Advertisements

Két igazán jelentős tüntetésre emlékszem.  Az Operánál 2012. január 2-án és a netadó ellenire 2014. október 28-án.

Az előbbi nagy lehetőség volt, de kihasználatlanul maradt. Az még a „távozzatok csendben, lábujjhegyen, legyetek kulturáltak, európaiak” korszak volt, ezért a hatalom a falak mögött hangosan és dél-amerikai módon ünnepelhette a diktatúrának megágyazó új alkotmányt. Ezért hiába zúgott az Andrássy úton a Viktátor, Viktátor, jelezve, hogy a tömeg nagyon is tisztában van a hatalom alaptermészetével, a szervezők nem merték bevinni az embereket az úgynevezett közjogi méltóságok, közjogi nyelven: bűnözők közé. Pedig, ha lett volna előzetes stratégiájuk és némi civil bátorságuk, akkor Magyarország ma nem ez a „Kazahsztán perifériája” hely.

Túlóvatoskodták.

Azok ott benn akkor nagyon is nyugtalanok voltak, a késve érkező kegyencek már csak a fal mellett osonva, hátulról mertek bemenni, és Orbán sem a főbejáraton távozott, pedig demokráciában egy új alkotmány, ha már ünnep, akkor közös. De Magyarország a Szájer és Tsai-féle alkotmány életbelépése pillanatában többé nem volt demokrácia – jóllehet a ballib értelmiség hangadó része a mai napig annak tartja, és rendszeresen el is magyarázza, miért.

Az internet tüntetés rendben volt, a százezernyi telefonkijelző kékes fénye az egész világon körbeszaladt, néhány napig ismét nem volt annyira megalázó magyar állampolgárnak lenni. Ami viszont utána jött, az katasztrófa. Az egymást érő követőtüntetések során fél év alatt kiürült, apátiába zuhant az utca: a tömeg Orbán és a rezsim bukását akarta, de a színpadon Vida Ildikóról szónokoltak, komolytalan, az emberek megszólítására alkalmatlan figurák tűntek fel – és tűntek el gyorsan. És bár később is akadtak még párezres tiltakozások, bebizonyosodott, hogy ehhez is érteni kell, de nem értett hozzá senki.

Most viszont ismét helyzet van, a CEU elleni merénylet újra esélyt teremtett. Ráadásul ezúttal a világból is annyi támogató energia áramlik Magyarország felé, ami akár a rezsim bukásához is elvezethetne. Persze nem holnap, legyenek akárhányan is majd a Várkert bazárnál/Clark Ádám téren. Ahogy a Lánchíd elbírja őket, a rezsim is el fogja.

A dolgok a következő egy évben fognak eldőlni: ha a Fidesz ismét nyer, konyec filma. A növekvő külső és belső nyomást most még elviselni kénytelen, de belül izzó bosszútűz hevítette miniszterelnök egy harmadik „demokratikus” felhatalmazás birtokában nem lesz könyörületes, a teljhatalom teljes eszköztárát alkalmazni fogja. Életbe lép majd a Lex Magyarország. És akkor már a ballib értelmiségnek se lesz kedve elemezni – egyedül Tölgyessy fogja még mindig az ő eszét és tehetségét dicsérni.

Függetlenül a holnapi eseményektől, a Momentumnak muszáj lenne emelni a tétet és módosítani a maga elé állított szerény tervcélokat. Nekik lehet, hogy van idejük, de az országnak nincs. Népszavazás-ügyben már letették a védjegyüket, és most is kedvező helyzetben vannak, mert ami a CEU körül történik, az már közvetlenül az ő generációjuk lelkébe, sorsába, pénztárcájába vág, ezért hét év beteges közöny után az egyetemi korosztály most talán valóban megszólítható, felrázható. Csak szólni kéne hozzájuk, naponta, más fórumokon, változatos eszközökkel. A Momentumnak pedig volna is kitől tanulnia, használható példákat átvennie – és éppen a mi térségünkből.

Milosevics szerb elnököt 2000-ben egy belgrádi egyetemistákból kinővő szervezet, az Otpor (Ellenállás) buktatta meg, holott az a rendszer sokkal erőszakosabb volt az Orbánénál, a hatalom ott nem érte be rendőrsorfallal egy-két aláírásgyűjtő asztal előtt. Nekik halálosztagaik is voltak.

Az Otpor célja a Milosevics mentes, demokratikus Szerbia volt. Egy aktivistájuk ezt így fogalmazta meg: „Ugyanazt akarjuk, mint mindenki más: munkát, értékes munkahelyeket, a kormányban analfabéta gengszterek helyett intelligens embereket, a jog uralmát.”

Talán nem hangozhatna ez el okkal bármelyik momentumos fiatal szájából? De ők mintha egészen másról és másképp beszélnének. Az Otpor tagjai, ugyanúgy, mint a Momentuméi, különfélék voltak, de két közös célban mindegyik egyetértett: az egyik Milosevics megbuktatása, a másik: előbb rendszerváltás és csak utána a rendszer reformja.

A Momentumnak azonban mintha eszébe se jutna megbuktatni Orbánt, pedig jó, ha tudják, hogy 2018 után belőle is Milosevics lesz.

Jóllehet a szerb rezsim terrorista szervezetnek bélyegezte meg az Otport, a velük szimpatizáló médiát igyekezett elpusztítani, az aktivistái közül rengeteget letartóztatott, akár csak egy Otpor T-shirt viseléséért is, mindennapos volt a házkutatás, a mozgalom jelképe, a fekete színű, összezárt ököl megállíthatatlanul terjedt. A szerb egyetemista fiatalok, bátrak, taktikusak, módszereikben végtelenül találékonyak és valóban patrióták voltak.

Legnagyobb vívmányuk, hogy a rendkívül töredezett, tizennyolc pártból álló ellenzéket sikerült egy vezető, Vojislav Kostunica alatt, Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) néven összehozniuk. És ez végül legyőzte Milosevics pártját.

De hol van ettől az érettségtől és eltökéltségtől a Momentum? És hol vannak ettől a bölcsességtől és hazafias belátástól a magyar ellenzéki pártok?

Az Otpornak két év kellett a vérgőzős Milosevics eltakarításához, a Momentumnak csak egy van erre, de az is elég lenne, ha végre beleállna. Vagy netán azért a kényelmes tempó, mert nem tudják, mit kéne tenni? Pedig létezik egy könyv, éppen nekik: Blueprint for Revolution (Tervrajz forradalomhoz). A szerző, Srdja Popovic leírja személyes utazását, amely során az egykori belgrádi gitáros az Otpor egyik vezetője lett. A Guardian fantasztikus és minden aktivista számára nélkülözhetetlen olvasmánynak tartja. Már az az alcíme is jó. Hogyan használjunk rizspudingot, lego emberkéket és egyéb erőszakmentes technikákat közösségek felvillanyozására, diktátorok megbuktatására, vagy csak a világ megváltoztatására.

Szóval el kéne ezt olvasni, ha másért nem, hát azért, mert egy ismét győztes Orbán fél év alatt a Momentumot is felzabálja majd.

Forrás: Bruck András, Facebook.

Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)