Mi is láttuk a meccset, az angolok betlijétől ez még nem egy aranycsapat

19 perc olvasási idő
59

Nem szokásunk az Orbán-csapat meccseit nézni, de az eredmény ismeretében megnéztük, hogy képet kapjunk arról, mi történt. Leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogy valóban világszínvonalú, az európai élvonallal egyenértékű tudást és játékot produkáló csapat érte el ezt az eredményt nyílt sisakos nagy meccsen, kiválóan játszó angolokkal szemben (mint az Aranycsapat 1953-ban), vagy az angolok éppen most jutottak mélypontra, a világversenyekre feltüzelt magyarok pedig “belebotlottak a labdába”, és kihasználva ezt a helyzetet ölükbe hullott a győzelem.

Készséggel elismernénk azt is, ha egy remek futballt játszó, egyenrangú, világszínvonalú csapat győzte volna le a csúcsformában játszó Angliát 4:0-ra. Még Orbán érdemeit is elismernénk, ha így lenne, de mi nem ezt láttuk. Mi azt láttuk, hogy a magyar válogatott az első félidőben kétszer jutott el az angol kapuig, abból az egyik szabadrúgásból, ahol egy szerencsétlen védői hiba miatt Sallai elé került a labda, aki belebikázott és bement. Jegyezzük meg, hogy egy olyan kapusnak rúgta be, aki ezen a napon minden kapura tartó lövést beengedett.

Az angolok nagyon rossz formában vannak az egész tornán, a játékuk szétesett, ötlettelen, de még ebben a formájukban is futballozni tudó csapat, amely szép támadásokat is vezetett. Egy csapat volt a pályán, és azok nem az egri nőkhöz hasonlóan védekező magyarok voltak, hanem az angolok. A magyarok az utolsó percekben villogtak, amikor az angolok már szinte meg sem mozdultak, annyira lebénultak. Ez egy tipikusan olyan meccs volt, ami minden nagy csapatot utolér egyszer, amikor összeomlanak, és a magyarok jókor voltak jó helyen.

Láttuk ilyen állapotban már a brazilokat, a németeket, a spanyolokat is, akik attól még tudnak futballozni, remek játékosok és nagyszerű csapat, amely valamiért hullámvölgybe került és teljesen szétesett. Az ilyen meccsekre jellemző, hogy egészen másképp is alakulhatott volna az eredmény, ha az angolok néhány helyzete bemegy, de ez az a pillanat, amikor nekik nem jön be semmi, még a labda is ellenük van, az ellenfelüknek pedig minden bejön. Ettől még azt gondolni, hogy Magyarország válogatottja és a magyar futball ennyivel jobb, legyőzte Angliát, nagy tévedés.

Az angoloknak erős bajnoksága, nagy klubcsapataik vannak, de a válogatottjuk soha nem volt nagyon erős, leszámítva talán Puskásék időszakát. Ez a csapat most kivételnek számít, mert Southgate vezetésével még EB-döntőt is játszottak, de mostanra, éppen a vb előtt, ez a csapat szétesett. Formán kívül, motiválatlanul játszik. Várható volt, hogy egyszer beleszaladnak egy nagy vereségbe, ami éppen most következett be. A magyarok szerencséjére éppen most betliztek, ezen a meccsen érték el a mélypontot, amikor minden ellenük fordult, ellenük dolgozott.

A magyarok ugyanazt hozták, amit egy ideje minden világversenyen, amire felszívják magukat. Nem világversenyeken a magyar válogatott képes a világ legrosszabb csapatától is kikapni, azonban a nagy tornákon felszívják magukat. Látható volt ezen a meccsen is a motiváltság közötti hatalmas különbség. A magyaroknak “élet-halál” kérdése egy ilyen meccs, de a profi angol játékosoknak egy erős és nehéz, fárasztó bajnokság után egy letudandó kötelezettség, amin túl akarnak esni. Ezért aztán nem tudnak mit kezdeni a pályára lépő magyarokkal, akik olyanok, mint az éhes oroszlánok.

Ebben benne van az állandó bizonyítási kényszer, ami a magyar válogatott mögött álló egész Orbán-rendszert jellemzi, ami a névadó sajátja, akinek az egész élete abból áll, hogy bebizonyítsa, hogy ő valaki. A kekeckedő, az ugribugri, hőzöngő Magyarország ugyanilyen a világpolitikában, meg kell mutatnia, hogy valaki. Az igazán nagyoknak nem kell megmutatniuk semmit, ők azok, akik, nem szorulnak erre a bizonyításra. A magyar futballválogatott és a végtelenül primitív és bunkó törzsközönsége viszont minden világversenyen meg akarja mutatni. Ahogy a Gazda is.

Ezért mindenkit meglepnek az elszántságukkal, a lelkesedésükkel, ahogy mennek, rohannak, rombolnak, védekeznek, küzdenek, kaparnak, és a szimplán profik, akik megszokásból játszanak, ha nem veszik fel ezt az élet-halál harcos szellemiséget, nehéz helyzetbe kerülnek, és nem tudnak mit kezdeni ezzel. Akik felveszik ezt keménységet és küzdelmet, odateszik magukat, azok leverik a drága magyar fiúkat, mint vak a poharat, mert amikor a foci dönt, abban ők sokkal jobbak. De a harcias, bizonyítani akaró magyarok ellen unottan játszani nem lehet, mert kiharapják a labdát.

Az angolok legyőzéséről Leni Riefenstahl, a hitleri Németország művészi színvonalú propagandafilmrendezője kiváló filmet készítene, saját korábbi filmjei címeivel, “A hit győzelme” és “Az akarat diadala”. Ahogy az orbáni fasiszta és náci rendszert ismerjük, már valahol elkezdtek néhányan mozogni, hogy egy százmilliárdos költségvetéssel elkészítsék a NER propagandafilmjét az angolokat legyőző második aranycsapatról, ami az orbáni politika, ideológia és fasiszta rendszer győzelme a kishitű hazai belső ellenségekkel, Soros-ügynökökkel és a Nyugattal, meg a zsidókkal szemben.

De a meccset mi is láttuk, ismerjük az ilyen meccsek lélektani szerkezetét, és láthattuk más csapatokkal megtörténni ugyanezt. Itt nem két egyenrangú, azonos tudású hatalmas csapat csapott össze csúcsformában, ahol a csodálatosan játszó, helyzeteket egymás után kidolgozó magyar álomcsapat térdre kényszerítette a másik óriást, hanem egy beteg, láztól gyötört, formán kívüli, enervált és szétesőben levő csapat találkozott elszánt gladiátorokkal, akik úgy küzdöttek, mintha az életük múlna rajta, és akik meg akarták mutatni, hogy ők is valakik. Ez nem az a diadal, amit ünnepelnek.

Ennek a kapusnak még tíz gólt is lőhettek volna, mert ami kapura ment, az bement. Amikor egy csapatnak nem sikerül semmi, az ellenfél pedig azt is berúgja, amibe csak belebikkant egyet, az egy profi csapatot letaglóz, ellenfelének pedig szárnyakat ad, eufórikus hangulatba kerülnek, olyat is megcsinálnak, amire életükben nem lennének képesek, és minden bejön nekik. Ez törvényszerűség, ez minden csapattal megtörténhet, és meg is történik, minden szereposztásban. A magyarok is voltak már Anglia mostani szerepében, pedig azok még jó magyar csapatok voltak.

Ezért felesleges bármiféle isteni beavatkozást, természetfölötti csodát belemagyarázni ebbe, ahogy ez nem is a rasszisták “erkölcsi” győzelme volt az antirasszisták, az illiberálisok diadala a liberális csökevények fölött, hanem sport és játék, amely a maga belső szabályai, törvényszerűségei és mechanizmusai alapján most az angolok szétesésének pillanatát hozta, amit a magyarok kihasználtak. Egy ilyen csapat nem tud 0:2 után felállni és küzdeni, és benne van a levegőben, hogy hatalmasat betliznek, kaphatnak még hármat vagy ötöt.

Így kaptak otthon a világbajnokságon hetet a brazilok a németektől, aztán két éve a németek 6:0-ra kikaptak a spanyoloktól, azoktól a spanyoloktól, akik világbajnokként búcsúztak a következő világbajnokság első körében, ahogy a franciák is. Sorolhatnánk a példákat, a nemzeti tragédiákat, beleértve a magyar futball tragédiáit is, amikor még volt magyar futball, mert a Fidesz házi bajnokságát mi nem tartjuk annak. Ez ellentmond mindennek, ami a futball alapvető működését jelenti. A magyar válogatottat külföldi edző rakja össze, zömében külföldön játszó magyarokból.

Ezért nem igaz, amit Szalai Ádám mondott a meccs után, hogy a kemény angol szurkolók által lenyomott magyar szurkolók csendessége szerezte meg a győzelmet az első percben, miután semmit nem reagáltak arra, amikor a magyar himnusz alatt az angol szurkolók “rasszista rohadékok, tudjuk, mik vagytok” rigmussal válaszoltak az orbánista gyerekek rasszista fújolására. Szerintünk nem értették, hogy mit kiabálnak az angolok, akiknek egyébként tökéletesen igazuk volt, csak az nem volt szép, hogy ezt a magyar himnusz alatt adták elő. De az angol válogatott nem ezért veszített.

Nem akarjuk megbántani ezt a Szalait, aki a csapatkapitány, s mint olyan, állandóan túlfűtött nyilatkozatokat ad és túlszerepli magát, mint elődje, az üzletember és nem sportember Dzsudzsák, aki egy tál lencséért eladta magát és a tehetségét az oroszoknak (akárcsak a gazdái, Orbán, Szijjártó és társaik). De nem is tudjuk, hogy Szalai hogyan él meg bármilyen külföldi bajnokságban. Csetlik, botlik, esik, kel, idepattan, odapattan a labda, egy tiszta labdaátvétele és birtoklása nincs. Látjuk hetente a világ élvonalában játszó játékosokat, Szalai egy vicc. Szoboszlai, az egy futballista.

Mivel is zárhatnánk méltóképpen ezt az elemzést, ha nem a “sikerek kovácsával”, a mi bátor és hős vezérünkkel, a felcsúti futball aranylábú csodagyerekével, aki Felcsúton nevelt angoloknak is gólt rúgó játékosokat (ennyi milliárd közpénzből bárhol nevelnek ilyen színvonalú játékost, függetlenül a helytől, ha Stadler nem az Utolsó vacsora fénymásolataiból kényszerül pénzt csinálni, hanem neki is rendelkezésre állt volna a teljes magyar állam költségvetése, Akasztón is neveltek volna válogatott játékosokat).

Ez a csapat miatta, érte és általa van. A magyar költségvetésből bűncselekmények sorozatával ellopott százmilliárdokat ezért a napért költötte a magyar futball szervetlen fejlődésére, hogy egyszer szerencséje legyen, betlizzenek az angolok, ő pedig megdicsőüljön, mint Puskás utódja. Megtörtént, a mi szerény vezérünk meglátogatta a fiúkat az öltözőben, történelmi győzelemről beszélnek, és Orbán megdicsőült. Ami egy vicc, mert ezt a meccset nem a magyarok nyerték 4:0-ra, hanem az angolok veszítették el 4:0-ra.

Orbán azt mondta, hogy „a kérdés már csak az, mit fogunk csinálni életünk hátralévő részében”. Megmondjuk. Ha egy kis szerencséje van, és a futballgyőzelemtől eufóriában ünneplő magyar nép nem lincseli meg, akkor élete hátrelevő részét börtönben fogja tölteni, ha egyszer Magyarországon lesz jogállam, független igazságszolgáltatás és törvényesen működő ügyészség és bíróság. Aztán a magyar futball látszatiskerei után bekövetkező totális összeomlás után lesz mit csinálni a sportág új vezetőinek, hogy valódi alapokra helyezzék a légvárként működő magyar futballt.

Ne érezze magát senki kellemetlenül azért, mert az Orbán dicsőségére elégetett százmilliárdok meghozták az eredményt, és dicsőséget szereztek a diktátornak. Ez talmi dicsőség. Emögött nincs semmi, ez luftballon, amely leereszt, ez homokra épített vár, amit elfú az első szél. A meccset mi is láttuk, láttuk az angolok betlizését, válogatottjuk mélypontját, és Orbán csapatát is. Nem lettek ettől sem jobb focisták, sem szimpatikusabb a bizonyítási kényszertől hajtott Orbán-csapat.

Ez is látszatgyőzelem, mint Orbán és a NER összes győzelme, az államadósság, az IMF, a CEU, az SZFE, Brüsszel, Soros, a rezsi stb. fölött, amelyek valójában mind vereségek. Mert ilyen győzelem, amely elhiteti, hogy minden rendben van, és a magyar állami futball jó úton jár, felér egy nagy vereséggel. Ahogy Orbán minden eddigi “győzelme” egy nagy vereség. Ennél a mélypontra került és a totálisan széteső angolok is jobb helyzetben vannak. Mert nekik van mire építeniük, nekik megvan az alapjuk. A magyar válogatott alatt pedig semmi nincs.







Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Markó Beáta: Magyar jóléti társadalom

Következő cikk

A fasiszta állam sarcolja a cégeket, de nem tudja puskatussal agyonverni és deportálni őket, ezért végül a lakosság fizeti meg