Halász Péter: Emigránsok filmje

15 perc olvasási idő
A kultusszá eszményesült film tüneménye viszonylag újkeletű. A fogalom keletkezése az 1957-es esztendőhöz fűződik, amikor (58 éves korában) elhunyt Humphrey Bogart amerikai filmszínész. „Bogey” természetesen népszerű volt addig is, de tragikus halála után varázslatos személyiségének nagysága nőni, növekedni kezdett és a legendák magasságába emelkedett. Valószínű, hgy az ilyen mítoszok az amerikai egyetemek, a „campus”-ok környezetéből indulnak el, amikor a diákok (akkori) hangulatát csodálatra méltón személyesíti meg egy erős egyéniség. Létrejön az „azonosulás”, vagy amint azt anapság – a mi anyanyelünkön is szívesebben – nevezik: az identifikáció. Filmszínész esetében a közönség ezt a személyi kultuszt rendszerint a művész valamelyik nagy alakítására összpontosítja. Az alakítás a színész életművében nem is föltétlenül a legnagyobb, de a folyamatot kiváltó hangulat abban kulminál. Ilyen alakítása volt Humphrey Bogartnak „Rick” a „Casablanca” című filmben. Ezt a filmet, amelyet Michel Curtiz – Kertész Mihály – rendezett, 1942-ben mutatták be. Kertész Mihály 1962 áprilisában hunyt el, ez is egy ok, amely indokolttá teszi, hogy megemlékezzünk róla. De van egy másk is: a „Casablanca” a menekültek, sőt, a menekülés filmje volt. Nemcsak témája volt az, hanem rendezőjén kívül szereplőinek nagy többsége is: Peter Lorre, Szőke Szakáll, Conrad Veidt, Paul Henreid, magyar és osztrák emigránsok tehát, de nemzetközi volt csaknem teljes egészében a szereposztás: a svéd Ingrid Bergman, a francia Calude Rains, sőt emigránsok voltak a filmet író Epstein-fivérek is, Julius és Philip és a zeneszerző: Max Steiner.
A film cselekménye 1941-ben játszódik. Franciaország kapitulál, Párizs kövezetén a hitleri hadsereg csizmája dübörög és menekülnek előle mindazok, akiknek van okuk, főleg pedig azok, akiknek módjuk van a menekülésre. A menekülés (egyik) útvonala: Párizsból Marseille, ott – ha lehet – hajóra szállva a Földközi-tengeren át Oran, ahonnan azután vonaton, autón, akármiféle járműven eljutni a meg nem szállt Francia-Marokkó legnagyobb városába, Casablancába. Onnan repülőjárat közelekedett Lisszabonba. Akinek sikerült fölkerülnie egy ilyen gépre, az előtt megnyílt az út a Lisszabonból New Yorkba repülő „clipper”-en a vágyva-vágyott szabadság és biztonság hazája: Amerika felé. Casablanca a németek által meg nem szállt Franciaország tartozéka volt ugyan, de a Hitlerrel gátlástalanul együttműködő Petain-kormány égisze alatt. A továbbjutás onnan Lisszabonba csak keveseknek sikerült, és akinek igen, annak csak irtózatos áldozat árán. Az arab város gyűjtőpontja lett menekülteknek, kaladoroknak, hazardőröknek, csempészeknek és tolvajoknak, egy cinikus francia tiszt, Renault kapitány katonai admiszitrációja alatt. (Claude Rains alakította.) Nos, itt várakozik a Gestapó feketelistáján halálra keresett amerikai, a Párizsból az utolsó pillanatban elmenekült Rick, (Humphrey Bogart), itt nyitotta meg „Cafe Americain”-ját, ahol „mindenki megfordul”, a vízumot hajszoló és a vízumot áruló, a játékosok, a könnyű lányok, de a megszállott országokból itt „partra” vetődött ellenállók egyike-másika is. Casablanca a menekülés szimbóluma. De szimbóluma még valaminek: Rick, az amerikai, aki a múltban mindig síkra szállt a becsületes ügyek mellett, éppen ezért került a nácik feketelistájára, megkérgesedett egy súlyos szerelmi csalódás miatt, amelynek a párizsi tartózkodás során egy Norvégiából menekült gyönyörű lány, Ilsa – Ingrid Bergman – volt akaratlan okozója. Nem kockáztat többé semmit senkiért, meghasonlott a világgal, annak zavaros és véres ügyeitől immáron távol tartja magát. Rick az amerikai elszigetelődés, az „izoláció” irányzatát és lelkiállapotát jelképezi. De ahogyan Amerika magáévá tette végül a világ ügyét, úgy Rick is fölismeri, hogy mit kell tennie, mit várnak el tőle, és főleg mit vár el ő önmagától. És amikor Ilsa felbukkan Casablanca-ban, férje, a cseh ellenállási hős, Victor László oldalán, megérti, hogy Ilsa akkor miért nem menekült el vele együtt Párizsból. Átlátva Victor László küldetésének roppant jelentőségét, nem csekély kockázatot vállalva, önfeláldozó módon – holott akkor már Ilsa kész volna arra, hogy férje megmenekülése árán mellette maradjon Casablancában – a Lisszabonba induló gépre segíti és elmenekíti őket Casablancából. Embersége, a szabadság és az igazság ügyével és azok harcosaival vállalt szolidaritása felülkerekedik minden más meggondoláson, kész bármily kockázat, áldozat vállalására. A „Casablanca” az amerikai küldetést és e küldetés vállalását szimbolizálja. Bogey alakítása ezt tökéletesen tükrözi. A személyhez fűződő kultusz ezzel a filmmel, ezzel az alakítással forrott össze, fiatal közönsége (1957-ben, tehát Bogey halála után) Rick-kel azonosította magát. (A kultusz egyébként máig tart és nem csak Amerikában. Amikor Münchenben filmek relikviájából rendeztek kiállítást, eltűnt – mert ismeretlen tettes ellopta – a „Casablanca” plakátját.)
   Érdemes meglesni a magyar származású rendező műhelytitkát: az ellenállás hőse (az osztrák Paul Henreid alakította) bár cseh, mert hiszen Csehszlovákia volt Hitler első áldozata, és 1941-ben, a film készülésének évében a magyar kormányzat morális értéke a politika tőzsdéjén már fájdalmasan alacsony szinten állott, Kertész Mihály az ellenálló hősnek mégis magyar nevet adott. László Viktor. (Azóta egy nemzetközi hírű énekesnő is ezen a néven szerepel: Victor Lazlo. Ez Bogey és a film kultuszán kívül: a név kultusza.)
    1961 tavaszán Hollywoodban hosszú interjút készítettem Kertész Mihállyal. A beszélgetést a Fox-filmgyár egy kis irodájában folytattuk. Kivette a kezemből a mikrofont és vagy húsz percen keresztül megszakítás nélkül beszélt. A tekintete elhomályosult és már nem a riportert, nem a környezetet látta maga előtt, hanem múltjának képei peregtek előtte. Elmondta, hogy kamaszkorában a pesti Akácfa utca egy kis mozijában vizet árult. Mindegy volt, hogyan és miként, csak moziban legyen és filmet láthasson. Első filmjét 1912-ben, 24 esztendős korában rendezte Ungerleiter némafilm stúdiójában, Pesten. Az volt a címe, hogy „Az utolsó bohém.” 1918-ig rendezett ott ötven némafilmet, 1916-ban filmre vitte Molnár Ferenc „Farkas” című színdarabját, majd a „Doktor úr” című Molnár-vígjátékot, megrendezte a „Víg özvegy”-et, Balzactól „A szamárbőr”-t. Az első világháború után Berlinben dolgozott tovább, majd Párizs következett, London, és a huszas évek végén: Hollywood. Száznál több film – és köztük világsikerek – fűződtek nevéhez, Oscar-díjat 1943-ban a „Casablanca” rendezéséért kapott. Abban az évben nyolc kategóriában jelölték Oscar-díjra a Casablancát, három megkapta: a film, a rendezés, a forgatókönyv. Curtiz nemzetközi filmsztárokkal dolgozott egész életében, de amikor – abban az interjúban – Rajnay Gáborról beszélt, akkor lett könnyes a szeme. Rajnay ifjúkori barátja volt. – És micsoda színész! – sóhajtotta. A beszélgetést így fejezte be: – Remélem, hogy emlékeznek még rám. Mert én emlékszem mindenkire.
   Egy esztendővel később, 1962 áprilisában, 74 éves korában elhunyt. Akkor újra elővettük, műrsorra tűztük azt a hangszalagot. Feltűnt, amit előszöt nem vettünk észre, hogy valami kis sisergő lüktetés kíséri végig a szavait, egy zörej, amely végig hallható maradt. Eszembe jutott, hogy Kertész Mihály milyen erősen szorította tenyerébe a mikrofont. Az érzékeny kis műszer ilyenkor átveszi a vér áramlását, szinte a szív lüktetését is.
  A „Casablanca” egyik főszereplője, Sam, a fekete zongorista, Rick hűséges társa. (Dooley Wilson brilliáns alakítás.) Kultusz-személy lett a film után ő is. „Play it again, Sam”, suttogta Ingrid Bergman, Párizsra emlékezve. És Sam, vonakodva bár, de eljátssza ismét: „As time goes by”. Woody Allen 1971-ben filmet készített ezzel a címmel: „Play it again Sam!” Ez már a dal kultusza.
Casablanca, a menkültek a menekülés filmje, a tragikus, végeláthatatlan vonulást ábrázolja, a megszakítás nélküli, szomorú menetet az elnyomatás, a halálveszedelem koromfekete éjszakájából, a szabadság és a biztonság fényes káprázata felé. A film dalának van egy sora, amely így hangzik: „It’s still the same old story…”
Ez az! It’s still the same old story.
Play it again, Sam…

Amerikai Népszava Opinion

Az Amerikai Népszava szerkesztőségi cikke. Az írás az Amerikai Népszava véleményét és álláspontját tükrözi.

Előző cikk

Halász Péter: Narancslé

Következő cikk

Halász Péter: A Csendes Don rejtélye