Még véget sem ért a szavazatszámlálás, a „Tisza Párt” biztos fölénye ismeretében Orbán elismerte a Fidesz választási vereségét, gratulált Magyar Péternek a választás megnyeréséhez. Orbán az alkotmányos rend megdöntése után 16 évvel veszítette el a korlátlan hatalmát, és látszólag cáfolta, hogy a Fideszt nem lehet választáson legyőzni. Azért látszólag, mert nem lehet tudni, hogy ha a felgyülemlett elégedetlenség élére egy demokrata kihívó kerül, aki igazi elszámoltatást jelentett volna számára, akkor is átadta volna-e ilyen könnyen a hatalmat. Így még azt is eljátszhatja, hogy ő egy demokrata.
A rendszer túlélte saját bukását. Amit győzelemnek látsz, az valójában kimenekítés. Nem vereség történt, hanem átadás. Orbán veresége nem kényszer, hanem választás volt. Nem azért engedte el a hatalmat, mert nem tudta megtartani, hanem mert ebben a formában többet nyer vele. Nem az a kérdés, hogy ki nyert, hanem az, hogy kinek kedvez az eredmény. Erre egyértelmű a válasz: Orbánnak. Ha valódi rendszerváltás fenyegette volna a rendszert, a vezetőit pedig törvényes felelősségre vonás, Orbán nem adta volna át ilyen simán a hatalmat.
Orbánnak ugyanis minden eszköz a kezében volt, hogy szükség esetén a választást az eddigiekhez hasonlóan elcsalja. Bármikor elbújtathatott volna egy saláta törvénycsomagban újabb változtatásokat, amelyek megakadályozták volna Magyar győzelmét. De Orbán látványosan nem tette, ahogy látványos volt az is, hogy szabadon engedte a Fidesz ideológiáját soha meg nem tagadó Magyart szónokolni, kampányolni. Láthatóan arra törekedett, hogy a Fideszt egyben tartsa és legitim ellenzéki pozíciót szerezzen meg. Úgy tűnt, rábízta a sorsra, ez mihez elég, mert neki mindkét eset győzelmet jelent. A vereség is.
Orbán megkönnyebbüléssel jelentette be, hogy „a kormányzás súlya nem nyomja a vállunkat”. 16 év országlás után egy kifosztott, lepusztult, anyagilag és morálisan tönkretett országot ad át, felmérhetetlen és részben ismeretlen mértékű eladósodással. Birkózzon meg vele, aki akar. Méghozzá úgy, hogy nem kell félnie attól, hogy börtönbe kerül, a vagyonát elkobozzák, a pártját betiltják az államcsíny miatt, amit elkövetett. Ha nem Magyar Péter az ellenfele, hanem valódi demokrata, akkor Orbán jogosan számíthatott volna arra, hogy államellenes- és köztörvényes bűncselekmények miatt felelősségre vonják.
Most viszont úgy tűnik, hogy az illiberális diktatúra létrehozása után szabadon elvonulhat. A rendszer nem változik, hanem egy „tanítványa” viszi tovább, és újítja fel. Orbán és a családja strómanok segítségével elrabolta a fél országot, amivel most büntetlenül elsétálhat. Gyanúsan nem sok szó esett Mészáros Lőrincről és másokról, akik Magyar Péternek kamuállásokat és munka nélküli milliós jövedelmeket biztosítottak éveken át. Várhatóan majd a békés átmenetre hivatkozva elfelejtődik az, hogy a nevükön kilopott vagyon visszakerüljön. Eljátsszák, hogy papíron törvényes, nem lehet mit tenni.
Magyar Péter egyrészt „elszámoltatást ígért” és „megbékélést” hirdet. Elszámoltatás vár azokra, akik ellen a Fidesz is vizsgálatot indított, így várhatóan elverik a port az MNB 600 milliárdos vagyonának ellopása miatt a kegyvesztett Matolcsy Györgyön és körén. A megbékélés Orbánnak és azoknak jár, akik Orbán listáján vannak, amelyet nyilván átad Magyarnak. A fideszeseknek azt ígérte, hogy „a ti miniszterelnökötök is leszek, és azért fogok dolgozni, hogy begyógyítsuk a sebeket”. Ebbe nyilván nem fér bele Orbán elszámoltatása és felelősségre vonása. Nem ilyen rendszerváltást képzeltünk 16 éven át.
A „megbékélés” és az „elszámoltatás” kettőssége politikai trükk. Ezek egymást kizáró fogalmak, az egyik csak díszlet. A díszlet pedig az elszámoltatás lesz. Nincs rendszerváltás, mert nincs rendszerkritika. Magyar nem bontja le azt, amit átvesz, hanem működtetni készül. Orbán nem tűnik el, hanem pozíciót vált. Mindene megmarad. Nem bukott vezető lesz, hanem ellenzéki erőközpont. A rendszer nem zárult le, hanem új erőre kapott.
Ezért nem tudjuk, hogy milyen eredmény született volna akkor, ha a választási vereség nem egérutat jelentett volna Orbán számára, hogy büntetlenül megússza az elmúlt 16 évet. Így azonban még a rendszere is megmarad, mert Magyar nem valódi rendszerváltást, a diktatúra alapját jelentő alaptörvény eltörlését, s nem igazi jogállamot, hanem egy jobban működő és kevésbé korrupt Orbán-rendszert ígért. Generációváltás ez a Fideszben, és Orbán azzal járt jól, hogy nem liberális demokrácia, hanem saját rendszere követi. Magyar utólag legitimálja az Orbán-rendszert és az alkotmányos rend megdöntését.
Orbán látványosan nem tart felelősségre vonástól, még annyira sem, mint az első Orbán-kormány után, amikor kifejezetten félt az elszámoltatástól. Erre minden oka megvan. Magyarnak kell a legitimációhoz Orbán és a Fidesz, mint ellenzék. Mi nem osztjuk az összeesküvéselméleteket, mert úgy gondoljuk, hogy ehhez külön titkos háttérmegállapodásra sem volt szükség, bár üzenetváltásokra sor kerülhetett. Kormányváltás lesz, de nem rendszerváltás. Magyar a győzelmével olyan politikai tőkét szerzett, amellyel még sokáig visszaélhet, anélkül, hogy fanatizált táborát elveszítené.
Az Orbán-rendszer egy rémálom volt, annak az ideológiának köszönhetően, amit Magyar Péter nem tagadott meg. A magyarok beérték azzal, hogy nem vesznek tudomást a veszélyekről, amit ez jelent. Az elmúlt korszakot olyannyira Orbánnal, s nem a rendszerével azonosították, hogy megelégedtek azzal, ha Orbántól megszabadulnak, de a rendszerétől nem. Magyar mindvégig lebegtette, hogy mire lehet számítani tőle, de a hívei azzal nyugtatták magukat, hogy „ha nem tartja be az ígéreteit, akkor majd őt is elzavarják”. De ennek az állításnak semmi alapja nincs.
Annál is inkább, hogy a magyar nép 16 év alatt nem zavarta el Orbánt sem, és most sem úgy tűnik, mint akit elzavartak, hanem mint aki felismerte azt a lehetőséget, hogy Magyar Péter személyében nagy lehetőséget kapott, hogy a növekvő elégedetlenség és népharag elől biztonságos egérutat nyerjen, még a gazdasági csődöt is más nyakába varrja. Ezért ez inkább ügyes kimenekülésnek látszik, mint valódi elzavarásnak. Orbánt ugyanis nem zavarták el, nem menekültek meg tőle, mert ott lesz a parlamentben egy nagy frakcióval kedvenc pozíciójában, az ellenzék vezetőjeként. Vissza is jöhet, ha akar.
De most egy ideig nem akar. Az is egy kimondatlan megállapodás részének látszik, hogy Magyar megkapta a kétharmados többséget, mint Orbán. Ennyi jár a szabad elvonulásért. Az Orbán-rendszer igényli a kétharmados többséget és a korlátlan végrehajtó hatalmat. Ez a rendszer lényegéhez tartozik. Magyar ezzel a diktátor székébe ül, és most derül ki, hogy a korlát nélküli hatalommal demokratikus jogállamot épít, visszaállítja az alkotmányos rendet, vagy arra használja fel, hogy kiépítse a saját nomenklatúráját: Orbán embereit a sajátjaira cserélje. Már felszólította távozásra őket, de a struktúra marad.
Ha Magyar Péter a kétharmados többségét a jogállamiság helyreállítására, az intézményes korlátok kiépítésére, a hatalmi ágak szétválasztására használja, ahogyan azt hívei legszebb álmaikban képzelik, akkor kritikusai bocsánatkérését érdemli, köztük az Amerikai Népszaváét, és a haza elismerése kövesse. Ha nem így lesz, hanem a legrosszabb félelmeket váltja valóra lépésről lépésre, tégláról téglára, akkor viszont azoknak volt igazuk, akik bár Orbán bukását a tiszás neofitáknál is jobban (és régebben) szerették volna, de Magyarban nem a rendeszerváltás, hanem a rendszer átmentésének esélyét látták.
Magyar Péter eufórikus hangulatot teremtett, jöhetnek a mézeshetek, de a mértékadó nyugati sajtó már felhívta a figyelmet, hogy Magyar személyével nincs garancia arra, hogy Orbán bukása a demokratikus jogállam helyreállítását jelenti Magyarországon. Bizonyíték erre az Európai Parlamentben való működése, ahol a legfontosabb kérdésekben Orbánnal megegyezően szavaztak a kézzel vezérelt emberei. Eljöhet az idő, amikor fájdalmasan hiányozni fog az, hogy Magyar minden feltétel nélkül kapott korlátlan felhatalmazást mindenre, és nem lehet számonkérni rajta semmit.
A „Tisza” szavazóinak demokratikus része elmulasztotta megszervezni magát és Magyarral bármilyen megállapodást kötni a támogatásért cserébe. Mivel Magyar éppen e célból nem vett be senkit a pártjába, a Tisza-szigetek pedig a párton kívüli társadalmi szervezetek, így nincs intézményes számonkérési lehetőség a kormányzást és a korlátlan kétharmados hatalom felhasználását illetően. Egy ideig minden döntését támogatni fogják, mint eddig, de egy idő után feltűnhet, hogy nem erről volt szó, ez maga a Fidesz. Főleg, ha Magyar az 1998-es Fidesztől viszonylag rövid időn belül jut el a 2026-os Fideszig.
Most jogos az öröm, ami arra vonatkozik, hogy Orbán legalább már nem miniszterelnök. De a jövőt illetően több a kérdés, mint a válasz. Magyar szavazóit ezek a kérdések egyelőre nem izgatják, vagy adnak rá egy illuzórikus választ. A személycserével azonban nem oldódott meg semmi, elölről kezdődhet a NER építése, és Magyar zsarolási potenciálja sem szűnt meg a támogatóival szemben. Most majd azért kell mindent elnézni, mindent megmagyarázni, és sorozatban hazudni, „nehogy visszajöjjön Orbán”. Más ugyanis nem jöhet „vissza”. Magyar Péter megsemmisítette a Fideszen túli világot, a pluralizmust.
A magyarországi helyzetet úgy kell elképzelni, mintha az amerikai Kongresszusban csak két republikánus párt lenne, az egyik MAGA, a másik reform MAGA, amelyet a volt demokrata párti szavazók választottak meg, mert azt találták ki, hogy Trumpot csak egy másik republikánussal lehet legyőzni. Őket egészíti ki harmadik pártként a Ku-Klux-Klan, ami esetünkben a Mihazánk nevű magyar náci párt. A külföld örül, mert azt hiszi, Orbán megbukott. De egy Fidesz helyett lett most kettő, és teljesen eltűnt a parlamentből a demokratikus és liberális baloldal. Ez rosszabb helyzet, mint ami volt.
A világ ujjongó demokratái nem tudják, hogy Magyar Péter személyében olyan embert ünnepelnek, aki nem állt ki a gyülekezési szabadság korlátozása ellen, nem vett részt a híres budapesti Pride-on, s a követőit is erre biztatta. Aki Orbánhoz hasonlóan minden alkalommal Ukrajna ellen és Oroszország mellett szavaz az Európai Unióban, akinek a nézetei közelebb állnak Orbánhoz, mint az Európai Unióhoz. Akinek 29 fős pártja van, mert senkit nem enged belépni, mert még ennyi kontrollt sem tűr el. S aki a sajtót fenyegette azonnal, ha neki nem tetsző kérdést merészelt feltenni neki. Lesz még meglepetés.
Attól lehet tartani, hogy Magyar baloldali és liberális támogatói lesznek az élenjárók abban, hogy ne jöjjön létre semmiféle demokratikus alternatíva, mert a mostani narratívájuknak megfelelően az megosztaná az Orbánnal szemben álló erőket. Létrejött egy szélsőjobboldali parlament a Mihazánkkal együtt, és megvalósult Orbán legszebb álma a Nemzeti Együttműködés Rendszere, a „centrális erőtér”. Olyan világ jöhet el, ahol a hivatalos ideológia is antiliberális lesz, és az ellenzéke is. A demokratikus normák szitokszavak. Félő, hogy nem Magyarból lesz demokrata, hanem a szavazóiból új fideszes.
Nem akarom elvenni senki örömét. A Fideszt és Orbánt mi is utáljuk, még előbb utáltuk, mint sok magyarista. Még Magyar Péternél is jobban. De ezzel nem oldódott meg semmi. Bármi lehet belőle, az Orbán-rendszer átmentése és meghosszabbítása is. Mivel jót akarunk az országnak, azt kívánjuk, hogy Magyar szavazóinak reményei váljanak valóra. Még akkor is, ha nem hiszünk ebben. Mert egyszer már láttunk egy ilyen kétharmados hatalmat működni, amit ugyanilyen lelkesen támogattak azok, akik most Magyarnak is korlátlan hatalmat kívántak.
Azt javasoljuk, mindenki legyen éber. Olvasson a jelekből. Az egyik legnagyobb vízválasztó az lesz, hogy Magyar visszaadja-e Iványi Gábor egyházának az eredeti egyházi státuszát, s kifizeti-e a magyar állam tízmilliárdos nagyságrendű tartozását, végrehajtják-e ezzel a bírósági ítéleteket. Megszüntetik-e az üldözést, ejtik-e Iványi Gáborral szemben a hatóság elleni erőszak miatt emelt hamis vádat és a koncepciós eljárást? Ha demokráciát és megbékélést akar, kezdje ezzel. A megbékélés nemcsak a fideszeseknek jár. Igazi sebeik nem nekik vannak.
