Magyar Péter láthatóan élvezi az energiaválság minden percét, amely Magyarországot fenyegeti. Élő közvetítést csinál belőle, amelynek középpontjában Supermanként ő maga áll. Magyar látványosan összetéveszti a miniszterelnöki posztot a meteorológiai intézet időjárásjelentőjével, de Magyar nem csupán egy új „Németh Lajos”, hanem egy hős, aki a legforróbb melegben is feszülő nadrágban és ingben ott van a Duna medrében, a paksi atomerőműben, naponta ad vízállásjelentést. Krimit és valóságshow-t csinál a természeti katasztrófából, miközben látványosan nem csinál semmit, ami egy miniszterelnök feladata lenne, s összemosódik a fikció a valósággal.
Minden Magyar személyére redukálódik. Itt nincs állam, nincsenek intézmények, szervezetek, szakértők, csak egy ember van, aki egyszemélyben minden. Láthatóan minden rajta áll vagy bukik. Magyar úgy tesz, mintha jelenlétével bármi is történne, bármit befolyásolna, holott semmi nem rajta múlik, hanem a Dunán. Az ő feladata az lenne, hogy okos és a vízügyhöz értő emberekkel a vízutánpótláson gondolkodjon, víztárolókat tervezzen, megoldja a magyar folyók szabályozását. Nem, Magyar vízállásjelentéseket ad, és sokkolja a nézőket, mint egy rossz tévésorozat, s legfőképpen önmagát mutogatja és fényezi. Lassan egy afrikai banánköztársaság hibbant uralkodójára emlékeztet.
Van a jelenségnek egy aspektusa, amely nem ártalmatlan. Magyar tudatosan, vagy spontán zseniként, a politikai kommunikáció legveszélyesebb műfaját gyakorolja. Észrevétlen építi ki a mindenható vezér kultuszát, a megváltó Vezető típusát, aki nem egyszerű döntéshozóként jelenik meg, hanem olyan emberként, akinek rendkívüli képességei vannak, személyesen képes megoldani a válságokat. Előbb-utóbb a Duna vízállása majd nő. Ahogy Magyar mondja, hogy a Duna néhány centimétert már emelkedett, az olyan, mintha az ő jelenléte okozta volna. Az „utolsó paksi turbina stabilan termel, a vízállás nem változott”. Nem is tehet mást, ha Magyar ott van. Megnyugszik a nép, Magyar Péter elintézte.
Magyar számára a Duna, az atomerőmű, a válság csak dramaturgiai kellék a szerephez és a felvételekhez. Felveszi az atomerőmű védősisakját, gondterhelten, ráncolt homlokkal járkál, mórickásan közvetíti: „megdöbbentő méretek, hatalmas műszaki tudás jellemzi hazánk legfontosabb erőművét”. Minden erőmű hatalmas, vannak nagyobb és fejlettebb erőművek is. A populista a kisembernek beszél, helyette és érte csodálkozik, az ő szemével néz és lát. Kielégíti az abszolút vezető, az újabb apafigura iránti vágyat. Egyszer csak megoldódik magától a válság, de annak ő lesz az oka. Erről szólnak a napi tudósítások, ahol a válság kommunikációs díszletté válik.
Itt a legfontosabb kormányzati eszköz a kamera és a fényképezőgép. Ennek tömény változatát élvezhetik az észak-koreaiak. De van részük belőle az amerikaiaknak is, ahogyan a semmihez nem értő, abszolút dilettáns és közveszélyes elnökük megváltóként irányítja a világot a közösségi média posztjaival, amiből nem felejt el pénzt csinálni. Miközben az ország ilyen borzalmas állapotban és helyzetben talán még nem volt a II. világháború óta. De sokan megeszik. Ez vár arra a Magyarországra is, amely nem veszi észre, hogy egy magamutogató, önimádó imitátor mászik bele az emberek lelkébe és bénítja meg kígyóként a gondolkodásukat. Egyetlen normális cikk nincs, amely szóvá tenné ezt a bohózatot.
A politikai kommunikáció megelőzte az újságírást és eszközként használja. Miközben a sajtó feladata ennek felismerése és korlátozása lenne. A sajtónak védekeznie kellene a manipulációval szemben. Ez nem ártalmatlan nárcizmus, hanem a sötét oldal mérnöki pontossággal kidolgozott hatásmechanizmusa. Maga a politikai cselekvés látvánnyá válik. Nem az a fontos, hogy mi történt, hanem az, hogy a vezető ott volt, látta, kommentálta, átélte, megoldotta. Színház lesz belőle, ahol a hős vezető a válságot narratívává alakítja. Ő maga a történet főhőse, nem a Duna. Nem az energiarendszer, nem az atomerőmű, nem a szakemberek, hanem ő maga. Itt egyetlen fontos látnivaló van, a tökéletes vezető.
Aki persze kedves is. Nem felejti el a Facebook-oldalán felhívni a figyelmet a rekordmelegre, mindenkit felszólít, hogy figyeljen az idősekre, betegekre, gyerekekre, az utcán egyedül élőkre (hajléktalanoknak hívják őket), mert a vezetőnek gondja van rájuk. De csak addig, amíg a Facebook-poszt elkészül, s az állami intézmények helyett Magyar adja ki ezeket a figyelmeztetéseket. De arról már nem intézkedik miniszterelnökként, hogy vízzel teli járművek járják az utcákat, az egészségügy legyen felkészült. Erről egy szó nincs, mert ilyen lényegi intézkedések, amelyek mögött egy jó miniszterelnök és kormány állna láthatatlanul, nincs. Még kommenteli magát: „És persze a házi kedvencekre!”
Ebből is látszik, Magyar Péter mindenre gondol (vagy valahol látta), áldott jó szíve van. Csak éppen nem tesz értük semmit. A civil állatvédők tesznek, de róluk nem lehet hallani.
Amit Magyar csinál, azt hívják hős vezetői keretezésnek (heroic leadership framing). Normális ember ezt nevezi bullshitnek. Az egész kamu, megjátszás, manipuláció, olcsó és giccses önmutogatás, pótcselekvés és hamis imázsépítés. Ennek lényege, hogy minden eseményt úgy mutat be, hogy a vezető hősi szerepben jelenik meg. Nem egyszerűen az információt közli, hanem Magyar a történet főszereplője. Mindent dramatizál, hogy aztán megoldhassa. A cél a misztifikáció, a vezetőből legendás alak lesz, aki személyesen „harcol”, „megküzd”, „ott van”, „figyel”, „megold”, akire rábízhatjuk magunkat, miközben semmit nem csinál, ami a dolga lenne, mert a kamerabeállításokkal van elfoglalva.
A kormányzást a kommunikáció helyettesíti. Úgy épít hőst, legendát, hogy valójában nem tesz semmit, csak a legendát építi. Még a munkát sem végzi el, ami a dolga lenne. Ez a celebgyártás transzferálása a politikai térbe, ahol a híresség egyetlen produktuma, hogy híres. A politikai változata nem ártalmatlan, mert eltakar egy inkompetenciát, rajongóvá teszi azokat, akiket szolgálnia kellene, s akiknek ellenőrizniük kellene őt. Nem felelős miniszterelnökként, hanem celebként tekintenek rá, mint a kedvenc táncdalénekesre, akitől nem várnak semmit, csak a hírességet. Elég, ha láthatják és csodálhatják. Ő pedig gondoskodik erről. Mindent elnéznek neki és mindent belelátnak. Minden hibája alól felmentik.
A folyamatos láthatóság válik teljesítménnyé. Ennek következtében a polgárból rajongó lesz, aki már nem elszámoltatja a vezetőt, hanem érzelmileg azonosul vele és megvédi. Magyar nem a válságot kezeli, hanem a válságot használja fel saját hősi személyiségképének felépítésére. Az intézményes állam helyét a folyamatosan közvetített vezető foglalja el. Nem az energiaválság kezelése látszik, hanem a válságból épített vezérkultusz kommunikációs mechanizmusa. Méghozzá egy tankönyvi példány.
Ez a modernkori diktátorgyártás mechanizmusa és eszköztára. Annyiban modern, hogy a legmodernebb technológiai eszközöket használja, de a hatásmechanizmus ugyanaz. Még két válság, ami a szuperhős imázs kenőolaja, és senki nem fog emlékezni arra, mire szavazott áprilisban, s mit remélt, amikor 16 év után megcsinálták a magyarok, amit egy éven belül kellett volna. A helyzet pedig egyre súlyosabb lesz a következő éhséglázadásig, mert a korrupt és elbutult, ellustult Orbánt a legveszélyesebb ember váltotta, akit a magyar közéletben két emberöltő óta nem láttak, mert professzionálisan használja a század legveszélyesebb fegyverét.
Minél magasabbra emelkedik a Duna, minél nagyobb lesz a szuperhős legendája, annál nagyobb lesz a kritikával szembeni intolerancia. Ennek előkészítése és felépítése zajlik a politikai kommunikációra redukált látványkormányzással és valóságshow-val. Fel sem tűnnek a fideszes személycserék, a rendszerváltás elmaradása, a független demokratikus közvélemény és az óellenzékinek minősített független szakemberek eltaposása és kirekesztése. A nárcisztikus politikus ösztönösen képes a személyi kultuszát építeni, de a 21. század legpusztítóbb vívmánya, hogy valóságos tudomány és iparág épült ehhez.
Magyar pedig ezt ötvözi, ezért veszélyes. A néző beült a moziba, és már el is felejtette, hogy ez nem film, hanem a valóság, ahol neki nem nézőnek kellene lennie, hanem aktornak, aki megkülönbözteti a jót a rossztól. Különben nagyon drága árat fizet érte.
