Bartus László: A magyar "lepráról"

Be kell vallanom, meglepett, amikor a 444.hu oldalán sértőnek találták, hogy egy Karáth Kata nevű tudományos újságíró a Guardian “Comment is free” című blogjában azt írta, “szégyellem, hogy magyar vagyok”. Miért? Mit gondoltak? Büszkének kellene lenni? Azt hiszik, hogy akik nem Magyarországon élnek, egy percig is büszkék lehetnek rájuk?

Mi okuk lenne erre? A környezet, melyben élünk, olyan erős kontraszt, hogy a “szégyen” a legenyhébb kifejezés arra, amit érzünk. Korábban is volt egy sejtésem, hogy a magyarok azért néznek rám 2010-től kezdve úgy, mint borjú az új kapura, mert nem fogták fel, hol élnek. Nem értik, mi történik Magyarországon. Nem érzik az aljasságot, nem háborodnak fel rajta.

Voltam februárban néhány napot Magyarországon, dolgaimat intézni. Milyen érdekes, már nem azt írom, hogy “otthon”, pedig régen Budapestre még hazamentem. Ha azt írom, hogy Magyarországot nem érzem a hazámnak, akkor borzasztóan meg vannak sértődve. De nem értem, min sértődnek meg. Haza csak ott van, hol jog is van. A költőnek elhiszik?

Megdöbbentett Budapesten, hogy ezek az emberek mennyire nem fogták fel, hol élnek, és mi történik velük. Azt már Amerikából sem értettem, hogyan képesek ezt túlélni, naponta felkelni, és abban a megaláztatásban élni, hogy annyi joguk van, amennyit egy Felcsútról a fővárosba költözött súlyos elmebeteg engedélyez a számukra. Hogy viselik ezt a sok ócska és primitív hazugságot, gyűlöletkeltést, tényleg Goebbels-t idéző propagandát?

Teljesen letaglózott, hogy ezt nem érzékelik. Nem érzékelik, hogy ez mennyire megalázó, embertelen. Hogy a kormányuk a világ szemében egy köpedelem, és őket is azzá teszi. A mindennapos kín része, amikor megkérdezik, és be kell vallani, hogy magyar vagyok. Nem kell csodálkozni, ma már alig van, aki ne tudná, hogy ez mit jelent. Gyűlöletet, jogfosztást, embertelenséget, rasszizmust, hazudozást, buta arroganciát, agresszivitást, fasizmust. A magyar ember tiltakozhat, verheti a mellét: kívülről így látják, kivéve Orbán barátait.

Utálom, amikor megkérdezik, honnan származom. Szégyellem, mert szégyellni való. Azok előtt az emberek előtt, akik ezt megkérdezik, szégyellni kell. Illik is. Érzi az ember, hogy ezekhez az emberekhez tartozik, nem azokhoz. Ezek az emberek ugyanis itt azok, akiket a bőrük színe, a vallásuk, vagy a szokásaik, kultúrájuk, életmódjuk alapján bűnözőknek, az emberiség szemetjének mondanak. Miközben intelligensek, és százszor különbek azoknál. A kislányom fantasztikus gyerekorvosa egy muszlim. A házban lakók háromnegyed része, köztük stewardessek, emergency orvosok, zenészek, Magyarországon szögesdrót mögött lennének fogva tartva. És ezt ők tudják. A honfitársaikkal ez történik, Orbán róluk beszél.

Nem értem, hogyan nem szégyellik magukat a magyarok ott, amikor általuk nem ismert, a háborúból vagy a nyomorból, vagy politikai okokból menekülők ellen primitív gyűlöletet szítanak, nácikhoz, tömeggyilkosokhoz hasonló megbélyegzést folytatnak? Ez az emberiség szemetje, nem az, aki menekül vagy a boldogulását keresi. Illiberális ország. Istenem. Ezt a szöveget szó nélkül tűrik. Az emberi méltóság, a szabadság és az emberség megvetését jelenti. Tisztelettel adóznak egy kocsmai szintű hazudozónak, lógó hasú falusi focistának.

Senki nem mereng el egy kicsit? Nem néz a szívébe? A legmélyebb emberi érzésekig senki nem jut el? Mintha soha senki nem olvasott volna szépirodalmat, nem hallgatott volna soha zenét, mintha a civilizáció értékei, a kultúra kiveszett volna. Megnéztem a bulinegyedet. Ez a valami? Erre büszkék? Ezen a szinten léteznek? Mitől ilyen magas a felháborodási küszöb és miért nem lázad a bensőjük? Kertész Ákost kergették el, mert alattvalónak nevezte ezt a népet? Mi más lenne, ha ezt tűri?

Megértem Karáth Katát, és teljesen igazat adok neki. Szavaiból a mély hazaszeretet árad. Akkor is, amikor azt mondja, hogy

“Az elmúlt években a magyarságom egyfajta csúf bőrbetegséggé vedlette át magát amit zavartan igyekezek levakarni magamról. Külföldön megpróbálom elnyomni az akcentusomat és egyszerűen csak ‘világpolgárnak’ vallani magamat. Megfogadtam, hogy sosem lesz magyar párom és semmiképpen sem fogok letelepedni a szülőföldemen. Gyűlölöm, hogy a világ számára nem vagyunk mások mint egy apró ország csordulásig tele szűkagyú emberekkel, akik egyenesen élvezik az elharapódzó zsarnokságot.”

Tök igaza van. Nem lehet másképp tiltakozni, és kifejezni ezt a tehetetlenséget, fájdalmat. Mindnyájan ezt érezzük, szégyent és dühöt. Miközben a pestiek röhögnek, nem értik, vagy csak lehülyéznek minket, mások kikérik maguknak, a hangnemet is, az indulatot is. Velünk szemben aztán nagyon határozottak és bátrak. Pedig szégyellhetnék magukat. Mi helyettük szégyelljük magunkat, miattuk szégyenkezünk mindenhol, ahova a lábunkat betesszük, és kiderül, hogy magyarok vagyunk. Mintha leprások lennénk, de azok is vagyunk. Ez a jó szó, lepra rajtunk a magyarságunk. Miattuk.

Ezt nevezi Karáth Kata “csúf bőrbetegségnek”, amit levakarna magáról. Ez a magyarsága. Ezt csinálta ez a mocskos gazember, maffiavezér, akit nagy tisztelettel “kormányfőnek”, s “miniszterelnök úrnak” szólítanak a magyar sajtóban, miközben egy köztörvényes bűnöző. Már 2011-ben azt kérdeztem, hogy “mikor ordítotok”? Vagy a fájdalomtól, ha nem tudtok tenni ellene, vagy a felháborodástól, ahogy visszautasítjátok ezt a mocskot, amit e banda művel. Miattatok szégyenkezünk, mert nem csináltok semmit, és észre sem veszitek, hogy ez mennyire szégyenletes, megalázó, elviselhetetlen, borzalmas, tűrhetetlen.

Csak az, aki máshol él, vagy élt máshol, az szégyenkezik, annak forog a gyomra. Kasza László visszaköltözött Münchenbe, mert azt érezte, hogy ilyen megalázva nem lehet élni. Ti mit éreztek? Te mit érzel? Te, aki még a 444.hu újságírójaként is megsértődsz azon, hogy egy finom, kedves hölgy elmondja, hogy lekaparná magáról a magyarságát miattatok, te mit érzel? Amikor szenved, magyarázza Etelköztől, amit nem is kéne magyarázni, hanem csak elküldeni benneteket a picsába, hogy ne égessetek bennünket, te mit érzel? Röhögsz?

Nem hiszek a szememnek, amikor magukat liberálisnak (azaz a joguralom hívének, emberi jogok, emberi méltóság tisztelőjének) valló újságokban élőben közvetítik az államcsínyt, az alkotmányos rend megdöntését, a diktatúra törvényeit. Nem ordítanak a “Stop Soros!” és más törvényeken, nem állítják meg az életet. Nem mondják, hogy az elmebetegeket most szedje össze valaki, a többit pedig azonnal csukják le. Mindenki az utcára! Hol a határ?

Ennél már csak az elképesztőbb, amikor naponta találnak valamit, amire büszkék lehetnek. Elhiszik, hogy ki van ájulva tőlük a világ. Az ész megáll. Megsértődik a 444.hu embere is, hogy valaki nincs kiájulva tőlük. Miután hazajöttem (haza Amerikába!) Budapestről, nem tértem magamhoz napokig. Az a közöny, az a fásultság, mintha nem történne semmi. Azok a nagy dolgok, hogy valami férfi borbélyüzletlánc működik, retro belsővel. Ez ám az élet, apám. Retro. Minden koppintva, utánozva. Ezek a nagy dolgok, ettől vannak kiájulva.

Miközben egy nyikhaj, korrupt, futsallista pöcs Magyarország diplomáciai vezetőjeként, egy külügyminiszterként úgy beszél kultúrnemzetek miniszterelnökeivel, amiért a naszályi téesz istállójában is pofán verték volna. Az ENSZ ellen indítanak háborút. Leírjam még egyszer? Az ENSZ szövegeit meghamisítják, kiforgatják, majd az ENSZ ellen indítanak háborút. Nem elég ez ahhoz, hogy valaki azt mondja, elég? Egy kívülálló azt hinné, ellenséges hadsereg van az országban. Nem. Nincs. Ezek a legnépszerűbbek, a többit meg nem érdekli.

Megsértődik “plankog”, mert valaki azt mondta, hogy leég az arcáról a bőr miattuk. Nem szereti a hazáját. Hogy merészel így beszélni róla? Úgy, öcsi, hogy ez a hölgy az, aki szereti a hazáját, ti meg nem szeretitek. Mert ha szeretnétek, akkor szégyellnétek, hogy a híretek ilyen a világban, hogy veletek ezt meg lehet csinálni, hogy ennek a nemzetnek a becsületét nem véditek meg, szar alakok vagytok. Érted? Ezt akarta mondani a kedves Karáth Kata.

Más is van, mint a bulinegyed, a retro borbélyüzlet, vannak emberi értékek, van emberi méltóság, szolidaritás, léteznek nemes dolgok a világban, amiket ti nagy ívben tojtok le, de máshol még ismerik ezeket. Van belső jelzés, hogy ezt már nem. De nektek minden és az ellenkezője is relatív, nincsenek elvek, értékek, nincs tartás, nincs becsület, csak nagy pofátok van, közben pedig lejáratjátok, leégetitek ezt az országot, ennek az országnak volt valaha létező összes entellektüeljét, hazafiát, művészét, költőjét, kultúráját, mindenét. Egy csepp vért kár volt bárkinek ejtenie a magyar történelemben értetek, mert megtapossátok.

Mi meg ezt látjuk, tudod? Megtehetnénk, hogy leszarjuk, mit ti, eljöttünk, elfelejthetnénk. De mi kötődünk hozzá, érted? Jobban, mint ti. Mi szeretjük, jobban, mint ti. Mert mi más népek fiai között élünk, és itt ha nem mondják is, érezzük, hogy mi is tartozunk valahova. Mi magyarok vagyunk. Büszkék akarunk lenni rá. De nem tudunk, hanem ég a pofánkon a leprás bőr, amit ti raktok rá a közönyötökkel, a cinizmusotokkal, ócska gyávaságotokkal, a korrupt sunyi életetekkel. Te miért írsz, öcsi? Mennyiért? Mert én ingyen írok. Tudtad?

Ne mondd, hogy menjünk haza, mert azért nem megyünk, mert köztetek, akik ezt tűritek,  nem akarunk élni. Mert kifordul a gyomrunk tőle. Cinikuskodhattok, de nem áll jól. Nincs mögötte fedezet, érték, eredmény, tartalom. Csak a nagy büdös nulla. Amik vagytok. És ezt a szép kerek számot látja mindenki. És amikor megkérdezik, hogy honnan származunk, ez a nagy büdös kerek nulla jelenik meg a fejünk fölött, amit tőletek kaptunk. És azért szégyenkezünk, mert mi nem vagyunk ilyenek. Ezért jöttünk el.

Legalább ordítanátok, kelnétek fel, hogy erőszakkal kelljen legyőzni benneteket. Akkor hazamennék, melléd állnék, összetartoznánk. De fodrász itt is van, tudod? Nem retro, de van. Ha Magyarországon jellemes, karakteres, elvszerű emberek élnének, akikre büszke lehet az ember, akik közé szívesen odaáll, akik tartást adnak neki, istenuccse már holnap hazaköltöznék, és el sem jöttem volna. Én nem a sikert hajszolom itt, és nem is gazdasági bevándorló vagyok. Hanem a mentalitásotok elől menekülök, hogy ne kelljen ezt nap mint nap látnom. Mert elviselhetetlen. S ahol élek, ezt mindenki látja, ezért nem értik.

Ne gyere nekem Trumppal, mert Trump egy bohóc, meg sem rezdült az alkotmányos rend, amit nálatok ez a pojáca a legkisebb ellenállás nélkül számolt fel. Trumpra senki nem fog emlékezni néhány év múlva, és addig is működtetik az országot, ha már egyszer az orosz titkosszolgálat meghekkelte a választást. De Magyarországon az emberi élet alapjait veszik semmibe. Olyan ellenzéki pártjaitok vannak, akiknek a pénz jobban számít, mint ezek. Még ha fel is akarna lázadni a nép a szavazófülkékben sunyítva, akkor sem tehetnék meg, mert ezek az útjukban állnak. Demokráciát játszotok egy diktatúrában, hogy ne kelljen csinálni semmit. Hogyan lehet ilyen hazug világban élni, és naponta nem leköpni magatokat?

Most az Orbán-rendszer végéről azért nem beszélek, mert azt majd megérdemlitek. De ne sértődjetek meg. Szégyellni valók vagytok, és mi szégyenkezünk a világ lelkiismerete előtt miattatok. Visszaéltek az európai emberek türelmével és pénzével, akik igazán türelmesen és elegánsan undorodnak tőletek. Szégyen. Mi csak így tudjuk őrizni az önbecsülésünket és az emberi méltóságunkat, mint a Karáth Kata. A szégyenérzéssel. Szégyelljük magunkat, s ezzel fejezzük ki a sajnálatunkat és bocsánatkérésünket a megbotránkoztatott világ felé.

Azt hiszem, hogy a világban még ez őrzi valamennyire a magyarok becsületét, a Karáth Katák, mi, akik szégyelljük magunkat. Ez azt jelenti, hogy nem minden magyar olyan, mint ti. Van, aki szégyelli. Ti pedig megbotránkoztok rajta, mert annyira seggfejek vagytok, még a 444.hu szerkesztőségében is, hogy ezt sem értitek. Még ezt sem érzitek át, még ezt sem fogjátok fel. Nem értitek, miért nem vagyunk büszkék a bulinegyedre, ahova üríteni járnak a világ minden részéből, és a borbély-üzletlánc sem elégít ki bennünket. Mert kéne más is.

Majd ha lesz jellem, majd ha nem kentek el semmit, majd ha kiálltok bármiért, majd ha lesznek nemes célok, amiért készek vagytok áldozatot hozni, majd ha másokért kiálltok, majd ha lesz méltóságotok, amit megvédtek, majd ha odaálltok az üldözöttek, a leköpöttek és a megalázottak mellé, akkor majd nem szégyellünk benneteket, nem vakarjuk a leprát, hanem mellétek állunk. És akkor majd köztetek akarunk élni. De addig azokhoz tartozunk, akiket ti gyűlöltök, lenéztek, megvettek, gyaláztok, akik jogait és méltóságát nem véditek meg. Velük vagyunk szolidárisak, nem veletek.

Végül, jól gondoljátok meg, mielőtt elkezditek, hogy magyarellenesek vagyunk, mert nem verjük a mellünket ezért a csodás emberi teljesítményért fél téglával, amit produkáltok. Mi képviseljük a magyar értékeket, ha feltételezzük azt, hogy azoknak az általános emberi értékekhez van közük, nem azok ellentétéhez. Mi vagyunk a lelkiismeret. Ez a szégyenünk oka. Van lelkiismeretünk, ezért tudunk szégyenkezni. Mint a leprát hordjuk magunkon a NER-t.

És már csak csendben szégyellünk benneteket. Észrevettétek? Már mi sem ordítunk, hogy “nem látjátok, amit mi?”, mert ti reménytelenek vagytok. Csendben szégyenkezve nézünk benneteket. Csak ilyenkor néha, mikor még meg is sértődtök, hogy nem vagyunk kiájulva, megmondjuk, hogy hova menjetek ti.

Ti meg nem is tudjátok, hogy miről beszélünk. Szegény Karáth Kata. Azt hitte, egy szót is érdemes volt írnia. Majd most megtanulja. De a világ érti. És becsben tartja.







Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Orbán közpénzen vásárol szavazókat

Következő cikk

Fehér keresztény magyar nő akart késelni Bécsben