2024, június18, kedd
KezdőlapKiemelt fő hírEgy nevelő beszámolója Böjte Csaba horrorisztikus gyermekotthonából

Egy nevelő beszámolója Böjte Csaba horrorisztikus gyermekotthonából

-

A fizikai bántalmazás és szexuális erőszak miatt elítélt nevelő esete, s a megerőszakolt másik lány története, a különböző feljelentések miatt indult nyomozások csak a jéghegy csúcsai Böjte Csaba gyermekkínzó otthonaiban. A szélsőséges esetek és súlyos bűncselekmények nagyobb publicitást kapnak, de ami talán még ennél is rosszabb, a mindennapos módszeres megalázás, a lelki terror és a megfélemlítés, amiben az ott élő, kiszolgáltatott gyermekeknek részük van. Ami az otthonokban zajlik, a helyiek elmondása szerint, nyílt titok, Böjte Csaba is tud róla, de asztal alá söpri.

Az alábbiakban egy önkéntes nevelő egyhetes döbbenetes tapasztalatai olvashatók, egy olyan gyermekotthonból, ahol két órán át kell felemelt kézzel állni egy széken, a legapróbb dolgokért büntetnek kicsi gyerekeket, akik nem szólhatnak egymáshoz, nem kapnak enni. Ha valaki bekerül, és szólni mer, ugyanazt a megfélemlítést kapja. Böjte pedig kioktatja, hogy elfajult liberális. Változtatás nélkül adjuk közre Cseke Judit feljegyzéseit, amelyek alapján úgy gondoljuk, itt az ideje a Böjte-rezervátumok bezárásának, a gyermekek megmentésének és biztonságba helyezésének.

Feljegyzések a gyermekek házából

(A Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik otthonából)

  1. Hallgatni arany

Reggel 7 óra. Mindenki, egy gyermek kivételével, reggelizik. A Nevelő ül az asztalnál a többiekkel és 1-2 percenként üvölti a gyermek nevét. A gyermek az emeleti hálóban van. A Nevelő beüvölti az egész teret. Mindenkinek bűnhődnie kell. Ez a gyermek „velejéig romlott”. Ő okozza mindezt, mert nem képes felkelni időben (pedig hideg vízzel is leöntötte a Nevelő). Aztán megjelenik ez a „romlott” gyermek (A.), riadtan néz előre és gépies mozdulatokkal megy a mosdó felé. A kezében összehajtogatott pelenka van, és nem tudja hova rejteni. Végigmegy mindenki előtt. A gyermek bemegy a mosdóba. Nemsokára kijön, és le akar ülni reggelizni. A helye a Nevelő mellett van. Ja! Nem ülhet le. A Nevelő durván ellöki. A gyermek a kályha mellett áll riadtan, tanácstalanul. A Nevelő hirtelen hátranyújt a gyermeknek egy kenyérvéget. Nesze! A gyermek óvodás kislány.

Vacsora. De mégsem kezdhetjük. Négy fiú, tíz év körüliek. „Ti maradjatok állva.” Két asztalnál már elmondták az imádságot (… Adjad Uram, hogy jól essék …) és vacsoráznak, itt még nem. Ki kell deríteni, hogy ki csavarta el a radiátor hőfokszabályzóját. Elkezdődött a „te voltál”, „nem én voltam”. Semmi logika, semmi érvelés, csak „gondolom ééén…, hogy ki volt”. A fiúk sorban leülhetnek, egy marad állva (Z.). Megy a szidalmazás, és az „ismerd be, hogy te voltál”. A gyermek nem ismer be semmit, csak remeg és patakzanak a könnyei.  „Jól van! Ülj le!” A gyermek mellettem ül. Eszik és sír csendesen.

A kislány első osztályos (J.). Nagyon szelíd. Szerintem a legokosabb taktikát választotta. A testvérein kívül nem beszél senkivel. Egy hangot nem lehet hallani tőle, és valószínű, hogy ezért nem is kiabálnak rá. De azért vele is történnek dolgok. Az iskolatáskában néha összekavarodnak a holmik, még kekszdarabok is kerülnek a könyvek közé. Ilyenkor kiszedjük a könyveket, a füzeteket, az elkallódott ceruzákat vagy egyéb apró holmit, és kirázzuk a táskából, ami szemét vagy morzsa marad benne. Nem a gyermekek házában. Itt a Nevelő fogja a táskát, és ahol épp van, ott magasra tartja, megfordítja, és rázza, rázza, amíg minden kihullik belőle szerteszét a padlóra. A gyermek majd összeszedi. Segíteni nem szabad. Vannak szigorú tilalmak. Büntetett gyermekhez nem szabad szólni, ablakon kihajított, sárban szétszórt ruhát nem szabad összeszedni, óvodás gyermeknek (A.) nem szabad segíteni, hogy a vizes ruhát leszedje magáról. Miért vizes a gyermek ruhája? …hát azért, mert a Nevelő belökte a zuhanyzóba és ráengedte a vizet.

Charles Dickens és Charlotte Brontë inspirálhatta a nevelőket. Ismerős ez a részlet a Jane Eyre-ből?

„– Egy félóra hosszat maradjon ott a széken, és a mai nap folyamán senki ne merjen hozzá egy szót sem szólni!

Ott álltam hát kipellengérezve. Én, aki azt mondtam, hogy még a magam lábán sem tudnék, szégyenszemre, az osztály közepén állni. Hogy mit éreztem, azt meg sem kísérlem elmondani.”

Azzal a különbséggel, hogy a gyermekek házában két órát is kell állni széken, felemelt kézzel.

Minden étkezésnél üvöltözés (nem kiabálás), szidalmazás van. Miért? „Mert most van mindenki együtt.”

Körülbelül egy hónapig dolgoztam a gyermekek házában.

  1. A banánhéj

A magyarországi önkénteseket közvetítő személyt (P. Gy.) nagy felelősség terheli. Nem tudom, hogy más jelentkező mennyire volt tájékoztatva, felkészítve arra, amivel aztán a gyermekotthonban szembesült.

1990 óta Magyarországon élek és tanítok, de előtte Romániában éltem, és elég nyelv- és helyismerettel rendelkezem, hogy ne kerüljek nehéz helyzetbe, illetve elég pedagógiai tapasztalatot szereztem, hogy ne lepődjek meg, ha alternatív vagy „hagyományos” nevelési módszereket látok. A gyermekotthonban mégis nap mint nap olyan dolgokkal szembesültem, hogy nem hittem a szememnek és a fülemnek.

Részben értem, hogy P. Gy. miért nem figyelmeztetett előre, de kötelessége lett volna ezt megtenni. Saját pénzemen utaztam oda, ingyen dolgoztam reggeltől késő estig, cinikus, barátságtalan módon fogadtak, de mindezt nem vettem zokon. Azt tartom sértőnek és megalázónak, hogy asszisztálnom kellett a mindennapos megaláztatásokhoz, durvaságokhoz. Gyermekeket molesztáltak a jelenlétemben és nem tehettem semmit. Próbáltam, amennyire tőlem tellett, úgy kezelni a dolgokat, hogy minél hosszabb ideig maradhassak ott, és igyekezzek támasz lenni a gyermekeknek. Végül, mondhatni egy banánhéjon csúsztam el.

Péntek este volt. Mindenki megvacsorázott, csak két kislány szedegette a tányérjából a zsemlemorzsát villával. A Nevelő ki-be járkált és már előre tudtam, hogy nagy baj lesz ebből, mert az egyik kislány a „velejéig romlott” (A.), akinek semmit nem bocsát meg. Amint a Nevelő újra kilépett az ebédlőből, gyorsan fogtam két kanalat. Az egyik kanalat odaadtam annak a kislánynak, aki nem volt annyira célpont (B.), a másik kanállal gyorsan próbáltam segíteni A.-nak, hogy minél hamarabb tudja megenni a tányérban lévő morzsát. Abban a pillanatban belépett a Nevelő: MIT CSINÁÁÁLSZ!!!??? Azonnal kijelentette, hogy el kell hagynom a gyermekotthont. Próbáltam kiállni az igazam és a gyermekek mellett, és kijelentettem, hogy előbb beszélni akarok B. Cs.-val.

Végül vasárnap este hétkor kaptam egy órát, hogy elhagyjam a házat.

  1. Őrangyalok

Miért nem látszik a gyermekeken az, ami nap mint nap éri őket a gyermekek házában? Csak találgatni tudok. Valószínű, hogy az iskolapszichológus, aki rendszeresen beszélget némelyikükkel, jobban átlátja ezeket a dolgokat. Nem is gondoltam arra, hogy én ott bármit különösen megfigyeljek és elemezzek. Az volt a szándékom, hogy amiben csak lehet, segítsek a gyermekeknek és a nevelőknek. Egy hét ott-tartózkodás után a cél már csak a gyermekekre vonatkozott. Miben segíthettem volna a nevelőknek? Az egyik étkezés alkalmával én is a Nevelő célpontja lettem. Egy-két mondatban nyugodtan válaszoltam. Amiért szidott, azt éppen ő csinálta.  Csak lehet, hogy elfelejtette. Ebéd után a gyermekotthon többi alkalmazottja próbált vigasztalni engem. Nem értettem, hogy miért, mert egyáltalán nem váltott ki belőlem kellemetlen érzést ez az incidens. De ezzel elindult az információáradat részükről. Nem kellett kérdezzek semmit. Annyit mondtam, hogy nem jó ez az állandó szidalmazás és üvöltözés, de ez van. Viszont a gyermekekhez ne nyúljon, mert ha megüti őket, azzal átlépi a törvényes kereteket. Ugyanis részben láttam, de inkább hallottam, hogy a Nevelő csapkod egy gyermeket, aki az asztal alá esik (csörömpölés, csapkodás… és „Mi van?! Nem is ütöttelek meg!”). Megint a legkisebb gyermekről van szó. Már többször volt megbüntetve, és verést is kapott (a gyermekek elmondása szerint), de én addig nem voltam jelen ilyen helyzetben. Tehát annyit mondtam, hogy ne nyúljon a gyermekekhez. Erre néztek rám, mint egy szerencsétlenre… „Mi az, hogy ne nyúljon hozzá?” És részletesen elmondtak néhány esetet, amit én itt nem tudok leírni, és nem is írhatok le. Aztán újra kiderült, hogy mennyire naiv vagyok, amikor azt mondtam: „Ezzel lejáratja az egész alapítványt. Mit szólna B. Cs., ha ezt tudná?” A válasz: „Tudja. Mindenről tud. Több feljelentés és panasz érkezett hozzá, és semmilyen változás nem történt.” Fenntartásokkal, de el kellett hinnem. Erről akkor győződtem meg, amikor kérésemre kb. 15 percet szánt rám maga B. Cs. Nagyon vigyáztam arra, hogy mit mondok. Nem úgy B. Cs. „Fontolgatom, hogy több magyarországi önkéntest nem fogadok, mert elfajult, liberális nézetűek.” Azt nem fejtette ki, hogy mit tart liberális nézetnek, és én sem mondtam, hogy „de adományokat el tetszik fogadni az elfajult  liberális magyarországiaktól. Ugye? És mellesleg erdélyi vagyok. Többet éltem Erdélyben, mint Magyarországon.” Nem láttam értelmét, hogy ezeket Cs. „testvérnek” elmondjam, és idő sem volt rá, mert sietett egy születésnapra. Egy óra múlva kint voltam a friss levegőn és szállást kerestem.

És miért nem látszik a gyermekeken a lelketlen bánásmód? Mert bizonyára van őrangyaluk. De valószínű, hogy az őrangyalok sem egyformák, mert néhány gyermeken nagyon is látszik, hogy simogatás és kedves szó helyett hideg vízzel ébresztik.

  1. Nyílt titok

Néhány gyermek nem igazán szereti a vendégek áradatát. Főleg a nagyobbakat zavarja. Úgy érezhetik magukat, mint valami állatkert lakói. De a vendégekkel van szerencséjük, mert akkor viselkedni kell. Mindenkinek. A nevelőknek is.  Az még jobb, hogy több gyermeknek is van támogatója, akivel tarthatja a kapcsolatot, és aki időnként meglátogatja őket. Nagyon nagy örömöt szereznek a gyermekeknek, és közelükben biztonságban érzik magukat. Az anyagi biztonság alapvető dolog, de nem elegendő. Ha valaki arra vállalkozik, hogy gyermekekkel foglalkozzon, és valamelyest pótolja a szülők hiányát, akkor nem elég, hogy adományokat gyűjtsön vagy fogadjon el. Szinte hallom a reakciót: „Még mit nem?!”

Látva a képeket a gyermekekről nem gondolnánk, hogy rendszeresen megalázzák és félelemben tartják őket. Olvasva B. Cs. írásait nem feltételeznénk, hogy mindezekről tudomása van, és évek óta tolerálja ezeket.

„A félelem, a szorongás, ha csak irreális, még akkor is mindenképp kifejti a maga pusztító hatását. Hogy mennyire így van, elmondok egy kísérletet:

A tudósok vettek száz egeret, ötvenet beraktak egy kísérleti terembe, a másik ötvenet egy ugyanolyan terembe zárták. Arra voltak kíváncsiak, hogy a félelem, a szorongás, a stressz mit fog eredményezni az egereknél? Éppen ezért az egyik megfigyelés alatt álló terembe beraktak egy ketrecbe zárt macskát. Így, bezárva a macska nem bánthatta az egereket, de a szaga érződött, közben nyávogott, morgott félelmetesen, és a kis parányi állatokra ez az irreális félelem is hatással volt. Abban a teremben, ahol nem volt cica, az élet szépen ment a maga medrében, sok-sok kis egérke született, a párok gondoskodtak a parányi utódokról, vígan fejlődött az egérpopuláció. A másik teremben, ahol a cica a ketrecben biztosította a stresszt, a félelmet, hiába, hogy egyetlen egeret sem tudott bántani, az egerek nem hoztak kellő mennyiségű utódot, sőt sokszor a megszületett utódokat is megették, és azok a kis egerek, amelyek életben maradtak, sokkal gyengébben fejlődtek, betegesebbek voltak, sőt mindenféle deviancia gyakrabban előfordult náluk, pl. több volt itt a saját neme iránt vonzódó egyed…

Igen, a félelem, a szorongás, még az irreális, alaptalan félelem is öl, pusztít, megfojtja az áldozatát!! Ezt a gonosz lélek is jól tudja, ezért lengi be világunkat ez a hatalmas nyugtalanság, félelem!! A Gonosz mindig, de mindig a Szentírásban pánikol, ócsárolja a jó Isten által szeretettel teremtett világot.”

Ugye milyen szép és meggyőző? Hát ezért sem veszik komolyan a jelzéseket az alapítvány gyermekotthonaiban történtekről.

Miután visszajöttem Magyarországra, felhívtam P. Gy.-t, és nagy vonalakban tájékoztattam a tapasztaltakról. Megbeszéltük, hogy hamarosan személyesen találkozunk, és részletesebben is beszélünk a problémákról.

Nem lepődött meg. Azon lepődött meg, hogy néhány nappal a gyermekotthonba érkezésem után azt írtam, hogy kedvesen fogadtak, és minden rendben volt. Beszélgetésünk végén kértem, hogy adjanak egy igazolást az általam végzett munkáról, de azt válaszolta, hogy nem szoktak, viszont, ha küldök valamilyen nyomtatványt, akkor megpróbálják kiállítani az igazolást. Természetesen nem kaptam semmilyen igazolást. Azon sem lepődött meg, hogy valakit csak úgy kiraknak egy téli estén, idegen helyen. Nem mintha természetesnek tartotta volna, hanem azért, mert még hallott hasonló dologról.

Egy alkalommal a helyi iskola tanári szobájában volt lehetőségem beszélni a katolikus és az unitárius pappal, akik hittant tanítottak a diákoknak. Megkérdeztem tőlük, hogy tudják-e, hogy mi történik a gyermekotthonban. A válasz: „Nyílt titok.”

Stresszkiváltó cicák

A zsemlemorzsás incidens után, ami péntek este volt, végül sikerült elérnem, hogy a gyermekek házában lévő többi felnőtt jelenlétében beszéljük meg a problémát. Szombat este kopogtak a szobám ajtaján, és a nevelő szólt, hogy mehetek. A megbeszélést a fűtőházban akarták tartani, ahol fát is szoktak hasogatni, a moslékos edényeket is ott tartják és a macskák ott melegednek. A világítás minimális volt. Egymás arcát alig láttuk. Mondtam, hogy én ott nem vagyok hajlandó tárgyalni. Erre tanácstalanok voltak, végül egy kisebb hálóba mentünk be. Ott álltunk a szoba közepén: a Nevelő, a szakácsnő, a kisebbek nevelője és a fiúk nevelője, valamint egy fiatalember, aki pár napja érkezett szánkózni és síelni a gyerekekkel. Megkérdeztem, hogy mit tartanak olyan súlyosnak abban, amit tettem. A szakácsnő elmondta, hogy ő sem érti, mert ő is szokott segíteni a kisebbeknek, ha lemaradnak az evéssel (amit én is láttam). A kisebbek nevelője azt mondta, hogy feszültséget keltek a házban, mert amikor fegyelmezni akarnak egy gyermeket, én szándékosan nem megyek el onnan (ez igaz), és ha étkezéskor szidnak egy gyermeket, én leteszem a kanalat, és nem eszem, amíg nem fejezik be (ez is), továbbá faggatózok, kérdezősködök. Ez érdekes állítás volt, mert a legtöbbet tőle tudtam meg a házban történtekről, anélkül, hogy bármit is kérdeztem volna. Azt válaszoltam, hogy amit akarok nyíltan megmondom, vagy megkérdezem, nem úgy, mint a kollégák. Erre döbbenet ült ki az arcukra. A Nevelő körülnézett. „Na! Kollégák?” 1. „Én nem. Én biztos nem. Nekem nincs hová mennem.”  2. „Én sem.” 3. „Erre nincs mit mondjak. Akarok beszélni B. Cs.-val” (ezt a szakácsnő mondta). Aztán megszólalt a váratlanul konfliktushelyzetbe bevont fiatalember is: „Én nem értem, hogy egy óvodás gyereket miért kell etetni.” Ezen nem csodálkoztam. Aztán hirtelen a Nevelő nekem szegezte a kérdést, hogy normális vagyok-e. Erre mit lehet válaszolni? Ezt ki szokta megállapítani? Ez a kérdés csak azt jelezte, hogy elértük a kocsma szintet. Értekezlet bezárva. A következő este beszélgetés B. Cs.-val. Ugyanolyan tanulságos.

Még egy hétig tartózkodtam a faluban, mivel szerződésem volt a helyi iskolával. Helyettesítő tanárként tanítottam angol és román nyelvet azoknak a gyermekeknek is, akiknek megtiltották, hogy velem beszéljenek.

Sok megválaszolatlan kérdés merül fel ezek után, de nem tudok ezekre válaszolni, és ez nem is az én feladatom. Én csak egy jöttment (jött-kidobott) voltam ebben a rendszerben.

Egy kérdést feltennék mindazoknak, akiknek ebben a rendszerben hivatalosan szerepük van: Hogy lehet ezt így fenntartani, éveken át? A képek (a derűs, boldog gyerekekről) és a valóság közötti különbség sokkoló. Ha annyi fontos beosztású, hiteles személy tud a brutális bánásmódról, aminek ki vannak téve a gyermekek, miért nem sikerült tenni azért, hogy ne a „félelmet és stresszt biztosító” nevelők legyenek megbízva ezzel a feladattal, amely annyi ember szívét és zsebét megnyitotta?

Cseke Judit







Amerikai Népszava
Amerikai Népszava
Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.
25,000KövetőKövessen minket!
1,000KövetőCsatlakozzon!
340KövetőIratkozzon fel!

Legutóbbi bejegyzések