Miért fontos a diktatúrának a színházi élet fölötti hatalom megszerzése és miért tánccal kell tiltakozni ez ellen?

Közzétéve July 03, 2020, 12:14 pm
6 mins

A sajtószabadság korlátok közé helyezése után a kulturális élet fölötti uralom megszerzésének részeként megszavazták a Színművszeti Egyetem alapítványi tulajdonba vételét. Ez a rezsim trükkjeinek egyike, aminek lényege az, hogy a kormány látszólag elidegeníti magától az intézményt és alapítványi kézbe helyezi, amellyel a függetlenség hamis látszatát teremti meg. Majd az alapítványok élére és kuratóriumaiba saját embereit ülteti, akik a “szakmai önállóság és függetlenség” jegyében kiterjeszti a NER uralmát az intézményre, kisöpri az autonóm tanárokat és alkotókat, a rezsim szellemiségét képviselő kulturharcosok uralma alá hajtja az intézményt. Ennek megfelelően nemcsak a tanárok, hanem egy idő után a diákok, a későbbi színészek, rendezők és igazgatók is a rezsim által kinevelt és szelektált káderek lesznek.

Ez a kultúra és a művészet szabadságának felszámolását jelenti. A diktatúrák uralni akarják az emberek gondolkodását, mert így tudják szolgaságban és kontroll alatt tartani őket. Ezért a sajtószabadság után a kultúra és a művészet szabadságának felszámolása egy újabb lépés a totális lelki diktatúra, az agymosott alattvalók rendszerének bebetonozása felé. Ez nemcsak a kultúra és a művészet szabadságának az elvesztését jelenti, hanem az igazi kultúra és művszet felszámolását is, mert az igazi kultúra és művészet lételeme a szabadság, a szabadságért folytatott küzdelem. Ahol a művészet szabadsága megszűnik, ott vége a valódi művészetnek és a szabad gondolkodásnak. Ez a lelki terror egyik speciális, legdurvább formája.

Nem csupán az alkotók oldaláról jelent ez gúzsba kötést, hanem a befogadók oldaláról is. A polgár nem mehet színházba, hogy katarzist éljen át, a művészt nem erősíti meg a legszentebb értékekbe vetett hitét, mint például a szabadság szeretetét az önkénnyel való megalkuvással szemben. Az embernek, mint nembeli lénynek a legdurvább megalázásáról van szó. Ez rosszabb, mint a fizikai terror és a katonai diktatúra. A lélek megerőszakolásának súlyosabbak a következményei, mert ha egy embernek a fizikai létét, szabadságát és az életét korlátozzák, az emberi méltósága és az önbecsülése még megmarad. A színháznak éppen ezt kellene erősítenie mindennap, minden este, minden előadással.

De a helyzet fonákságát semmi sem fejezi ki jobban, mint az a tény, hogy a színművészeket, a színházi szakmát megalázó, szabadságában korlátozó döntések megszavazása ellen az érintettek énekkel és tánccal tiltakoztak. Ezzel olyan benyomást keltettek, hogy az Orbán-rezsimnek nem szükséges itt semmiféle kontrollt vagy hatalmat gyakorolnia, hiszen az emberi méltóság védelméről, saját szabadságukról az érintettek maguk mondanak le, méghozzá dallal és tánccal. Mindez nem igaz, de a tiltakozásnak azt a formáját választották, amely kívülről olyan benyomást kelt, mintha ünnepelnék azt, ami történik. Jókedvűen akkor énekel és táncol az ember, ha valami jó dolog történik vele. Elképzelni sem lehet morbidabb helyzetet, minthogy tánccal és énekkel kísérjék az érintettek önmaguk szolgaságba hajtását. Ennél sokkal drámaibb a helyzet, és a tiltakozásnak lehetett volna drámaibb formát választani.

Az ugyanis egyértelmű, hogy ami történik, az nemcsak az autonómia és szabadság, de maga az egyetemi lét elleni támadás is. Ahol a kurzus antiliberális, “‘nemzeti” értékeket követelő beavatkozása zajlik, az hatalmi megszállás, ideológiai uralom, amelynek megjelenésekor nemcsak a múzsák hallgatnak el, de az “egyetem”, mint olyan is megkérdőjeleződik, mert ahogy művészet, úgy oktatás sem képzelhető el a szabadság nélkül.







Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.