A Blikk internetes oldalán jelent meg a hír, miszerint hajmeresztő módon vezetett egy buszsofőr az M7-esen: legalább fél percig a telefonja kijelzőjére meredt az út helyett. Alexandra, az egyik utas lefényképezte a sofőrt, és a képet elküldte a Blikknek, ezzel 10 ezer forintot nyert, mert ő lett a nap olvasó-riportere.

Alexandrának gratulálunk a nyereményhez, de nem értünk valamit: azt írja a sofőrről, hogy “üzenetet írt vagy az interneten böngészett valamit, nem tudom, de sehogy sem akarta abbahagyni. Nagyon ideges lettem, már azon gondolkodtam, hogy odamegyek és szólok neki! A többi utas is hitetlenkedve nézte a felelőtlen férfit.”

A cikkből kiderül, hogy a busz végül épségben beért a végállomásra, de “könnyen tragédia lehetett volna a volán mögötti mobilozásból”.

Mi akadályozta meg Alexandrát és a többi utast, akik jegyet váltottak és fizettek egy szolgáltatásért abban, hogy felszólítsák a buszvezetőt: azonnal hagyja abba a mobilozást? Mi veszítenivalójuk volt? De tényleg: mi? Miért nem szóltak? Miért döntöttek úgy, hogy inkább reménykednek a túlélésben, és csak egy mutyifotóra futotta? (Itthon még ezzel is hősnek számít.) Miért adták volna inkább az életüket, minthogy szóljanak?

Néhány éve egy ködös, esős este buszra szálltunk egy barátommal Gyöngyösön. Ahogy elindultunk Budapest felé, a sofőr kényelmesen lekönyökölt, elővette a mobilt és hosszas társalgásba kezdett. (“Na, mi van veled, mesélj!”)

Pár perc múlva rászóltam, hogy lesz kedves sürgősen letenni a telefont. Semmi kedvem nem volt azon utasok sorát gyarapítani, akik utólag így nyilatkoznak: “a baleset előtti félórát végigbeszélgette”. Sosem felejtem az ismerősöm feszültségét, aki megpróbált visszatartani attól, hogy szóljak, és utána is magyarázkodott a buszvezetőnek, hogy én “túl aggódós” vagyok. A többi utas hallgatott.

A sofőr mindenesetre zavarba jött, ő meg azzal próbálkozott, hogy gyakran csinált már ilyet  (!), és elég tapasztalt. Mindenesetre elsüllyesztette a telefont.

E rövidke kis mozzanatból nem a magam hősiességét szeretném kiemelni, csupán mélységes szomorúságomnak hangot adni: hogy lehetne itt rendszerváltás, ha közvetlen élet-halál ügyében ilyen bátortalan nyuszik vagyunk, és félünk a semmitől? A gátlástalan maffiózók országa pont így lehetünk. Ahogy valaki fogalmazott egy előadáson: Magyarországon az emberek már akkor előnyalnak, amikor még senki nem is kéri őket erre.

Az már csak hab a tortán, hogy a Volánbusz az ügyben belső vizsgálatot indított, melynek során a munkavállaló – akinek tevékenységében mindeddig semmilyen kivetnivalót nem találtak – elismerte a felelősségét, és figyelmeztetésben részesült (!). “Újfent utasítottuk a körültekintő munkavégzésre, az előírások szigorú és következetes betartására” – így a közlekedési társaság közleménye.

Magyarország az a bizarr hely, ahol nem rúgnak ki valakit azonnali hatállyal egy ilyen “mulasztásért”.

(Azon már ne is csodálkozzunk, hogy az egyik hozzászóló szerint az esetet megíró újságíró a “köcsög”, meg a “nagyon-nagyon hozzáértő, jogsival talán nem is rendelkező utas”, akinek “agyszüleménye” a történet, és “nevetséges”, hogy máris halottakról képzelődnek. Erre mi mondjuk, hogy no komment.)

 

Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)