a vízbe Davosban: Orbán zsebében az ellenzék

  1. January 26th, 2018

    Nagyon jól látja SOROS a helyzetet.
    Az emberek kormányváltást akarnak, ezért összefogást szeretnének. Amennyiben nem lesz összefogás, nem lesz kormányváltás, viszont csakis az ellenzék tehet majd erről. A népharag utol fogja érni a pártokat. Dühítő, hogy a politikusok csak a saját pénztárcájukat nézik, komolytalanok és nem dolgoznak eleget. Ezért van a népnek elege az egészből. Összefogás! Devizakárosultak, Quaestor meglopottak, diákok, nyugdíjasok, dolgozók a pártokkal együtt az utcára, és addig haza nem mennim míg el nem kergetjük Orbánt!!!

    Reply
  2. Tomanovics László Magyarországról

    January 26th, 2018

    Nehéz megfogalmazni az ilyen írásról a higgadt, visszafogott véleményt. Én azért mégis megpróbálom. Két szóba sűrítve így hangzik: menjetek a picsába.

    Reply
    • Amerikai Népszava

      January 26th, 2018

      Köszönjük a tárgyszerú, objektív, tényekre alapozott cáfolatot és elemzést.

      Reply
    • Buksi Kiszökött

      January 26th, 2018

      Látom, nem csak a ritimetika nehéz 😉

      Reply
  3. Frits

    January 30th, 2018

    Talán 2003 lehetett. Mindegy is, ebben az időtlen, mindent elterítő mocsárban az idő ugyanúgy szétfolyik, mint a fák levele, kérge a bűzös, rotható iszapban.
    Április első napjai voltak, tán már „április idusa”. A mocsár fölött kevesebb ideig lengett a pára. A Nap hamarabb áttört rajta. A reggeli friss levegőt hamar fölváltotta a fölszálló, langyos föld-szag. Hágában, Maastrichtban, de még Mönchengladbachban is ilyenkor már szinte nem is lehetett a parkokban, az utak mentén, szóval mindenütt, az éppen sarjadó, világoszöld füvet látni. Krókuszok szerteszét. Sárgák, kékek. De itt nárciszok se. A kidobott bögrék, üvegek, zacskók, olajos rongyok között azért lehetett látni gumipitypangot, utifüvet.
    Az irodában nagy, ünnepélyes hangulat. Apró, figyelmes egymásra pillantások, már-már kacsintások. Hozzászoktam, hogy mindenki választékosan öltözik, és kultúráltan, finoman viselkedik. Elegánsan, előkelően. Finom úri modorban. A nagyobb tudás, a tágabb ismeret, gazdagabb tapasztalat mindig megjelent, de csak finom érzékszervekkel lehetett kimutatni beszédükben, gesztusaikban, mondataik összetételében, pontos megfogalmazásukban. Az ingek, blúzok patyolat-tiszták, vasaltak voltak, s messziről lesírt róluk, hogy kifejezetten elegáns üzletekből, szabóktól származnak a kosztümök, s az öltönyök, nyakkendők is. Frissen vágott haj, ápolt körmök, elegáns golyóstollak, s külön töltőtoll, megfelelő, egyéni színnel az aláírásokhoz.
    Ám aznap a szavak is tán csöndesebbek voltak, hosszabb időkkel töltötték ki a mondatok közötti szüneteket. Jobban egymás arcába néztek. „Valami nagy ünnep volt” –gurgulázott föl bennem József Attila mondata. Ahá, hát, ez az oka, az ünnepélyességnek? Ugyan már! Pont ezek az osztrákok, németek, s a velük, nekik dolgozó magyarok gondolnának a Költészet Napjára? Itt, egy gigantikus építkezés központi irodájában? Utánaérdeklődtek, hogy mit ünnepelnek ilyentájt Magyarországon? Furcsa lenne, de lehet. Ilyen finom uraktól még ez is kitellik. Vagy?
    A szokásosnál többször és többen jelentek meg a mi irodánkban, s a mieinknek is sürgős elitéznivalója volt a többi irodában. A szakmáról, munkáról kevesebb szó esett, inkább csak fölületes, udvariassági mondatok hangzottak el, s látszott, hogy az eggyütléten volt a hangsúly. Meg is jegyezték egymás ruhájáról –tán jobban, mint máskor-, hogy milyen finom anyagból van a másik zakója, hogy fess fiatalemberként jelenik meg benne a viselője. Szép, tört fénye van a kosztümnek. S ezekre olyan, finom elegáns válaszokat adtak, ami a magasabb társadalmi körökhöz dukál. Volt, aki visszafogott büszkeséggel, inkább természetességgel mutatta, hogy zakója ujján, kívül, pár milliméter széles csíkon olvasható a márka. Igen, rajtam is Hugo Boss öltöny van. Csak ilyen ünnepi alkalmakkor viseli ezt.
    Félszavakkal kérdezték egymást, hogy „akkor hol?”, „mikor?”, „később?”. Aztán, -bár szigorúan tilos volt az alkoholfogyasztás- mégiscsak előkerült egy kellőképpen lehűtött, hatalmas pezsgőspalack. Heineken, highest quality champaign. Aztán, finom kacsintások kíséretében, széles peremű, magas lábú, finoman metszett pezsgőspoharak is előkerültek, s óhatatlanul össze-összekoccantak emelve a pillanat ünnepi mivoltát. És csak gyűltek, gyűltek az emberek az irodában. Már alig lehetett mozdulni. Én meg sóhajtozva kalapáltam a számítógépet. Már megint és mindig késésben voltam a munkával. Pedig olyan jó lett volna velük ünnepelni, koccintani. Bár a pezsgőt nem bírja a gyomrom, biztos belenyaltam volna, hogy érezzem, milyen is az fölsőbbrendű pezsgőfajta.
    És akkor egy adott jelre, -én arra vártam, hogy egyszercsak szólnak, hogy kivonulunk és meghallgatunk egy-két szót, tán egy-egy verset, de a tömegen nem ez látszott- halkan pukkant egyet a pezsgős üveg, s a gondos, szakértő kinyitásnak köszönhetően, a pezsgő éppenhogycsak egy vékony, hamar elillanó réteget képzett a pohárban. Majd várakoztak, s mosollyal az arcukon finoman kezet fogtak ismét egymással, mintha még nem is találkoztak volna azon a napon. Egy kicsit tétovák voltak, s inkább úgy döntöttek, hogy számítógépen keresik elő a megfelelő zenét, vagy dalt.
    Az internet egy csodálatos dolog. Egy perc sem telt bele, és megtalálták az alkalomhoz illő dalt.
    „Deutschland, Deutschland über alles…”
    Úgy, ahogy azt költője a XIX. század táján megírta. S emelt pohárral, halkan, elegánsan, csillogó szemmel énekelték az egybegyűltek a németség himnuszát. Majd koccintottak, s apró „Heil”-eket lehetett hallani. Az egyébként is csekély mennyiségű pezsgőből csak egy-egy kortyot hörpintettek. Igazán élvezve az ízét, illatát, a fölszabaduló gázok orrcsiklandó csipkelődését.
    Nem a Költészet Napját ünnepelték.
    Majd kellemes csevely indult be, ahol elévődtek azon, hogy a „német” himnuszt egy osztrák költő írta, s a zenéjét is osztrák zeneszerző adta hozzá. Elgondolkodtam a muzsikus, s a dallam osztrákságán, s azon, hogy mennyire egyet tudtam érteni a költő szárnyaló lelkével, s azon gondolatával, ami a német kultúra, gondolkodás, zeneiség, filozófia fennköltségét és maradandó értékeit tartotta szem előtt, nem lebecsülve a többit, hanem csak föltekintve a saját csúcsaira. Még akkor is, ha megszületésekor inkább a veszélyérzet okozta fölbuzdulás volt a „Leitmotiv”, meg hát –ha őszinték akarunk lenni- a poézis… Ám, ez már ünneprontás lenne, még ha nem is mondtam volna ki, akkor is. Aztán fölsejlett valami halvány pont is az angol birtokban lévő Helgolandról is, de ezt már az arrafelé járó sűrű ködök lepték el fejemben.
    De kizökkentett egy másik beszélgetés, amelyben éppen azt taglalták, hogy az igazi, az eredeti verset már nem énekli senki, s hogy az feledésbe merült. Lám, az ittlévők egyike sem tudta kívülről a verset, pusztán az első négy szót. A többihöz az internetre volt szükség, milyen kár!
    Mélyen elmerengve ezen súlyos hiányosságon, az egyik legott rá is kérdezett a szövegre, pontosabban megkérdezte a többieket, hogy mi az az „Etsch”. S aztán mi az a „Belt”, és hol van? Folyó-é az, vagy hegy? Vagy völgy?
    „Hát, a Maas-ról tudom, hogy az ott, valahol Nyugat-Németországban van, és egy folyó.” –mondta a biztos választ az egyik, s ebben meg is nyugodtak. Mint biztos meghatározást el is fogadták. Nekem rángani kezdett a szám széle, s hogy ne lássák, még lejjebb hajtottam a fejem a billentyűzet fölé, és igyekeztem halkabban kopogni a billentyűzeten.
    A Maas. Ami Hollandiában folyik. S ami tulajdonképpen Rotterdamnál folyik a tengerbe. Annál a városnál, amit porig bombáztak, hogy a lelki ellenállást megtörjék. Sikerült. Tán másnap már meg is adták magukat a hollandok. Tudomásom szerint ez volt az első terror-bombázás a történelemben –de nem vagyok benne biztos, csak abban, hogy derékig érő, égő romhalmaz maradt utána. Tulajdonképpen ezért épülhetett oda egy hipermodern városközpont a számomra hideg, semmitmondó üveg-beton kolosszusaival. Ezen, szerintem, a „de boomen” játékossága sem enyhített.
    „Hát, és a Memel, az micsoda?” –kérdezte valaki. „Hát, én azt sem tudom, hogy hol van.” –válaszolta egy másik kicsit elmosolyodva, de nem nagyon szégyellve földrajzi hiányosságát. Legalábbis így egészítette ki megjegyzését.
    A Belt-ről úgy véltem, hogy egy folyó Dániában. Nem. Egy csatorna. Szomorú voltam, hogy nem tudtam.
    Az Etsch. Óh igen, Shakespeare. A veronai szerelmesek. Azon a városon folyik át az Alpokból lezúduló patakokból összefonódó Etsch, ami addigra már megszelidül, és Adige –nak hívják. Igen. A sokat szenvedett, vitatott „Alto Adige”. Ahová Mussolini telepítette befelé a délolasz bábfiguráit és lelkes, hű alattvalóit, hogy az olasz lakosok számarányát följavítsa.
    S a Memel-vidék! A borostyán, a teuton lovagok, a balti-tengeri német, Hanza-városok, a virágzó kereskedelem. S Miczkievic, aki egyszerre írta verseit lengyelül és litvánul.
    Hát, ezen négy kardinális pontra feszítette föl a költő a németség, a német kultúra kiterjedését. S a kereszt csúcsaiból senki nem ismert egyet sem. Én is csak hármat tudtam bizonyossággal. Vajh a mi „nemzeti büszkeségeink”, a 64 vármegyések is, föl tudják-é sorolni mindezen „ősi” vármegyét, s tudják is, hogy hol van? Azt is, hogy hol született Ady? S hol van Déda, hogy hol van Radnót… Merre járhatott, s szeretett volna még, Bartók?
    Vagy azt képes-é valaki elsorolni, hogy a Tisza mely (vár)megyéken hömpölyög által? Vagy a Duna?
    Persze, bevillant a „Kabaret” film képe a bajor kiskocsmáról, ahol mennyei szépségű hang és barokk népi vers válik dübörgő indulóvá, s az öreg, szemüveges ember lemondva mindenről, megtörli arcát.
    A Duna. Hát, hirtelen elkezdtem írni, bele a munkám kellős közepébe: „A rakodópart alsó kövén ültem. Néztem, mint úszik el a dinnyehéj… …ez a mi munkánk, és nem is kevés.” Tán nem is pontosan, nem helyesen központozva, de valahogy össze kellett fognom magam. Koncentrálni akartam valami egészen másra. No, meg azért is, hogy lássák, milyen elánnal dolgozom.
    Tán inkább azért, hogy ne kelljen arra gondolnom, mi lett volna, ha megkínálnak azzal a méregdrága pezsgővel?
    Hazafelé menet, az esti hűvösségben, mélyeket szippantottam a hideg mocsár-szagba. Süthetett a Nap. Semmi nem változott. Csak újabb jegenyék zuhantak a mocsárba. S a sötét egyesült a pudvás, törött ágak feketeségével.

    Reply

Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)