A Kanadában élő magyar író esszéje az Amerikai Népszavának.

Ady Endre

Emlékezés egy nyár-éjszakára

Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Csörtettek bátran a senkik
És meglapult az igaz ember
S a kényes rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Tudtuk, hogy az ember esendő
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt
Fordulása élt s volt világnak.
Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Az iszonyuság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mindmostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsüllyesztő,
Rettenetes éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

Mi ez az apokaliptikus látomás? Mi történt? Kitört a háború?

Na és?

Háborúk ki szoktak törni.

Miért, hogy ez a nyáréjszaka annyira különös volt? Hogy csúfolódóbb sose volt még a hold, hogy sosem volt még kisebb az ember, mint azon az éjszaka volt?

Mert az, ami akkor történt, az nem csak egy hadüzenet volt. Azon a júliusi éjszakán tört meg a remény, amit a legoptimistább század sugallt. A remény, hogy a fejlődés, a tudomány, ami magába olvasztotta a mítoszokat, lassan, de biztosan minden problémát megold, mert a tudomány az maga a Haladás, és a haladás megállíthatatlan, akár az idő.

Ady víziója kozmikus rémlátomása arról szól, hogy íme, kirobbant egy példátlanul világméretű vérengzés, amelynek egyetlen résztvevője, egyetlen országa, nemzete sem tudott semmilyen morális indokot fölmutatni a gyilkosságokra. Ez nem fölszabadító háború, nem honvédő háború volt, hanem egyértelműen a világ újrafelosztásáért indított imperialista rablóháború. Minden csepp kiontott vér égrekiáltó, megbocsáthatatlan bűn volt az addig, ama különös nyáréjszakáig érvényes, a közemberi tisztességre épülő morál szerint.

Azon az éjszakán a morál kiszenvedett. Szabad lett megtenni mindent, amit csak el lehetett követni.

Azon a különös nyáréjszakán meghalt Európa, ami azóta létezik csak a kagyló héja igazgyöngy nélkül; tetszetős, de üres.

Addig bárki büszke lehetett, a nemzetére, attól kezdve a nacionalizmus a civilizált világ rákfenéje lett.

A nacionalizmus a romantika idején, amikor az érzelmek polgárjogot kaptak az európai kultúrában, és az elnyomás alól fölszabaduló nemzet fogalma a szabadság szimbóluma lett, és a nemzeti nyelv és a nemzeti tulajdonságok ápolása az általános „autonómia” kivívását jelentette, még csodásan pozitív eszme volt. De ugyanez a nacionalizmus a nemzetállamok megalakulása után már az elkülönülés, a felsőbbrendűség, a mások lenézése, megvetése, a nemzeti intolerancia forrásává vált. Sőt: a nemzeti büszkeségből nőtt ki a fajelmélet és a fajgyűlölet.

Magától értetődik, hogy az imperialista agresszió, a világ „újrafelosztásának” szándéka remek ideológiai kapaszkodót talált a nacionalizmusban, a nárcisztikus öntömjénezésben és a „más” népek megvetésében. A lövészárkok vérfürdőibe nacionalista indulók harsogása közben masíroztak, vonatoztak a nemzeti seregek meghülyített katonái.

A 19. század végére a munkásszervezetek is demokráciára cserélték az agresszív osztályháborút, és megszületett a szociáldemokrácia. A polgári demokrácia lehetőséget adott a munkáspártoknak, hogy demokratikus választások útján kerüljenek a parlamentbe s ezzel a hatalomba, és így küzdjenek egy igazságos, társadalomért.

Létrejött a Második Internacionálé, a munkásság nemzetközi szövetsége, hogy a tőkések nemzetközi összefogásával szemben a munkásság is nemzetközi összefogással léphessen föl a kapitalista kizsákmányolás ellen.

A szociáldemokrácia természetesen még a gothai program után is megőrizte eredeti marxista proletár internacionalizmusát, de a világháború kitöréséhez közeledve lassanként behódolt a burzsoá nemzetállamok retrográd nacionalizmusának, és föladta internacionalista alapállását. A lövészárkok pokoli húsdarálója, a 20 millió halott a bizonyíték rá, mi történik, ha a szociáldemokrácia behódol a nacionalista mételynek.

A szociáldemokraták létezésük leggyalázatosabb árulását követték el: csatlakoztak a hirtelen nemzeti érzelmeket papoló tőkésekhez, s a nemzetköziséget elárulva küldték a gyilkos állóháborúba a népeket, ahol más és más nyelvet beszélő proletárok lőtték halomra egymást a tőkések érdekében, és lapultak a lövészárkokban sárban, mocsokban, saját ürülékükben, bajtársaik bomló hullái, és éhes patkányok között, és akit a nyúlós, bűzős latyak és a napok óta rátapadt hideg, átázott zubbony már félig a tébolyba kergetett és kiugrott a fedezéket jelentő szennycsatornából, azt azonnal lekaszálta a szemközti árokban vacogó más nyelvet beszélő proletár testvére, miközben a szociáldemokrata munkásvezérek vígan osztoztak a tőkésekkel a hadiszállítmányokon.

Bajban van a messze város,
Mérkőzni kell a halállal,
Gyürkőzz, János, rohanj, János.

Az egyetlen szociáldemokrata politikus a francia Jean Jaurès volt, aki pontosan látta mi történik, aki szót emelt a hadüzenet ellen, aki már évekkel Szarajevó előtt leírta ezeket a szinte látnoki szavakat:

“Ha a háború kitör, borzalmas lesz, és elképzelhetetlen méreteket ölt. Először is általános világháborúvá válik, amely elborít minden kontinenst. Bolygónk piroslik majd a kiontott vértől.”

1914. július 31-én orvgyilkos lőtte le.

Törvényszerűen.

A nacionalista gőg, és a más nemzetek gyűlölete nemcsak Európa mezőit tette vériszamossá. Európa délkeleti végvárának számító, de végülis a bizánci kultúrkörbe tartozó Törökország is beszállt a háborúba, hogy az osztozkodásból ki ne maradjon, s alig fél évvel ama különös nyáréjszaka után a rablóháború szellemében a nacionalista téboly világraszóló csúcsteljesítményét mutassa fel, ami a végekről sorsszerűen visszasugárzott a központ, a tengely felé.

Szoros a kapcsolat a törökök örök nemzeti szégyene, az örmény genocídium és a zsidó holokauszt között. És a tett súlyát nem a számok határozzák meg, minden egyes emberi élet egy egész világ, vagyis ugyanakkora érték!

Örök nemzeti szégyenről beszélek, mert a törökök a népirtást nem csak, hogy sohase bánták meg, sose követték meg a túlélőket, a megmaradt örmény nemzetet, de a mai napig arcátlanul tagadják a gyilkos mészárlást a németekkel ellentétben, akik szembenéztek a történelmükkel, nem csak megbánták, amit elkövettek, nemcsak megkövették a zsidóságot, de megpróbálták a túlélőket valamiképp kártalanítani.

A háború azonnal szabad utat adott a két és fél millió örmény és a teljes keresztény népesség lemészárlására.

„Ha továbbra is megelégszünk helyi kivégzésekkel, ha ez a tisztogatás nem ölt általános és végleges formát, károkat fog okozni nekünk. Ezért feltétlenül ki kell az örmény népet irtani, hogy egyetlen örmény se maradjon földünkön, és Örményországnak még a neve is eltűnjön. Háborúban állunk, és kiváló alkalom mutatkozik erre” – így fogalmazta meg az örmény népirtás tervét Nazim bej 1915 elején Isztambulban, a Török Egységért és Szabadságért Párt titkos ülésén.

Ezt azért emeltem ki, mert rámutat a lényegre.

Az 1915-16-os örmény népirtás nemcsak az örmény vallási felekezet ellen irányult, hanem minden örmény ellen, akiket kártevőknek, alsóbbrendű embernek neveztek. A kiirtandó embereket „patkánynak”, „férgeknek”, „baktériumoknak” minősítő szóhasználat, a munkatáborokba gyűjtés, a marhavagonokban történő szállítás, az embertelen orvosi kísérletek előre vetítik a náci népirtás szóhasználatát és technológiáját. 1915 szeptemberéig az egész török szultanátus területét három szakaszban átfésülték, és az örmény lakosságot összegyűjtötték, majd deportálták. Úgy, ahogy az európai zsidókat gettókba gyűjtötték a bevagonírozás és a haláltáborokba szállítás előtt. Az Eufrátesz körüli félsivatagos területen a kitelepítés célállomásai felé hajtott örmény deportáltakat, védtelen nőket, gyermekeket, öregeket az éhség és a járványok, valamint az ellenük uszított muszlim lakosok megtizedelték, a lemaradókat pedig megölték. Aki túlélte a halálos menetelést, koncentrációs táborba került, ahol az embertelen körülmények között hamarosan elpusztult. A szerencsétlen deportáltak egy részét kőolajtartalmú barlangokba zárták, aztán felgyújtották a barlangokat. Csak a Setdaije melletti úgynevezett „örmény barlangban” 40 ezer ember veszítette így életét. Trapezundban például örmény gyerekeket egy gőzfürdőnek álcázott teremben gázosítottak el.

Ezek az egyezések nem a véletlen művei. Hitler Erwin von Scheubner-Richtertől pontosan informálódott az örmény genocídium részleteiről, így ötleteket is merített belőlük. Hitlert az a tény is fölbátorította a holokausztra, s az Endlösungra, hogy az örmény népirtást, a törökök által elkövetett förtelmes gyilkosságsorozatot gyakorlatilag lenyelte a világ. Elfelejtette és megbocsátotta. És ez szorosan összefügg a holokauszt emlékének ébrentartásával, mert a holokauszt tagadása, elbagatellizálása ugyanúgy újabb holokausztokhoz fog vezetni, ahogy az örmény genocídium elbagatellizálása is hozzájárult Auschwitzhoz.

Más kérdés, és a nyugati kultúra gyalázata, hogy a holokauszt emlékét nekünk, zsidóknak kell ébren tartanunk, holott nem a mi dolgunk lenne, mert a holokauszt a világ gyalázata, nem a miénk; de ugyanez vonatkozik az örmény népirtásra is, aminek emlékét a török és a szovjet politikusok és mai orosz utódaik helyett, akik szintén vastagon benne voltak a tömeggyilkosságokban, az örményeknek kell ébren tartaniuk. Az örmény genocídium a Szovjetunióban folytatódott, annak ott legkevesebb félmillió örmény esett áldozatul, és a végrehajtás kegyetlensége a törökországi gyilkosságok szadizmusával vetekedett, mert a lenini-sztálini hatalomgyakorlás lényege a szovjetunió népeinek állandó egymásra uszítása volt, az „oszd meg és uralkodj” mindig beváló elve alapján. Így nézett ki a „Szabaddá tett népek örök szövetsége a nagy Oroszország kovácsolta frigy” a gyakorlatban. Részletekbe nem bocsátkozom, de a Szovjetunióban s a kaukázusi posztszovjet területeken történtek is annak a különös nyáréjszakának a következményei, amiről Ady beszél.

Hitler is annak a különös nyáréjszakának a terméke, nem véletlenül készítette elő az örmény genocídium Auschwitzot.

Hitler azzal kezdte, hogy az első világháború következményének, a versaille-i békeszerződésnek a túlzásait akarja korrigálni, és egész Európa tudta, hogy a versaille-i béke igazságtalan. Az eredmény újabb világégés lett, ötvenkétmillió halott, hatmillió áldozatot követelő genocídium, tűzhalál (a számokon kívül minden előrelátható volt), és Európa egyre csak késlekedett, azzal ámítva magát, hogy ez a Hitler is csak ember. Nem szopogatja a cipőfűzőjét, és nyakkendőt is tud kötni.

Volt akkor is valami Thomas Mann azzal az Achtung Europa! című kiáltványával, de ki figyelt oda egy ilyen hisztérikus értelmiségire?! Thomas Mann úr maradjon a kaptafájánál, írjon szép regényeket! A fő, hogy Párizsban, Londonban, Oslóban, Brüsszelben tovább járjuk a charlestont, a foxtrottot, meg az argentin tangót, kellemes burzsoá haláltáncunkat, igyuk a pezsgőt és a whiskyt, élvezzük kifinomult, puha nyugati dekadenciánkat, hiszen Hitler úr megígérte. Hitler úr mégiscsak egy kultúrnép fia, egy úriember, miért ne hihetnénk neki, főleg, amikor hinni akarunk!

Ha behunyom a szemem, előttem a filmkocka: Mr. Chamberlain hajadonfőtt (haja sötét, kissé hullámos, a halántéktájon finoman őszül), hosszú, elegáns kabátban ragyogó arccal újságolja honfitársainak a nagy és boldogító eredményt: „Peace for our days!” Hitler úrral mindent megbeszéltünk.

Az örmény népirtást Hitler a holokauszttal folytatta, Sztálin Katynnal és a Gulaggal zárkózott föl, Pol-Pot kiirtotta fél Kambodzsát, Mao Kínában, Kim Ir szen Észak-Koreában vezette be a vérgőzös ázsiai despotizmust, és nincs vége, most jön csak a java.

A 19. század jövőképe gyermeteg álmodozássá vált.

Azon a nyáréjszakán meghalt a zsidó-keresztény morál. Azóta halódik az euro-atlanti civilizáció.

Kant még az Ész működését pallérozta, Fichte, Nietsche, Bergson, már az ösztönök felé terelte a gondolkodást, a rációtól az irracionális felé.

És fölfedezték a gyalázat gyönyörét. Faji, nemzeti célok érdekében gyilkolni jó, nemes, szép, és férfias! Az új jelszó: vissza az ősi erényekhez! A humanista nyavalygások helyett a tiszta pogány őserőhöz. Fölfedezték az ősi mitológiákat. Nem maradt fönn? Sebaj! Kreáltak! Vér- és rögvalóságot! Az erőszak gyilkos mítosza jött divatba. A férfierő nemessége. A katonai és más harci erények. Athén helyett Spárta. A vér mítosza lett a trendi többféleképpen is: a „vér” mint genetikai meghatározó, mint a faj szimbóluma, és a vér, amit szent céljainkért kiontunk. (Szent céljaink? Folytatni a rablóháborút, növelni az Életteret és kiirtani mindenkit, aki undorítóan más, mint mi vagyunk.) Fanatizál a vér, a magunk vére, de főleg elleneink vére. Patakokban. Tombolt a macsó szellem. A nő legyen szülőgép, szülje a harcost, és hímezze a Lobogót. De a női csendőr, a női katona is ideál lett. Az „ewig weibliche” egyenruhában, géppisztollyal – ach, wie schön! – A Szűzanyából Brünnhilda lett, kisded helyett karddal a kezében.

Így született meg a nemzetiszocializmus, aminek a szocializmushoz annyi köze volt, mint a szelíd Jézusnak az inkvizícióhoz.

Kétezer éve a názáreti rabbi kimondta Mózes nyomán: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Te vagy a mérce. Amit nem kívánsz magadnak, te se kövesd el a felebarátod ellen. És még valami: MINDEN EMBER a te felebarátod. A szó elhangzott, visszavonni nem lehetett, hát meggyilkolták, aki kimondta. De a gondolat tovább élt, így a Názáreti föltámadott.

Ama különös nyáréjszakáig minden erkölcs, minden törvény a Názáreti szavaira épült, ha betartották, ha nem. És aki megszegte, bűnös volt, ha bűnhődött érte, ha nem.

De akkor újra megölték a Názáretit – vele a törvényt, a morált, a szeretetet. Azóta mindent szabad, amit csak az Ember bomlott fantáziája ki bír agyalni egymás és az élet elpusztítására a Bolygón.

És nem számít többé, hogy élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók….1

Őket sajnálom. És az állatokat. Ők ártatlanok.

________________

1 Radnóti Miklós: Nem tudhatom…







5 HOZZÁSZÓLÁS

  1. a Monarchia előbb akart háborút.
    érdekes de legtovább Anglia ellenezte a háborút.
    de min csodálkozunk?
    Franciaországon, Anglián és talán a skandináv országokon kívül NEM volt demokrácia, hanem nacionalista királyság / despotizmus. És a kollaboránsok is ténykedtek.

  2. Tökéletes helyzetfelismerés a Szerzőtől, akinek ezúton is jó egészséget kívánok! Szólhatna többször is, írhatna rendszeresebben, mivel mostanság mind silányabbá kezd válni a sajtó teljes spektruma (nem kizárólag a kormányzati idomító-csatornákat értve ez alatt).
    Annyiban korrigálnám a véleményét, hogy az az Európa, mint “toposz”, melyről ő írt, korábban sem létezett, már legalább az utolsó jégkorszaki jégtakaró felolvadása óta. Az ember a szerkezetben változatlan maradt. Sajnos mind élethűbben körvonalazódnak a történelmileg megörökített folyamatok – napjainkban. Mindez pedig nem sok jóval kecsegtet…

  3. ha valaki érteni akarja mi ez a mocsár körülöttünk, a felcsúti birodolomban és az egész világon, akkor ez a cikk sokat segít az alapok megértéséhez. nagyon jó történelmi és pszichológiai összefoglalása az évszázdos ámokfutásnak, aminek csak egyre durvább fejezetei várnak ránk. hacsak… de egyenlöre úgy tünik, hogy a nacionalista alapú gyülöletkeltés jól müködik és a hatalomban lévöknek ez az egyik legbiztosabb módszer, hogy ott meg is maradjanak. genocídium, holokauszt csak szükséges velejárói a hatalmi harcnak, ami ellen a túlélök, az elnyomottak és a világ nem lázad fel, nem tesz semmit. a folyamatos nacionalista uszítás, az ordas választási csalás is csak békés sétálgatást vált ki magyarországon. az orbánt elutasítók 8 éve képtelenek kiállítani egy orbánt elzavarni, felelösségre vonni képes ellenpólust, aki kormányozni is tudna. ilyen a láthatáron sincs. ezért tehet orbán bármit meg. én is csak bátorítani szeretném Kertész Ákost, hogy írjon minél többet. mindannyiunk okulására.

  4. Csak addig van halvány remény míg az USA egymagában jóval többet költ a haderejére mint az összes többi együttvéve,

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here