Magyar Péter felbuzdult azon, hogy a paksi atomerőmű válsága miatt sokan jó szándékból, mások felszólításra támogatást adtak a kormánynak. Motívum lehetett még az is, hogy senki nem akart nyilvánosan megszégyenülni, hogy Magyar Péter megnevezi a cégét. De olyanok is lehettek, akik azt gondolták, ha most segítenek a kormánynak, az jó pontot szerezhet nekik, és alkalomadtán a kormány is segíthet nekik. Ebben a modellben kezdettől fogva benne van részben a zsarolás, részben a számítás és a korrupció, amit lehet a rendkívüli energiakrízisben „kommunikálni”, indokolni, de ebből állandó gyakorlatot csinálni nem lehet.
Nem magyarázat a költségvetés helyzete, mert akkor ez Orbán szolidaritási adójának és egyéb állami rablásainak előszele. Ha Magyar ilyenekre hivatkozik, akkor az tekinthető a mindig tagadott megszorítások egy formájának. Egyelőre „önkéntesen”, de valójában kötelezően. A magáncégek nem tartoznak az államnak semmivel az adójukon kívül. Állami feladatok finanszírozása nem a magáncégek feladata. Az a hasonlat is sántít, hogy a párizsi Notre-Dame újjáépítésére a francia nagyvállalatok annyit adományoztak, hogy az államnak nem is kellett költenie. Ez egy kulturális kincs megmentése volt. A támogatás mögött nem volt hátsó szándék. Egy állami ünnepség megrendezése költségvetési feladat.
Márpedig Magyar azt jelentette be, hogy a kormány „a vállalati szférát is bevonná az október 23-i állami ünnepség finanszírozásába”. Idén lesz ugyanis az 1956-os forradalom és szabadságharc hetvenedik évfordulója. A kerek évforduló azonban nem azonos az ország energiaellátását veszélyeztető válsággal. Magyar nem tagadta, hogy az ötletet a paksi építkezéshez felajánlott (önkéntes és kikényszerített) felajánlások adták. Ezúttal is megjelenik a zsarolás mozzanata, mert Magyar azt mondta, a kormány úgy látja, „méltányos és helyes lenne”, ha a jubileumi ünnepség költségeit nem csak az adófizetők állnák, hanem magyar kis- és nagyvállalatok, illetve Magyarországon működő nemzetközi cégek is.
Ha Magyar úgy fogalmaz, hogy „méltányos és helyes lenne”, akkor ez egy elvárás. Ha folytatja a paksi stratégiát, akkor ennek jegyében felszólíthatja újra a NER-cégeket arra, hogy adakozzanak „önként”, ha az újabb megszégyenítésnek nem mennek elébe. Már csak azért is, mert Magyar ezzel láthatóan egérutat akar adni nekik, hogy erre hivatkozva futni hagyja őket, ők pedig felismerve ezt a lehetőséget, kivásárolják magukat a felelősségre vonás alól. Ez már kimondatlan korrupciós eljárás, a rendszerváltás, elszámoltatás és felelősségre vonás törvénytelen elszabotálása. De a felszólítás nemcsak NER-cégeknek szól, hanem kis- és nagyvállalatoknak, Magyarországon működő nemzetközi cégeknek.
Ez utóbbiak (különösen a keleti piacon tapasztalatot szerzett külföldi cégek) értenek majd vélhetően először a korrupció nyelvén, amelyet Magyar használ, és a támogatásaikkal utat nyitnak maguknak az állami kedvezmények, támogatások és megbízások felé. Különösen, hogy Magyar azt mondta: „Teremtsünk ebből hagyományt, hogy ne kelljen a miniszterelnöknek mindig szólnia, hogy van társadalmi felelősségvállalás”. Megnyugtathatjuk a miniszterelnök urat, a fideszes múltját is jól ismerő cégek értenek majd a szóból, nem kell nekik mindig szólni, küldik majd a pénzt anélkül is. Idő kérdése, mikor lehet nemcsak az államnak, hanem a miniszterelnök hobbijaira vagy kedves „ügyeire” is adni.
A vállalatok pontosan tudják, hogy az állam szabályozója, adóztatója, engedélyezője és potenciális megbízója a cégeknek. Ebben a viszonyban a miniszterelnök kérése nem lehet egyenrangú felek közötti ártatlan adománygyűjtés. Ez hatalmi elvárás, majdhogynem utasítás. A „ne kelljen mindig szólni”, nyílt fenyegetésnek is értelmezhető, mint amikor egy apa figyelmezteti a gyerekét, mielőtt megbüntetné. A cég pénzt ad a hatalom által kijelölt célra, később ugyanattól a hatalomtól vár engedélyt, támogatást, közbeszerzést vagy kedvező elbírálást. Magyar ezt nem egyszeri válságkezelésnek tekinti, hanem hagyományként intézményesíteni akarja.
Ez gyakorlatilag a TAO korrupciós gyakorlatának egy másik formája. A TAO-támogatásokat a cégek az adójukból leírták (az államtól vettek el), és Orbán futballcsapatának adhatták a milliárdokat. Cserébe azt remélhették, hogy Orbán kormánya kedvezményekkel viszonozza majd a TAO-adományokat. Felcsúton lehetett a korrupciós pénzt fizetni, az államkasszánál lehetett az ellenszolgáltatást valamilyen kedvezmény formájában a közösből megkapni. Konkrét összefüggéseket lehetett kimutatni a TAO-támogatások és állami kedvezmények, juttatások között. Mivel ez a korrupciós modell annyira átlátszó volt, kiterjesztették a támogatás lehetőségét másokra is. De a legtöbb pénz Felcsútra ment.
Magyar korrupciós modellje egyelőre az állam zsebébe megy, az állami programokba lehet befizetni a korrupciós pénzt, és az állam másik zsebéből lehet kivenni az ellentételezést és a kedvezményeket. Ez elindít egy olyan korrupciós láncot a gazdasági életben, ami megfertőzi az egész gazdaságot, s idővel kiterjedhet magánjellegű kedvezményekre is. Az egész országot arra tanítja, hogy valamilyen kedvezményt, juttatást remélhetsz, jobb elbírálásban részesülhetsz, ha Magyar Péter kormányának fizetsz. Ez a mentalitás átjárja az egész országot, az államhatalom működését, ami átláthatatlanná és kaotikussá válik.
Magyar 100 nap után úgy érzi, hogy azt tehet, amit akar, mintha az ország az övé lenne. Ha valami megtetszik neki, azt bevezetheti. Csakhogy a demokratikus jogállamban az állam és a magánvagyon elválik egymástól. A szabályokat és a normákat nem lehet átlépni. Az állam és a magáncégek szabályozott és törvények által irányított kapcsolatban áll egymással. Az állam a saját feladatait a befizetett adókból oldja meg, és nem háríthatja át a magáncégekre. Nem várhatja el, hogy magáncégek az adójukon kívül fizessenek, mintha ez erkölcsi kötelességük lenne. Ez az elvárás hatalmi nyomásként nehezedik a magáncégekre, és az államot felettes pozícióba helyezi.
Ez nem önkéntes társadalmi felelősségvállalás, hanem egyrészt zsarolás, másrészt megvesztegetés, és korrupciós kapcsolat. Ez a hivatalos és törvényes csatornákon kívüli mederbe tereli az állam és a magáncégek, köztük külföldi vállalatok kapcsolatát. Elkerülhetetlenné válik, hogy bármilyen pályázat, közbeszerzés vagy kedvezmények esetén a bírálók ne vegyék figyelembe a „társadalmi felelősségvállalás” mértékét, esetleg arra hivatkozva kérhetnek is előnyt. Ez a konstrukció megbetegíti a gazdaságot és a társadalmat, a török szultán udvarához hasonlóvá teszi Magyarországot.
Ez a gondolkodás kívül áll a jogállamon, ez egy önkényuralom ajánlata és követelése. Informálissá válnak a kapcsolatok és a pénzek útja. Akinek egy ilyen konstrukció eszébe jut, az soha nem fog jogállamot építeni, hanem azt is lerombolja, ami van. Az ilyen autokratákat Donald Trumpnak, Vlagyimir Putyinnak és Magyar Péternek hívják.
