/

Szép dolog a szavalás és az éneklés, de azzal még semmit nem állítottak meg a NER-ben

Magyarországon a rendszer által elnyomott, kivégzett és ledarált áldozatok a világ azon részéhez tartoznak, ahol semmit nem tanulnak, de mindent elfelejtenek, és képesek századszor is belelépni ugyanabba a folyóba. Tíz éve zajlik a szabadság, a jogállam, az emberi jogok és a normális élet felszámolása az országban, méghozzá formailag demokratikusnak álcázott, de nyilvánvalóan diktatórikus módszerekkel. De az ország lakossága semmit nem tanul belőle, nem képes arra a felfedezésre, hogy a látszat nem mindig a valóság, a demokratikus álca mögött egy kőkemény diktatúra építi ki egyre totálisabbá váló hatalmát, Mintha a csalás fogalmát n em ismerné ez az ország.

Ezért minden diktatórikus lépést, a legalapvetőbb emberi és polgári jogok lábbaltiprását is zene, tánc, éneklés és versmondás kíséri. Mintha hegedűszó mellett mennek mindenki a NER által megásott sírba, mielőtt még elfogadja a halálos döfésnek számító invitálásokat a kifárasztásra játszó, végtelen “egyeztetésekre”, ahol egyesével szalámizzák le a tárgyalófeleket, majd a kimerülés határán az egyeztetés sikertelenségén sajnálkozva végrehajtják azt, amit eleve akartak.

A forgatókönyv mindig ugyanaz, szerkezeti átalakításra hivatkozva “alapítványokba” teszik azt, amit be akarnak kebelezni, majd az alapítványok élére kinevezik a politikai és ideológiai komisszárokat, esetenként hóhérokat, akik elvégzik a piszkos munkát.

Hiába a silány és egysikú forgatókönyv, az átlátszó cselekményvezetés, még a Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjai és tanárai, a velük szolidaritást vállalók sem ismerik fel a sablont, és nem jönnek rá, hogy a maguk sablonosnak mondható reakciója sem vezet soha eredményre. A sablon szerint a rezsim eljátssza a jogállami formát, a külső hamis keretek között meggyilkol és elfoglal valamit, az áldozatok pedig úgy tesznek, mintha ennek hamisságából semmit nem érzékelnének, és elhinnék, hogy formailag minden demokratikusan történt, ezért formailag nekik is demokratikus módon kell reagálniuk. Ekkor jön a tánc, az ének, a szavalás, a versmondás, a koncert, a ha én rózsa volnék, és az összes hiábavalóság, a pátosszal megvert giccs, és ebből már lehet is látni, hogy itt sem lesz más, mint ami eddig történt a CEU, az MTA, az Index és minden más esetében: röhögve megcsinálják, amit akarnak, a táncos-éneklők pedig vereséget szenvedve hazamennek.

Lassan már hősiesnek sem lehet nevezni az ilyen bukást, már erkölcsileg sem felemelő, ahogyan elveszít mindent az ország, mert ez már az áldozatok felelőssége is. Nincs katarzis, nem hal meg szépen az SZFE sem, mert nem találták meg az ellenállás adekvát módját, és az éneklésen kívül, a látványos gesztusokon kívül nem tesznek semmit, nem védik meg sem magukat, sem az egyetemüket. A CEU elüldözése elleni tiltakozás is addig látszott eredményesnek, amíg zengett a “Bajszos szar”, a “Mocskos Fidesz”, amíg erőt és ellenállást demonstráltak azok, akik a spontán ellenállást szervezték névtelenül. Amikor megérkeztek a rendszer hivatásos ellenállás szervezői, amikor koncertet szerveztek, buli hangulatot csináltak az életvédelemből, azonnal meghalt minden. Amikor az első éneklést meghallják a NER korifeusai, már bontják a pezsgőt.

Ez nem ellállás, ez nem megvédése bárminek. Még demokráciákban sem így védenek meg jogokat, még ott is dübörög az utca, és reszketnek azok, akik el akartak venni bármit az emberektől, ami az övék, amir olyan szükségük van, mint a levegőre. Márpedig a szabadság ilyen, az egyetemi autonómia ilyen, a gondolat, a vélemény szabadsága ilyen. Az emberhez méltó életet veszik el, aki ezt hagyja, az olyan, mintha az letét vették volna el. Nem véletlenül áldozták emberek az életüket a szabadságért, mert szabadság nélkül nem érdemes, nem lehet normálisan élni. Ha nincs szabadság, akkor az élet egyetlen értelme a szabadságért vívott harc. De az nem harc, hogy belesétálunk a diktatúra csapdájába, nem tanulunk semmiből, és ugyanolyan nevetséges módon, a legkisebb ellenállás nélkül vehetik el lépésről lépésre mindenki szabadságát.

Ez az élettelen, depressziós nyavalygás, az önáltató pátosz, az éneklések még soha, de soha nem hátráltattak meg egyetlen diktatúrát sem. Ezzel még soha senki nem ért el semmit az önkénnyel szemben. Akik erőt alkalmaznak, márpedig erőnek erejével vesznek elmindent, akkor is, ha nem kell kivezényelni a katonaságot, azokkal szemben erőt kell demonstrálni, és a fizika törvényei szerint az erősebb győz. Csak akkor lehet tárgyalóasztalhoz ülni, ha azok diktálnak, akiket meg akarnak fosztani alapvető jogaiktól. Az önkény csak azért akar tárgyalni, hogy a hamis látszatot fenntartsa, és az akaratát érvényesítse. Előbb erőt kell demonstrálni, egyértelművé kell tenni, hogy csak a testünkön át és nem a táncos, énekes műsorunk megtapsolásával vehetik el azt, ami a miénk. Minimum ki kell kényszeríteni, hogy a diktatúra vegye le az álarcát, és legyen világos, hogy a fasiszta ideológia mentén mit akar.







Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Miért ne lenne a nemzeti kultúra része bármi, amit magyar művészek állítanak elő?

Következő cikk

Markó Beáta: A magyar beteg

en_USEnglish